2021. április 13., kedd

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, 
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska, 
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép, 
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! - 
S rászórni szórva mindent, ami szép.  

Dalolna forró láng az égig róla 
S kezén fogná mindenki földiét.  

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, 
Hisz zúzmarás a város, a berek... 
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni 
És rakni, adjon sok-sok meleget.  

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, 
Hogy fölengednének az emberek!  

1922. november 12.

Albert-Lőrincz Márton: (A fehér kócsag)











Fehér kócsag, januárban,
itt maradt nyár hóruhában.

Törött lett volna a szárnya,
vagy csak lelke marasztalta,
udvarias maradásra,
s nem ment el annyi hiánnyal,
az ősz szoknyáját riszálva,
megannyi lármás társ rajában
innen, fázón és zsibongva?

Most tűnődik, milyen lett volna
közöttük odafönn, sorban
a harsány szárnyak surrogása,
idegen kikötők felett, nem itt maradva
gyűrt magányba.

Ma délután, amikor sétám
a partra vitt a havas járdán,
láttam meg sok réce között,
kicsit távolabb, mint egy fegyenc,
vagy egy félénk, magányos fegyőr,
az egri fehér kócsagot,
nem intett, lépve távozott.

Petőcz András: Az elveszített tekintet

Csak egy ágy, egy öregember, valaki, aki olyan…, 
akár én is lehetnék, történetesen az apám az, már 
nem hozhatom vissza onnan, ahova elment, hiába, 
hiába a lelkiismeret-furdalás, hogy otthagytam, ott, 
azon a kórházi ágyon, hiába, hiába, hiába, és újra, 
és újra látom magam előtt a testét, az arcát, a szemeit, 
kérdőek ezek a szemek, meg kissé gúnyosak is, na?, 
most mit csinálsz, fiam?, örülsz?, hogy már nem szólok 
bele a dolgaidba?, most örülsz?, jobb lesz neked így?, 
átlát rajtam, belém lát, pontosan tudja, mit is gondolok, 
talán igaza is van, megyek végig a kórház folyosóján, 
bizonytalan vagyok, most kezdődik minden, ilyesmit 
mondok magamban, nem!, nem gondolok ilyesmit, 
olyan, mintha születne a jövő,                                                
                                                 pedig nem!, mondom 
aztán, a vég kezdete ez, fekszik kiterítve, már nem néz 
rám, nincsen tekintete, magam maradtam, a következő 
már én leszek, gondolom, és látszólag nincs változás, 
valami utcában megyek végig, valami járókelők között, 
valami autó dudál éppen, valami lámpa pirosra vált, 
valami kutya megugat, valami esőcsepp esik rám, 
valami víz folyik végig a nyakamon, az arcomon, 
valami sós ízt érzek a számban, még nem éppen 
deszka-földes-álruhásan!, mondom, dühösen szinte, 
még nem tehetetlenül!,van még mit és miért, 
van még valami más is, mint a betonkemény föld, 
amit feltörni lehetetlen, mint az elveszített tekintet, 
ami eltűnt, és immáron nem jöhet vissza soha többé.  

2021. április 11., vasárnap

Bodó Csiba Gizella: Egy hajdani tél




   Ahogy mondani szokás: 
   nehéz időket éltünk, 
   jégpáncél feszült a világban, 
   de gyermekként ebből mennyit értünk? 

   A „rianás” ha közel szólt, 
   ijesztő volt családban, házban, 
   összebújtunk mint a hódok 
   a víz-alatti fa-rönk várban. 

   Telenként fűtetlen maradt 
   zord hidegben is a szobai kályha 
   tűz csak a konyhában égett, 
   kendő alatt sült krumpli várt vacsorára. 

   Villanyt későn kapcsoltunk, 
   utcáról fényt adott egy lámpa, 
   az alma és a sütőtök illata 
   árasztott hangulatot a családba. 

   Anyám forró téglát bújtatott 
   ruhába tekerve a hideg ágyba, 
   ne fázzon a három gyereknek 
   dunyha alatt legalább az álma. 

   Szánkózni egyszer jött velünk Apám 
   siklottunk, nevettünk milyen jó volt, 
   talán kilencszázötvenöt telét írtuk, 
   milyen hó volt, milyen hó volt? 

   Melegszik a Föld – a tél olyan halott, 
   A néprádió már rég elhallgatott, 
   Hosszú telek, család mind elmúltak, 
   Apám tél-esti, igaz meséire gondolok. 

   A gáz takarékon pislog, 
   hiányzik család és régi illatok, 
   fehér köntösű friss hó takarj emlékekkel, 
   melegítsen át amíg itt vagyok. 

Boda Magdolna: Egyszer így lenne jó

Jó lenne  egyszer olyan természetességgel ébredni, ahogy a nap csúszik fel az
égre, óvatosan bontogatva ki a világot. 
Hogy álmosan kitántorogva a konyhába, a kávé illata jó reggelt kívánjon. 
Hogy a dolgainkban ne legyünk éhesek önmagunkra 
és a megszokottság ne törjön ránk. 
Hogy ne kelljen autónk, bérletünk, határidőnaplónk, bankkártyánk, karóránk... 
hogy cipőt se kelljen húzni és senki se csodálkozzon ránk. 
Jó lenne egyszer közel engedni a csodát... 
vándorolni hatalmas mezőkön és megállni egy elárvult vadrózsabokornál, 
nem elvárva a mező zöldjét, 
a virágok színét, illatát, 
a szirmok bársonyát. 
Csak állni a szépség előtt, egy idegen őszinte kíváncsiságával, készen új 
értelmet adni a fogalmaknak
és kötni új barátságot a világgal és magunkkal 
és nem válogatni, csokorba kötözgetni a dolgokat elvárt szabályok szerint 
és eldobni minden nem a kupacunkba valót. 
Úgy tenni, mint kisgyerek, aki a föltört dió héját nem dobja el, hanem 
vízreereszti, mint kis hajót és ámulva csodálja a víz komoly sodrását.  

Jó lenne egyszer a másnap gondja nélkül pihenni térni, 
hogy ne bizseregjen bennünk a lekésett, elmulasztott dolgok pokla, 
hogy, ahogy a pók fordul hálójába jóllakottan
bújjunk az éjszaka csendjébe... 
végre kinyújtózva önmagunkban. 
Egyszer így lenne jó.

Boda Magdolna: (impressziós illat)





Nem is kell verset írni 
a sülő fasírt 
fokhagymás illata 
most mindent 
kifejez. 
Engem, 
a világot, 
és a köztünk lévő viszonyt is.

2021. április 10., szombat

A nap gondolata

 



A Biblia azt tanítja, hogy Isten minden embernek készített valami szép küldetést. Nem kötelező azt teljesíteni, de az az életünk értelme, hogy Istentől kapott feladatunkat elvégezzük. Ebben az engedelmességben valósul meg mindenki.  


Böszörményi Zoltán: Hajnal a torontói metrón

Örökkévalóságot keres szívem. Nos, megtalálja? –  
Száll fel velem a kérdés a metró álmos vonatára. 
Sikongó titkok iramlanak neki a durva-selyem  
jszakának, vetkőző fényreklámok leselkednek ím,     

a vonat csatra zárt ablakán. Magány szimatol és rí  
körbe! Fékpofák forró, fémes szorításban fogukat  
csikorgatják, a lángba borult állomás-plakát előtt,  
a dagadó betűk szerelvénye meghökkenve lassít.     

Kipattan az ajtó, besétál rajta a lárma, táskák,  
vágyak, tervek rövid ingujjban ülnek mellém a padra.  
Elmém élesre töltve! Vacog a kerék, ráng alatta     

a remény kettévágott teste. Milyen rejtjeles reggel!  
Rám olvadt a félhomály, csuromvizes gondom és bajom.  
Távolodó arc, jöjj, ülj mellém a robogó vonaton.      

Zygmunt Flis: A XX. sz. embere

Megparancsolták neki hogy cserélje ki az eget 
Megparancsolták neki hogy cserélje ki az országot 
Megparancsolták neki hogy cserélje ki az arcát 
Megparancsolták neki hogy cserélje ki a frizuráját 
Megparancsolták neki hogy cserélje ki a nézeteit 
Megparancsolták neki hogy cserélje ki a szeretőit 
Megparancsolták neki hogy cserélje ki a szokásait 
Megparancsolták neki hogy cserélje ki a pozícióit 
Megparancsolták neki hogy cserélje ki az anyját 
Megparancsolták neki hogy cserélje ki a kezeit 
Megparancsolták neki hogy cserélje ki a fejét 
Megparancsolták neki hogy cserélje ki az ítéleteit 
Megparancsolták neki hogy cserélje ki a szemét 
Megparancsolták neki hogy cserélje ki a lelkiismeretét 
Megparancsolták 
Megparancsolták 
Megparancsolták 
Szólítod 
Ember ember 
Nem tudja hogy róla van szó   

Dabi István fordítása   

2021. április 7., szerda

Pilinszky János: Fordulat




Szépségem mindent meghalad. 
Hallgatásom: aknamező. 

Kiszolgálsz, mégis én vezetlek. 

Olyan erdőbe érkezünk, 
hol mindent el kell vesztened. 

Akkor talán még el is türöm, 
hogy megérints. Különben 
visszatérünk a tükör elé, és 
csak nézzük egymást. 

Se ház, se fésü, se tükör, 
se erdő, honnét visszajöttünk. 
Gyönyörű vagy. Minden szépségem 
kiihatnád egy kortyintásra. 
Fuldoklok, mint a színig telt pohár. 
Megfésüllek. Ezüst hajad. 

Szépnek találsz ma is. És mindörökre. 

Mit kellene tennem ahhoz, 
hogy ne nézzük örökre egymást? 

  * 

Szépségünk mindent meghalad. 
Olyan erdőbe érkezünk, 
hol mindent el kell vesztenünk. 
Átölellek és átölelsz. 
Soha többé, soha többé 
nem tudunk földet érni. 

Azontúl együtt alhatunk. 
Nem értem, mitől vagyunk szépek?   

Pilinszky János: Szent Lator

                 Törőcsik Marinak    

Akkorra már belepték a legyek 

túl az agónián 
túl a tetanuszon, 
és messze túl szögeken, sebeken 
se tárgy, se test 
nyilvánosan 
között 
se ácsorgás 
(behorpadt szentségtartó), 
se röpülés 

barát, 
barátság mindörökre.

2021. április 6., kedd

A nap gondolata




A legvégén nem az fog számítani, hány évet éltél, hanem, hogy mennyi élet volt az éveidben.  

Csorba Győző: Kórház után

Lehetett volna sokkal súlyosabb bajom 
mint például egy szobatársamnak akit 
elengedtek cifrázó orvosi 
szavakkal hogyhát: „Így meg úgy bizony 
most Németh bácsi hazamegy kiül 
a kertbe egy nyugágyba s ott pihen 
szívja a jó májusi levegőt” 

És Németh bácsi hazament 
és otthon volt három napig 
nyilván kiült a kertbe is 
és szívta a jó levegőt 
De negyednap már semmit sem szívott 
Németh bácsi meghalt negyednap – 

Lehetett volna például hasonló 
bajom s ma már az én szájamba is 
(vagy szám helyére) 
csoroghatna (esős az ősz idén) 
sáros és deszkaízű sárga lé  

Csorba Győző: Helyénvaló

Leírom: 70 s megriaszt a szám: 
nem igaz tévedés 
10 20 30 vagy 40 is lehetnék 
akkor se lennék kevesebb 
A teljesség viszonylagos 
ilyen voltam s vagyok 
minden percemben: szép művészi torzó 
esetleg kar láb nélküli 
ha úgy tervezte mestere 
és épp a hiánnyal egész – 
Leírom: 70 s átnyilall 
fejem búbjáig az öröm: 
a naptár irkafirka csak 
s az ősz haj a megroskadó 
térd szédülő járás: igen 
most ez helyénvaló 
szinkronban éveimmel így vagyok

Csorba Győző: Álság

Rendben van általában a test mondhatnám hogy a lélek is 
Ha panaszkodni jut eszembe még nyugodtan teszem 
Való alapja csak alig (bár lehetőség rája sok) 
s nem izgat hogy az ördögöt nem jó a falra festeni 
Panaszkodom kesergek hát százféle mód ezért azért 
sok mindenért s titkon összekacsintgatok magammal: 
„No nincs is akkora baj sőt nincs is baj voltaképpen 
de jól esik ,beállni’ mikor a sablon körülmények 
könnyen meggyőzhetik a kívülállót hogy nyugodtan 
kezdheti a sajnálkozást együttérzést sopánkodást 
én meg hallgathatom hallgathatok ráhagyhatom – ” 
De várjatok csak! verseim tele lesznek harmóniával
még talán boldogsággal is mikor nem lesz okom már 
mikor nem lesz okom mikor a panaszok mögött 
ott áll a nyomorúság fekete serege 
amikor nehéz lesz találni olyan szörnyeteg szót 
amely nem bennem létezőt vagy készülőt nevezne meg 
Jékely Zoltán az utolsó éveiben odajutott hogy 
éjszaka nem merte kivenni kezét a paplanja alól 
félt hogy a halál megragadja és többé nem ereszti el – 
Bizony bizony számomra is eljön a botrányok kora 
s erről nálam az ad hírt majd hogy verseim görcsös ráncai 
kisimulnak s aki nem ismer azt hiszi nincs sehol hiba 
De aki többet tud már rólam megérti hogy mi történt 
s attól kezdve aggódással figyel s érdeklődik utánam 
mert minden pillanatban megtörténhet a jóvátehetetlen