Csoóri Sándor: Sokat beszéltem nektek

Sokat beszéltem nektek, túl sokat.
És rajongva is, mint aki mögött
ott áll mindig egy hársfaerdő.

És amit mondtam, mondhatta volna
helyettem Isten is, vagy az a nagyságos folyó,
mely töredék-hazánkon naponta átgyalogol.

De nektek csak a fél szívem kellett mindig.
Akkor is, amikor három se lett volna elég.
A sündörgő köd volt a ti prófétátok.

Híveim: árulóim, mi lett a nemes maradékból?
Zsoltárt éneklő szátok elpudvásodott, mint a cseresznyefám
s lusták vagyok a gyászban, lusták az örömben is.

Tél van, fagyos föld, botorkálok a semmiben.
Emlékiratokat kopog a lábam – halljátok-e?
Vagy csak ezt is én hallom, mint ki magának dödörészget?

Bodó Csiba Gizella: Azt hittem

Azt hittem .....!
Azt hittem ......!
Mily kevés a hitem, rájöttem.
hiszen megtenni semmit nem mertem,
hogy csodáidat elkönyveljem.
Ha nem jön, hogy felkeressem,
ha nem szól, hogy megkérdezzem,
ha nem hív, hogy megüzenjem
ha kérdez hát átöleljem,
Ha itt áll csak érezzem,
minden érzékemmel éljem
Hogy Te küldted őt,
végre higgyem!

Biblia

" Elfáradtam, Istenem!"

(Példabeszédek 30, 1)

Bodó Csiba Gizella: Elfáradtam

Meglettem, keveset mit tudtam megtettem.
Életem csomókba rendeztem,
kisimítani nem hagyta a szálat
egy mindenkor felbukkanó bánat
csimpaszkodott a kutya, szorítva bokámat,
hogy lelassítsa önnön rohanásom
szilajon ne vágtassak át a világon
születéstől érlelődő, beért elmúláson,
e tengeri csomók voltak egy-egy állomásom.
Minden állomáson valakit elhagytam,
rózsakoszorúval fájón betakartam,
csak Isten hallgatta meg, hogy én mit akartam.
küszöbére ültem, s szóltam: elfáradtam.     

Bodó Csiba Gizella: A hegytetőn hiába állsz

A hegytetőn hiába állsz,
ha a mélyből nem Te indultál,
ha bazalt oldalát nem Te jártad,
mert nem a csúcsra jutás
a célja a tapasztalásnak.

Feldobhatod a vashorgot
a felső sziklán álló társnak,
a szikla bizton áll, felkiáltójele
az utad végén elért feljutásnak.

S ha felértél, vissza kell jönnöd,
hogy begyógyítsd a felhorzsolt vérted
hogy milyen volt éghez közel lenni,
a földön térdelve majd megérted.

Farkas István: Több lettem

Szerelmed többé tett, 

mint valaha voltam. 

Felemelt fájdalmamból 

s a mennybe jutottam.

Bodó Csiba Gizella: A férfi könny

A férfi könny legördülése
sziklás hegyek megindulása
megremegtet, mint a
föld mélyének felszakadt,
fájdalmas morgása.
A férfi könny néma üvöltés
ritka a folyókká duzzadása
szétmorzsolt bazalt
a lélek veremben
a férfi könny
a remény halála.

Szabolcsi Zsóka: Óvjon árnyad

 Zöld lombod takarjon szemérmesen,   
mesélj még mosolyoddal lombkedvesem.   
Versem, dalom, mind tiéd, ha akarod,   
karod helyett öleljen ágotthonod.   
Fészkünk, álmunk óvja nap sugara,   
csillogjon felettünk kék éjszaka.   
Mosson eső, frissítsen harmat hűse,   
vágyódó lelkem szépséged fűtse.   
Egymásba kapaszkodva keljünk útra,   
varázsolj életre újra meg újra.

Bodó Csiba Gizella: Hajnali elmélkedés

Nyitott kapu vagyok-e én, vagy
huzatos ház, melyen átjár a szél?
Képes vagyok-e nyitni másokat,
vagy szívem rozsdás, kulcs nélküli lakat?

Tudok-e menni, ha menni kell,
marasztalok-e, aggódva valakiért?
Vagy csak húzom a falakat, másnap lerombolom, s
síránkozom a romok tetején?

Csak úgy csapódom, mint gazdátlan kutya
ki rúgástól, simogatástól egyformán fél?
Szabadság, vagy szerelem, nem kell választanom,
mi köt, mi old, mi mennyit ér?

Szabadságom már mindenki visszaadta,
szerelem hűséggel nem engem kísér,
csak elmélkedem kicsit még magamról
hogy épp most? - meg hogy mi végre?

kint vijjogva fütyül a szél!

Hárs Ernő: Homokóra

Csak sejtjeim érzik a lassú kopást
tudatom nem öregszik
Ugyanolyan lidérclebegéssel táncol az elmerülő
hónapok évek egyre hatalmasabbra
tornyosodó vad roncstemetője felett mint
ifjúkorában

Bármilyen hosszú a megtett út
csak a kiszárított s lepréselt
emlékek természetrajzi szertárai őrzik
a különböző előjelű
találkozások arcvonásait

Élő jelenidő nem vérzik el velünk
tartalma ugyanaz s öröklét mécseként
pislig az ide-oda fújó történelem
kényszerű léghuzatában
csökönyös bizalommal

Mert elviselni csak így bírhatom
a bármikori változás parancsát
hogy mint fejtetőre állított homokóra
pergessem kimagamból
esendővé és jelentéktelenné
fordult egész valómat
az utolsó szemig

Szász Tibor András: Miért féltek?

" Akkor ezt mondta nekik: Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek? Nagy félelem fogta el őket, és így szóltak egymáshoz: Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?"

(Mk 4:40-41) 

Egyezzünk meg, hogy a tanítványoknak volt, amitől begazoljanak. Legtöbbjük tapasztalt hajós volt, ismerte a Genezáreti tónak gyilkos szeszélyeit. Értek már meg viharokat és hallották az öregek intő történeteit is. Ebben a rájuk szakadt veszedelemben hatalmas előnyük volt: velük utazott Jézus. Az ő útjain jártak, az ő akaratát teljesítették, amikor vízre szálltak az éjszakában.  Áldott teher volt a fedélzeten a csöndesen szendergő Úr. Nem kapitánykodott, nem üvöltözött, hogy vitorlát fel, vitorlát le, töltsetek ki papírt, tegyetek maszkot, fertőtlenítsétek a kormánylapátot! Vagy, hogy a nyolcvanon felüliek ugorjanak a tengerbe! Egyet szólt, és a vihar egyből elült. Ahogy jött úgy eltűnt, csend és biztonság lett megint.  Ekkor tört ki a tanítványokon a poszttraumás sokk. Ne gondoljátok, hogy mi is az egész ijedség elmúlásakor csak úgy simán tovább kolbászolunk. Akkor szakad ránk az igazi rettenet: lám olyan erőknek vagyunk kitéve, melyeknek nem parancsolunk, melynek nagyságát nem ismerjük, szándékait nem ismertük még ki teljesen.  Mert sétálgattunk a szimpatikus Mesterrel, ünnepelgettünk, hallgatgattuk, megvolt róla véleményünk, fűzött hozzá egy egyre erősödő szimpátia és baráti viszony: de, hogy ennyire tőle függjön ég, föld, élet, megtartás, szabadítás azt nem láttuk át és nem fogtuk fel. És akkor egyszer csak az egészet megtapasztaljuk a bőrünkön. Nem baj, ha megfogalmazódik bennünk: mekkora is Krisztus valójában? Nagy. Nagyobb, mint szívünk és gondolatunk. Jobb előtte meghajolni.           

Forrás: Napi Ige és Gondolatok

Meliorisz Béla: Csak ez

köd fadarabok sár 

napok óta esik 

utunkban holt madár 

mifelénk most minden 

végtelenül őszi 

de csak ez van ingyen

Csengery Kristóf: Hozzád eljutni

Hozzád eljutni annyi, mint
a semmin átrohanni. Mint
átélni - sejtő kezdetek
mélyén - a tiszta végzetet.
Téged harapni annyi, mint
mindig éhes maradni. Mint
a test szagától részegen
vágyakozó állatfejem
forrón lágy, lüktető húsodba fúrni.
Csak vége ne legyen! - Reménytelen...
Szétválaszt bennünket az értelem,
a rend. - S az öröm sem tud egybe gyúrni.
Kétféle vágy, kétféle nem
vagyunk. S kétféle félelem.

Meliorisz Béla: Vég-e

súlytalanul kéken 

szétszóródnak a szavak 

az őszi estében 

jó fáradt a határ 

s talán mindennek vége 

nincs aki hazavár 

* 

ámulva mint régen 

elmerülnek a szavak 

a riadt estében 

dobozban a múlt nyár 

de nincs mindennek vége 

még úttalan út vár

Csengery Kristóf: Jelenlét

A csatornán eső dobol
nyugtató, halk aritmiát.
Fekszem. Az álom elsodor.
Forró, fehér fény járja át
az agyam, s mint az alkohol,
mind mélyebb mámorba bocsájt.
Öt érzékemben dolgozol,
s nincs erőm nem gondolni rád.
Jövőm formálod a jelenben,
élő törvény vagy életemben,
s így bennem lassan minden eldől:
Te mentesz meg a végtelentől,
de benned mégis megtalálom,
és feltámasztom a halálom.