Csak egy ágy, egy öregember, valaki, aki olyan…,
akár én is lehetnék, történetesen az apám az, már
nem hozhatom vissza onnan, ahova elment, hiába,
hiába a lelkiismeret-furdalás, hogy otthagytam, ott,
azon a kórházi ágyon, hiába, hiába, hiába, és újra,
és újra látom magam előtt a testét, az arcát, a szemeit,
kérdőek ezek a szemek, meg kissé gúnyosak is, na?,
most mit csinálsz, fiam?, örülsz?, hogy már nem szólok
bele a dolgaidba?, most örülsz?, jobb lesz neked így?,
átlát rajtam, belém lát, pontosan tudja, mit is gondolok,
talán igaza is van, megyek végig a kórház folyosóján,
bizonytalan vagyok, most kezdődik minden, ilyesmit
mondok magamban, nem!, nem gondolok ilyesmit,
olyan, mintha születne a jövő,
pedig nem!, mondom
aztán, a vég kezdete ez, fekszik kiterítve, már nem néz
rám, nincsen tekintete, magam maradtam, a következő
már én leszek, gondolom, és látszólag nincs változás,
valami utcában megyek végig, valami járókelők között,
valami autó dudál éppen, valami lámpa pirosra vált,
valami kutya megugat, valami esőcsepp esik rám,
valami víz folyik végig a nyakamon, az arcomon,
valami sós ízt érzek a számban, még nem éppen
deszka-földes-álruhásan!, mondom, dühösen szinte,
még nem tehetetlenül!,van még mit és miért,
van még valami más is, mint a betonkemény föld,
amit feltörni lehetetlen, mint az elveszített tekintet,
ami eltűnt, és immáron nem jöhet vissza soha többé.
