Gergely Ágnes: Búcsú

Menj Isten hírivel.
Többet nem mondhatok.
A földút néptelen,
csak Ő a hírhozód.

Jobb kézre feszület,
bal oldalt lúdcsapat.
Vár sziklamedrivel
the brook - der Bach - (patak).

A földút néptelen.
Választanod se kell.
Zizegnek a szegek.
Menj Isten hírivei.

Takács Zsuzsa: A félig kinyílt ajtó

A fáig kinyílt ajtó mögött nem
volt senki, de kinyílt mindig újra,
azt kellett hinnem, kinyitják.

Mint aki kellemetlen kötelességének
tesz eleget (óvja magát),
minden meggyőződés nélkül, felsőbb

utasításra szinte, húzva az időt,
kelletlen fölálltam, az ajtóhoz lépve
a teljes, figyelő némaságban

a hátamat lapjának vetettem szorosan,
de egy résen szürke fejek gurultak be
(kitiltott gondolataim rólad).

Puszta Sándor: Példabeszéd

A Tékozló Fiú hazatért 

az öccse 

halálig únta már az egyhangú unalmat 

és most e 

világraszóló lakodalmat 

tett-vett lefojtva viszketett a lelke 

bár az ünnep láza őt is belepte 

ásítva nézte Apját és a tort 

s lassan kisurrant a kertbe 

az álmain túl csillogtak a hegyek 

s szólt míg azok móhon itták a bort 

" Ez a kapu testvér amin bejöttél 

s ez melyen át én most elmegyek . . ."

Radnóti Miklós: Arckép

Huszonkét éves vagyok. Így
nézhetett ki ősszel Krisztus is
ennyi idősen; még nem volt
szakálla, szőke volt és lányok
álmodtak véle éjjelenként!

1930. október 11.

Nagy Zoltán: A kedveshez

Emeld szived a csillagok fölé:
Szunyogdöngés lesz ott a földi lárma;
Emlékeknek száll hattyufellege
És énekel a csendnek csalogánya.

Létünk csak szikra két sötét között,
Lobbanjon hát, mint villám éji tájon!
A mindenség fényénél felragyog,
Egy percre csak, hogy mindörökre fájjon.

Szivünk legyen friss harmatos csokor,
Pipacshoz kössünk kék katángot társul
S a bánkódó, elcsüggedt, szomoru
Istennek nyujtsuk fel vigasztalásul.

Időnk lejár, nyiljon hát mosolyod!
Siker, kudarc: zavaros Isten-álom,
Az életem egy futó gondolat
Mig szépséged átvillan a világon.

Zelk Zoltán: S én kézenfogva vezetnélek 3.

Megfordulsz lassan. Leereszted
a redőnyt. Meggyujtod a villanyt.
A fal tövén egy árny riadtan
tátog s akár a gyík, elillan.

Álmodoztam előbb, most Téged
figyellek, karod moccanását,
amint válltól ujjhegyig rezzen.
Megigazitsz egy diványpárnát.

Ez a valóság. Tejet forralsz.
Fogaid közt kétszersült roppan.
Téged tanullak ujra s ujra,
ezért tudlak már egyre jobban.

Tekinteted és fogaidnak
halk koccanását s lenge, tépett
mozdulatod, s mi mindezt eggyé,
egésszé összefogja, lényed:

mit butor s fal magukba ittak
s belebeg mindent, mint a pára...
Ezért vagyok ennyire itthon,
hogy ki se vágyom, e szobában.

*

Lám, lopva tenyeredbe ásitsz,
s el is pirulsz. Ne szégyeld, Édes,
hiszen már sűrüdik az este.
Aludjunk. Tán oly bűvös éj ez:

a fakó kerteket átfesti
s letörli a kormot s a gondot
a városról... és a világot
megszabadítja a gonosztól...

Lázár Bence András: A nyár utolsó napja

A nyár végét feltöltik most
az utcaseprők.
A leveleket gondosan
egy kupacba gyűjtik,
majd idővel mind eltűnnek.
Emlékszem nagyapámmal
jártunk el sokat, ki a gátra,
szedtünk falevelet. Majd betettük
egy könyvbe, precízen, rázártuk a lapokat.
Aztán újra egy ősz, s a könyveinkben,
 szárított gyűjteményünk. Így tettük
ezt minden évben. Így készültünk a télre.
Jó lenne téged is
így berakni egy könyvbe,
aztán meg elővenni,
megnézni a tested,
hol száradt el a legjobban,
hol szakadoznak
az izmok a csontjaidról.
Majd visszazárnálak a lapok közé,
s megjelölném a helyedet, lehetnél
te közepén.
Vagy egyszerűen csak odadobnálak
abba kupacba, nem vennélek
észre többet, hisz úgyis tél lesz,
majd tavasz, s újra nyár.
Újra a levelek hullása,
a rövid nappalok.
Most leveleket ragasztok a családi albumba,
a nyár utolsó napja van, kinn hideg,
rám zárták az ajtókat,
és már te sem kopogtatsz.

Nagy Gáspár: Megadtad Uram

Uram
köszönöm
mert megadtad
hogy ne csak egyedül legyek
magam ellensége -
de hívtál másokat is
hogy könnyebb legyen a küzdés -
nagyszerű pillanatod volt
amikor felismertetted vélük:
ki ellen is kell összeszedni
minden erejüket
és félelemben edzett
gyarló
bátorságukat

Csáky Anna: A hajnalok hercege

Szereted a hűvös, opál-hajnalokat, 

ha egy fénynyaláb lopakodva ér utol, 

ha áttetsző ködökön csüngő nap fogad, 

ha az ablakon betekint, míg aluszol, 

vagy sűrű szövetű álmaid mámora 

oldódik fel a telő fény öbleiben. 

Hajnali párán át sugarak zápora 

zuhog végig ébredő lombokon, hiszen 

a kelő nap arcán kigyúló lágy mosoly 

egyre forrósodik, felizzik fehéren.

Te már a kertedben állsz és álmodozol, 

reggeli bölcsődet is ringatja régen 

a lelkedbe osonó szép angyali csönd, 

a fáradó hold egy sugárral felesel, 

közben a nap orgonáját hallani fönt, 

s elönt téged a fény, e mennyei lepel.

Sebestény-Jáger Orsolya: A hit útja

(Rm 10,17) 

Mint szántóföld elhintett magvait
simítja szél, s az alkonyi nap,
útja úgy marad örök talány,
élete hajnalán, ha meghasad a mag.

Egy láthatatlan térből így születhet
szemünk előtt szinte észrevétlenül,
a szív mélyén megfogant gondolat:
előbb gyötrődik, majd az ég fele tör.

Végre elindul. Nyújtózik puhán,
mint ki keresi helyét e tágas világban,
kis karjaival hadonászik,
hogy betöltse rendjét fában, vagy virágban.

Mert sorsa, hogy értse és másnak adja
ajándékba kapott ideje titkait:
hogy átadja a tudást, amely múlhatatlan:
Csak hallásból születhet a hit.

Joseph Ratzinger: A hit helyzete a mai világban

             Aki ma olyan embereknek akar a keresztény hitről beszélni, akik nem szokták meg az egyházi beszédstílust és gondolkodásmódot, az hamarosan megtapasztalja, milyen idegenül csengenek szavai. Találóan jellemzi ezt a helyzetet Kierkegaardnak egy kis története a bohócról és az égő faluról. (Harvey Coks nemrég fölelevenítette ezt a példázatot " Város Isten nélkül " című könyvében.) A történet arról szól, hogy valahol Dániában kigyulladt egy vándorcirkusz. A cirkusz igazgatója az előadásra már beöltözött bohócot küldte be a szomszédos faluba segítségért. Magát a falut is veszély fenyegette, hiszen a learatott, kiszáradt földeken át könynyen továbbterjedhetett a tűz. A bohóc a faluba futott s arra kérte a Iakosságot: siessenek az égő cirkuszhoz és segítsenek eloltani a tüzet. Az emberek azonban kiváló reklámtrükknek gondolták a bohóc kiáltozását: bizonyára így akar nagy közönséget toborozni az előadásra. Megtapsolták, akkorát kacagva, hogy a könnyük is kicsordult. A bohócnak azonban sírni volt kedve, nem nevetni. Hiába könyörgött, hiába magyarázkodott, hogy rnindez nem kitalálás, nem tréfa, hanem véresen komoly, mert valóban ég a cirkusz. Rimánkodása csak fokozta a kacajt. Addig dícsérték, milyen kiválóan játssza a szerepét, míg a tűz el nem érte a falut, és minden segítség későn volt már ahhoz, hogy a cirkusz és a falu le ne égjen.

            Coks a teológus mai helyzetét világítja meg ezzel a példával. A teológus jelképét látja a bohócban, aki nem tudja elérni azt, hogy a rábízott üzenetet valóban meghallgassák az emberek. Régímódi, középkori ruhájában sokan nem vesziik komolyan. Mondhat, amit akar, betanult szövegnek tekintik. Bárhogyan viselkedik, bármilyen súlyos dolgot mond is, sokan eleve azt tartják róla, hogy színészkedik. Abban a feltevésben. hogy elképzeléseinek vajmi kevés közük van a valósághoz, egyszerűen meghallgatják, anélkül, hogy igazában nyugtalanítaná őket az, amiről beszél.

            Ez a kép kétségtelenül megvílágít valamít abból a nyomasztó helyzetből, amelybe ma a teológia jutott. Alig képes áttörni a szokványos gondolat és beszédstílus sablonjait, alig tud meggyőzni arról, hogy a teológia mennyire az élet problémáit veti fel. Lelkiismeretvizsgálatunknak azonban talán még ennél is gyökeresebbnek kell lennie. Mert bármilyen igaz és elgondolkoztató is ez a meghökkentő kép, még mindig leegyszerűsíti a kérdést. A történetben szereplő bohóc - akárcsak a teológus - mindent világosan tud, határozott és érthető üzenettel jön. de a falubeliekkel - vagyis a hiten kívül állókkal - számukra teljesen ismeretlen dolgokat kell kőzölnie. Vajon a bohócnak csak át kellene öltöznie és lemosnia magáról a festéket, aztán minden rendben volna? Valóban ilyen egyszerű a probléma? Elég az az "aggiornamento", az a "korszerűsödés", hogy lemossa magáról a festéket. s belebújik egy világías nyelv vagy vallástalan kereszténység civilruhájába ? Elég a szellemi ruhacsere, hogy az emberek már örömmel szaladjanak oda és segítsenek a tüzet oltani, amelyről a teológus azt állítja, hogy ég, egyre veszélyesebben ?

            Meg kell mondjam, hogy többhelyütt próbálták már lemosni és modern civilbe öltöztetni a teológíát, ám ezek a próbálkozások is jelzik, milyen naív reménység, hogy ezzel maris minden rendbe jön. Aki ugyanis a hitről beszél annak az embernek, aki csupán a mában él és gondolkodik, annak hamar rá kell jönnie arra, hogy nem pusztán a forma, az öltözet került válságba a teológiában, nemcsak a tolmácsolás ütközik nehézségbe: hitünk önmagában is nehézségekbe ütközik.

Kétségek kisértése

            Aki hinni akar és tud, az is megtapasztalja maga körül a hitetlenség nyomasztó hatalmát. Ha önmagamnak és másoknak komolyan számot akarok adni a hítemről, be kell látnom, hogy hiába cserélem át az öltözékemet ahhoz, hogy másokat meg tudjak győzni. Be kell látnom azt is, hogy helyzetem nem különbözik olyan lényegesen másokétól, ahogy azt kezdetben gondoltam. A hívő embert is mindig fenyegeti a bizonytalanság; a kisértés pillanataiban megláthatja, mílyen törékeny az a kép, amelyet általában olyan magától értetődően egésznek látott.

            Lássunk erre néhány példát. Lisieux-i Szent Teréz, ez a szeretetreméltó, látszólag naívul problémátlan szent, zárt vallásos légkörben nőtt fel, egész életében biztos és magától értetődő vallásos környezet vette, körül. Életét elejétől végéig a legapróbb mozzanatokban is az egyház hite határozta meg. Hitt abban, hogy a láthatatlan világ érinti mindennapjainkat, sőt csaknem foghatóan a mindennapjainkká lehet és betölthetí az életünket. Számára a vallás valóban a mindennapi élet terrneszetes közegévé lett. úgy élt benne, mint más a maga természetes megszokásaiban. Szenvedésének utolsó heteiben ez az annyira védettnek és biztosnak látszó lélek mégis olyan megrendítő vallomásokat vetett papírra, hogy nővértársai megrettenve szelídítették le ezeket a töredékeket irodalmi hagyatékában. Szószerinti szövegük csak a közelmúltban került nyilvánosságra, Ilyeneket ír: "Az ateizmus Iegszörnyűbb kísértései gyötörnek, minden kérdésessé vált, minden sötét." Úgy érzi, már csak az üres semmit tudja elfogadni: egy látszólag hézagmentesen záródó vallásos világképben egyszerre föltárulnak előtte a szakadékok a konvenciók szilárd rendszere alatt. Az ilyen helyzetben aztán eltörpülnek az olyan részletkérdések, mint Mária mennybevétele, a gyónás ilyen vagy amolyan formája. Mindez egyszerre másodlagosnak bizonyul. Ilyenkor valóban az egész forog kockán. Minden vagy semmi. Ez az egyetlen választási lehetőség és sehol sem látszik olyan szilárd pont, amelyben biztosan meg lehetne kapaszkodni ebben a zuhanásban. Csak a semmi talajtalan mélységei látszanak mindenfelé.

            Paul Claudel "Selyemcipő" című drámájának első jelenetében hatalmas és meggyőző képben fogalmazta meg a hívőnek ezt a helyzetét. A darab elején egy hajótöröttet látunk. Egy jezsuita misszionárius ez, testvére a főhősnek. .Rodrigónak, aki bizonytalanul tévelyegve kalandozik Isten és a "világ" között, A jezsuíta atya hajóját tengeri rablók süllyesztették el, őt magát pedig odakötözték az elsüllyedt hajó egyik gerendájához. Most ezen a darab fán hányódik az óceán hullámain. Végső mo- riológjával kezdődik a darab: " Uram, köszönöm, hogy így megkötöztél. Megtörtént néha, hogy nehezemre estek parancsaid és akaratom végzésed ellenében megdöbbent és vonakodó maradt. De ma nem is tudnék szorosabban símulní hozzád, és hiába nézem tagjaim, egyetlen egy sincs, amely egy parányit is el tudna tőled távolodni. Csakugyan a kereszthez vagyok kötözve, de a kereszt, amely így megfeszit, nincs kötve semmihez. A tengeren lebeg." (Semjén Gyula fordítása.)

            A kereszthez van kötözve, a kereszt azonban szabadon lebeg a mélységek fölött. A ma hívő emberének a helyzetét nemigen lehetne ennél kifejezőbben és pontosabban leírni. Látszólag nem tartja más, csak egy gerenda, amely a semmi fölött lebeg. Mintha percre ki lehetne számítani még azt is, hogy mikor kell elsüllyednie. Egy szál gerenda köti Istenhez; ehhez azonban elszakíthatatlanul hozzá van kötve, s végül megtudja, hogy ez a darab fa erősebb a semminél, amely alatta tátong. Pillanatnyilag azonban mégis ez a semmi marad körülötte az egyetlen és fenyegető hatalom. A kép azonban valami másról is beszél, s nekem úgy tűnik. ez még fontosabb. Ez a hajótörött misszionárius ugyanis nincs egyedül. Sorsában benne rejlik már testvérének, Rodrigónak a sorsa is. Benne rejlik annak a Rodrigónak a sorsa, aki nemhívőnek tartja magát, aki hátat fordított Istennek, mert úgy érezte: őhozzá nem a várakozás illik, hanem a birtoklása mindannak, ami az ember számára elérhető.

               Nem kell sokat tűnődnünk Claudel írói elJképzelésén: világosan megmutatja, milyen szorosan összetartozik ez a két látszólag ellentétes sors, egészen addig, hogy Rodrigó sorsa végül is hasonlóvá lesz testvéréhez. A világ egyikori hódítója rabszolgaként egy hajón fejezi be életét, és örülhet annak, hogy egy öreg apáca a többi rozsdás hulladékkal és ócska holmival együtt őt is magával viszi, mint valami értéktelen kacatot. A képet elhagyva visszatérhetiink a magunk helyzetéhez. A hívő a semmi óceánján, kétségek és bizonytalanságok közt hánykolódva éli meg a hitét. Hitünket csak a kételyek tengerén tarthatjuk meg. A másik oldalon viszont a nemhívőt sem nézhetjük egyoldalúan csak hit nélkül élőnek.

  " Hátha mégis?"

            A hívő ember élete sincs kérdések nélkül, hanem állandóan fenyegetí a semmibezuhanás veszélye. Rá kell azonban eszmélnünk arra is, hogy mennyire egymásba fonódnak az emberi sorsok. Meg kell látnunk azt is, hogya nemhívő léte sem önmagában zárt egész. Lehet ugyan, hogy eltökélt pozitivistának látszik, aki már régen maga mögött hagyta a természetfölötti világ " kísértését " és "gyöngeségét "; és most már csak a közvetlen bizonyosságet fogadja el. A titkos kétség azonban őt se hagyja el soha: vajon a pozitivizmus valóban az utolsó szó-e az életben? Ahogy a hívőt fojtogatja a kétely sós vize, amelyet az óceán újra meg újra az arcába vág, úgy a nemhívő is kételkedik a maga hitetlenségében, kételkedik abban, hogy a világ valóban lezárt egész-e, bár maga már úgy döntött, hogy zárt egésznek nyilvánítja. Sosem lesz maradéktalanul biztos abban, hogy valóban lezárt-e az, amit maga előtt lát s amit egésznek nyilvánít. .Mindig riasztóan merül fől előtte a kérdés, hogy a hitnek nincs-e mégis igaza. így tehát nemcsak a hívőt fenyegeti állandóan és folytonos kísértésként a hitetlenség veszélye. A nemhívőt is fenyegeti, megkörnyékezi a hit, kikezdve látszólag egyszersmindenkorra lezárt világát. Egyszóval: nem menekülhetünk az emberlét dilemmája elől. Aki meg akar szabadulni a hittől, mert bizonytalannak érzi, az megtapasztalja a hitetlenség bizonytalanságát is, hiszen végeredményben sosem tudja végérvényesen bíztosan megmondani, hogy nem a hitnek van-e mégis igaza.

              Próbáljuk meg elutasítani a hitet, akkor válik csak nyilvánvalóvá, mennyíre elutasíthatatlan. Hadd mondjak itt el egy zsidó történetet, amelyet Martin Buber jegyzett föl. A történet jól kifejezi az embersors előbb vázolt dilemmáját. Egy tudós, felvilágosult ember fölkereste Levi Jizchakot, hogy szokása szerínt vitába szálljon vele is, és megcáfolja a rabbi érveit, amelyeikkel hitét igazolja. Amint belépett hozzá, a rabbi könyvvel a kezében, gondolataiba merűlve járkált föl-alá a szebában. Rá se hederített a belépőre. Végül megállt, rápil1antott, és csak ennyit mondott: " Hátha mégis igaz." A tudós hiába szedte össze mínden magabiztosságát. Térdei megremegtek, olyan félelmes volt a rabbi, oly félelmesen egyszerű volt az, amit mondott, Levi Jízohak ekkor feléje fordult és beszélni kezdett: " Fiam, a törvény tudói, akikkel vitatkoztál, sok szót fecséreltek el rád, s te csak nevettél rajtuk, Nem tudták eléd tenni az asztalra Istent és az országát, s ezt én sem tudom megtenni. De gondold meg, fiam: hátha mégis igaz!" A tudós minden erejét összeszedte a viszontválaszhoz, de ez a félelmes " hátha ", amely a fülébe csengett, megtörte ellenállását.

            Azt hiszem, bármilyen szokatlan is a történet, mégis nagyon pontosan meghatározza az istenkérdéssel szembenéző ember helyzetét. Senki sem tudja a másiknak az asztalra kitenni Istent és az országát, még a hívő önmagának sem. De ez bármennyire igazolni látszik is a hitetlenséget, a nemhívő emberben is megmarad a nyugtalanító " hátha mégis igaz! " Ezt a kételyt nem irthatja ki magából: éppen a maga elutasításában kell megtapasztalnia, hogy a hit mennyire elutasíthatatlan.

            Másképpen: a hívő is és a nemhívő is a maga módján megéli a kételkedést és a hitet is, ha szembe mernek nézni önmagukkal és létük valóságával. Egyik sem tarthatja magát egészen távol sem a kételytől, sem a hittől. Az egyikben a hit küzd a kétely ellen, a másikban a hit a kétely formájában van jelen. Az ember sorsa az, hogy hit és kételkedés végetnemérő versengésében. az egymást váltó bizonyosságban és bizonytalanságban találja meg véglegesen életének értelmét. így válhat a kétely kapcsolatteremtő erővé a hívő és a nemhívő között, hisz ez míndkettőt megóvja attól, hogy önzően bezárkózzék önmagába. Mindkettőt megakadályozza abban, hogy csak önmaga körül keringjen. A hitet hozzáférhetővé teszi a kételkedőnek. s a kételkedőt közelebb viszi a hívőhöz. Az egyik kétélkedese révén osztozik a nemhivőnek a sorsában, a másikhoz viszont a kételkedésen keresztül juthat el a hit hivása.

 Amiről dönteni kell

            Így érünk el első, még meglehetősen negatív válaszunkhoz arra a kérdésre: lehet-e ma hinni? Hit és hitetlenség nem oly szilárdan önmagukban zárt világok, ahogy azt első látszatra gondolnók. A hitetlenségben is felhangzik a hitnek a hívása, amely elől az ember sohasem zárkózhat el egészen. Hátha van azonban még a pozitív kérdés: mi hát a hit tulajdonképpen? Milyen döntést kíván, és hogyan születnet meg ez a döntés?

            E rövid eszmefuttatás csak jelezheti a választ, megmutatva, milyen irányban kell tovább gondolkodnunk. Talán egy rövid történeti áttekintés segíthet bennünket tovább. A hivők ma hajlandók rá, hogy csöndes irigységgel nézzenek vissza az " áldott középkorra ", amikor a hit látszólag problémamentesen virágzott, és az emberek csaknem kivétel nélkül hívők voltak. De ha a tényleges történelmi helyzetet vizsgáljuk, akkor nagyon árnyalt képet kapunk, amely illúziókat rombol és vígasztal egyszerre, Valójában ugyanis a nagy tömeg akkoriban is csak sodródott az árral és aránylag csak kevesen élték meg mélyen és őszintén a hitüket. A nagy tömeg számára a hit csak egy előre elrendezett életforma volt, amely Iegalább annyira elrejtette, mint fölfedte azt az izgalmas kalandot, amit a "Hiszek" szó valójában jelent.

              Mindez azonban természetesen adódik abból, hogy Isten és az ember között végtelen szakadék tátong, hogy az ember csak azt tudja szemügyre venni, hogy mi nem az lsten. Isten ezért lényegénél fogva láthatatlan. A bibliai istenhitnek ez az alaptétele a látható bálványistenekkel szemben sokat elárul magáról a látó emberről is. Az ember szemlélő lény, aki úgy gondolja, hogy csak az létezhet, amit megláthat és megragadhat. E fogható világban azonban, amely az ember világát meghatározza, Isten nem jelenik meg, és nem is fog sohasem megjelenni, bármennyire kiterjesszük is látható világunk körét.

              Azt hiszem, fontos tudnunk azt is, hogy ezt már az ószövetség határozottan kijelentette. Az ószövetség Istene nem úgy jelenik meg, mint akit most ugyan nem lehet látni, de megláthatnánk, ha közelebb juthatnánk hozzá. Isten lényegénél fogva kívül áll látóhatárunkon, bármennyire kiterjesztjük is megismerésünk határait. Ebből már adódik az a magatartás, amit a " Hiszek " szó jelez. Az ember elfogadja azt, hogy a látható, hallható, fogható dolgok nem töltik ki teljes világát. Hogy világának határait nem jelölik ki azok a pontok, amelyeiken túl nem jut el a szeme és a keze. Ezért keres egy másik utat, amelyen át a valóságot megközelítheti: ez a hit. Ebben a hitben találja meg világképének kiteljesedését. Ha ez igaz, akkor a " Hiszek " szócska határozott követelést szegez szembe a valósággal. Nem ennek vagy annak a föltételezését jelenti, hanem életünk alapmagatartása: hogyan nézek szembe a léttel és a magam létével, a világgal és a magam világával? A hittel azt állítom, hogy a láthatatlan nem feltétlenül valótlan is, hanem ellenkezőleg, éppen a láthatatlan az igazi valóság, amely a valóságnak általunk is látható részét létrehozza és fenntartja. A hittel azt állítom, hogy a valóságnak ez a láthatatlan hordozója biztosítja az igazi emberi élet lehetőséget is. Másképpen: a hitben amellett döntünk, hogy az emberlét mélyén van egy pont, amely nem vezethető le a látható és fogható világból, hanem a láthatatlanra utal. E ponton át érinthetjük a láthatatlant, és megsejthetjük, mennyire szükséges a létünkhöz.

              Ezt a felfogást persze csak azáltal szerezhetjük meg, amit a Szentírás " megtérésnek " nevez. Az ember természeites nehézkedési ereje a látható világ felé húzza, afféle, amit kézbe vehet és sajátjaként megragadhat. Bensőjében kell megfordulnia ahhoz, hogy meglássa: a legértékesebbet tékozolja el magában, ha átadja magát e természetes nehézkedés vonzásának. Meg kell fordulnia ahhoz, hogy rádőbbenjen, milyen vak, ha csak arra bízza rá magát, amit a szemével meglát, A lét e fordulata, a természetes nehézkedési erő irányváltoztatása nélkül nincsen hit.

              Igen, a hit az a megtérés. amelyben az ember fölfedezi, hogy ábrándokba ringatja magát akkor, ha csak a foghatónak kötelezi el magát. Ez egyiben a Iegmélyebb oka annak is, hogy a hitet miért nem lehet bizonyítan. A lét megfordítása ez, s ezt csak az fogja fel, aki maga is megfordul. S mert súlyúnk nem szűnik meg másik irányba vonzani bennünket, ez a fordulat napról-napra új marad. S csak egy életen át tartó megtérésben válik vérünkké, mit is jelent, ha azt mondom: hiszek.

Csanád Béla: Isten útjain

Először csak az ismerős nyomok,
a csillagok játéka este, reggel,
hűvös szívárvány csöndjeim fölött,
csodálkozás kitártó figyelemmel,

majd jelek vadliba-csapata,
a vé betűk el úszó jajgatása.
és csillapíthatatlan szomjúság,
és éjszakák hideglelése, láza,

aztán a bizonyság üzenete:
lásd. nevedet feIírtam tenyerembe,
és ha anyád el is felejtene,
megőrzi életed szívem szerelme.

S most már csak a hang, csak
     a szerelem,
az arcomon időszaggatta arca,
míg eljövend az égi tűzszekér.
mely övéit magával ragadja.

Birtalan Ferenc: Vezekeltem

a kezedre emlékszem a szádra
lehet már ősz volt kint lehet
valahogy átmenekültünk a nyárba
azután halálig veled
ahogy szólsz a hangodra emlékszem
ahogy kérdezed: szeretsz-e
s én itt fekszem azóta is csak ébren
te feszítettél keresztre
nem megyek hozzád már évek óta
hittem így könnyebb lesz talán
de nem kudarcba fulladt minden próba
te vagy az egyetlen hiány
az időm elfogy lassan letelik
bűneimért vezekeltem
élek ameddig muszáj s megengedik
hogy itt tartsalak a versben
a hangod szád kezed emlékezem
érezlek tapintható vagy
amíg maradnom kell dolgomat teszem
soha nem mondtam le rólad

Katona Béla: Az adni tudás boldogsága

 „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (ApCsel 20:35) 

Mai Igénk egyetlen mondatát Jézus fogalmazta meg. Gyakran elhangzik református istentiszteleteinken, amikor az adakozás részhez ér a lelkész. Lehet, hogy már unjuk, oda se figyelünk. Pedig ezen Ige igazságát megtapasztalni is csodálatos dolog. Adódnak rá élethelyzetek, melyekben megvalósíthatjuk Jézus szavainak igazságát. Az alábbi történet – melyet valakitől én is kaptam – erről szól:

Egyszer, még kamasz koromban, apámmal cirkuszjegyért álltunk sorba.

Végül már csak egyetlen család volt köztünk és a pénztárablak között. Az a család mély benyomást tett rám. Nyolc gyerek szorongott a sorban, egyik sem látszott többnek tizenkét évesnél. Lerítt róluk, hogy nem dúskálnak. A ruhájuk olcsó, de tiszta. Jól nevelten vártak a sorukra, kettesével kézen fogva álltak a szüleik mögött. Izgatottan suttogtak a bohócokról, elefántok és más, aznap este műsorra kerülő látványosságokról. Érezhetően soha nem jártak még cirkuszban. Ez az este fiatal életük fénypontjának ígérkezett.

Az apa meg az anya vezette a kis csapatot, keblük dagadt a büszkeségtől.

Az asszony fogta a férje kezét, felnézve rá, mintha azt mondaná: „Te vagy az én ezüstpáncélos lovagom”. A férfi mosolyogva sütkérezett a dicsfényben, a tekintete visszatükrözte felesége néma lelkesedését.

A pénztárosnő megkérdezte, hány jegyet kérnek.

- Nyolc gyerek-, és két felnőttjegyet legyen szíves – mondta az apa -, hogy elvihessem cirkuszba az egész családomat.

A jegyár hallatán az asszony eleresztette férje kezét, lehorgasztotta a fejét, a férfi ajka remegni kezdett.

- Mennyit mondott? – hajolt kissé közelebb.

A pénztárosnő megismételte az összeget. Nem volt náluk annyi. Hogyan közölhette volna az apa nyolc csemetéjével, hogy nincs elég pénze a cirkuszra? A körülmények láttán apám a zsebébe nyúlt, előhúzott egy húszdollárost, és leejtette a földre. (Tudni kell, hogy semmiféle értelemben nem számítottunk tehetősnek!) Lehajolt, felvette a bankjegyet és megkocogtatta a férfi vállát.

- Elnézést uram, ez a zsebéből esett ki. A férfi pontosan tudta, mi történt. Eszébe se jutott volna kérni, az önkéntes segítséget mégis elfogadta kétségbeejtően szorult helyzetében. Mélyen apám szemébe nézett, két kezébe fogta apám jobbját, megmarkolta a húszast, s egy könnycsepp gördült le arcán:

- Köszönöm, kedves uram. Ez rengeteget jelent nekünk.

Visszaballagtunk az autónkhoz, és hazahajtottunk. Aznap este számunkra elmaradt a cirkusz, mégsem éreztük úgy, hogy lemaradtunk volna valamiről.

A nap gondolata

„ Jobb adni, mint kapni”. - tartja a mondás, és milyen igaz! Volt már hasonló élményben része? Elakadt autójával és megállt egy autós segíteni?

Nehéz szatyrokat cipelt haza és segítségére sietett egy járókelő?

Lesegítették a buszról? Pár forint hiányzott a fizetendő összegből a pénztárosnál, és a másik vevő kisegítette.

Bizonyára több hasonló helyzetet is átélt, és milyen jólesett a segítség! Hasonlóan jólesik embertársának is, ha ön siet segítségükre!

Járjon nyitott szemmel, vegye észre a segítségére váró alkalmakat!