Ewa Fiszer: (Mert amikor meghal valaki...)

 Szeretett Testvérem emlékére!

Mert amikor meghal valaki 

Be kell csapni az ajtót, 

Elszigetelni az ablakot s a szívet, 

Hogy ne vigyen magával 

Többet, mint amit el tud viselni 

A második leghosszabb pillanat.   

Dabi István fordítása

Villányi László: Többes szám első

Istenem, de jó is újra meg újra felidézni 

az első üzeneteket, a várakozást a válaszra, 

emlékezni első hosszú beszélgetésünkre, 

első sétánk lassúságára, az első vonatút derűjére, 

vajon melyik pillanatban szerettük meg egymás 

hangját, érintését, miként teremtődött ott legbelül 

a bizonyosság, majd egymás arcára ébredünk 

reggelente, hallgatjuk a madarak muzsikáját, 

ámulunk az ég fényein, a virágzó fákon, 

közösek lesznek ünnepeink, igen, mindez velünk 

történik, a csalódások megérlelték az örömöt, 

jelenvaló lett bennünk Isten, fölragyog körülöttünk 

az utca, ránk csodálkozik a város, megszületnek 

a varázsszavak: nálunk, együtt, akkor vagyunk 

nyugodtak, ha egymáshoz érhet kezünk, ha nevetős 

szemünk, Istenem, de jó is többes szám 

első személyben kimondani: áldás van rajtunk.

Simek Valéria: Valahol messze

Hajadban elül a szél, 

táncos jókedved van. 

Ájulásba zuhan a Nap, 

fekszik a mézszínű avarban. 

Füst fűszerezi utad. 

Égig érő énekedben 

előjönnek belőled napjaid. 

Valahol messze egy vonat 

kúszik, jössz és megtalálsz. 

Az eső a Bakony kebleit 

mossa, földig ér sötét 

szoknyája. Az elsötétülő 

ablakok mögött most 

mondanak értünk imát.

Visky András: Augustinus - apokrifok

A mélységből kiáltunk hozzád 

Uraknak Ura, akinek a szívét betölti a lényed áradó ragyogása 

és irántad való teljes szeretetre törekszik, 

vajon eljut-e a felebarát szeretetéig? 

Vajon nem a legtökéletesebb magányosság helyét fogja-e megkeresni, 

hogy szerelmében maradéktalanul elmerüljön, 

és teljes szívéből, teljes lelkéből, minden erejéből 

téged szeressen, fölemelkedve hozzád? 

Szegények nincstelen királya, Megváltónk, aki a legkisebbek szolgálatára teszi fel az életét, 

és nem tanácskozva testtel és vérrel elmegy az elesettség legvégső határáig, 

és önmagát a végsőkig megtagadva az esendőt maga fölé emeli, 

és közösséget vállal az elveszettel,

magára veszi az elkeseredettek reménytelenségét, 

mert önmagánál, aki maga is szeretetre szorul, 

jobban szereti felebarátját, 

aki már önmaga szeretetére sem képes — 

az az ember vajon eljut-e a féltőn szerető Isten szeretetéig? 

Vajon nem önmagát szereti-e csupán a magányosságban élő, 

amikor kivonul a puszta helyekre? 

Vajon nem önmagát szereti-e csupán a felebarátért fáradozó, 

aki szeretetét a másikban akarja megvalósulni látni? 

Odafent vagy a legmagasabb helyeken, 

Te tőlünk mindenben különböző Legszentebb, 

fénnyel és méltósággal, dicsőséggel és fennséggel ékes — 

a mélységből kiáltunk hozzád, Urunk. 

Elfoglaltad a legutolsó helyet, 

Te hozzánk mindenben hasonlító Legszentebb, 

alászálltál az Atya közelségéből, hogy megismerjük a veled való lakozás 

üdvösségét — 

a mélységből kiáltunk hozzád, Urunk. 

Egyedül tebenned nyugodhat meg a mi lelkünk, emberré lett Megváltó, 

aki eljövendő vagy, noha már közénk jöttél, 

hogy magadhoz vedd a Tőled távol élőket — 

a mélységből kiáltunk hozzád, Urunk. 

Elrejtőztél a gyöngeségben 

Amiképpen meghal a régi, mint a földbe rejtett gabonamag, 

hogy új legyen, zsenge és fogyatkozás nélküli, 

tekintetre kedves és túláradó, — 

Ugyanúgy előbb régi lettél miérettünk, 

Te mindig új, 

magadra öltötted az ideiglenességet, 

Te örökkévaló, 

Megmutatkoztál nekünk, 

Te kifakadt Ige. 

Elrejtőztél az emberi testben és növekedtél, 

Aki növekedést adó vagy, 

tanultál az eljöveteledet hirdető bölcsek lábainál, 

Aki magad vagy a bölcsesség, 

ember gyermekévé lettél a romlandó test ruhájában, 

Aki mindeneknek atyja vagy, 

kitaszított lettél, szakadatlan vándor, 

Aki otthona vagy a világmindenségnek, 

teremtmény lettél a sötétségben járó teremtmények között, 

Aki a teremtő világosság vagy. 

Mert istenséged Istentől pillanatra el nem szakadt, 

bár földig rombolta benned a halál az embert, 

és megsemmisítette benned a könyörületesség az Istent, 

Hogy a mélység torkát elrekeszd előlünk, gyilkosaid elől. 

Felemelkedtél a harmadik napon, 

romolhatatlan testedet a romlás sebeivel megjelölted, 

hogy felismerjünk, Feltámadott Bárány, 

akik a szív egyszerűségében szeretünk Téged, 

akik életünk egészével szólítunk téged, 

akik nevünket nevedbe rejtettük, 

Hogy szerelmedtől többé el ne szakadjunk, az idők legvégéig.

Pilinszky János: [ Bajvivás volt itt...]

Bajvivás volt itt: az ifjú Minden 

keresztüldöfte Titok-dárdával 

az én szívemben a halál szívét, 

ám él a szívem és él az Isten.

Pilinszky János: [ Ezentúl nincsen senki élő...]

Ezentúl nincsen senki élő, 

ki megosztozhatna veled 

abban az egyszeri csodában, 

hogy pillantásod és hajad van, 

arcod, meleged és kezed. 

Úgy vagyunk, mint az állatok 

kik összebújva megmerednek.   

Fecske Csaba: Tapló a fán

megjöttél ma is 

mint minden nap 

kérés nélkül de nem ellenemre 

bár el sose mentél 

csak rejtőzködsz és előbukkansz 

olyan természetességgel 

mint eső után a nap 

a sors váratlan és talán 

meg sem érdemelt ajándéka ez 

feloldozó kegyelem 

hamvas öröm látom évek rongálta 

egykor szép arcodat vadvízként 

megcsillanó szemedet 

amelyen a mezők rajta felejtették 

színüket lepkeként angyalok rajzanak körötted 

a fényesség áthatolhatatlan ködében 

mindig hozol valamit alászállsz 

az idő vak tárnáiba elrejtett elfelejtett kincsekért 

bocsáss meg én 

élve felejtettelek élősködök rajtad 

mint tapló a fán 

Villányi László: nálunk éjszakázik

Látni, mondani, megnyílni, hallani, hinni, felemelni, 

munkálkodni, üdvözülni, szeretni, fáradni, ismerni, 

cselekedni, örülni — Jézus legfontosabb igéi. Vannak-e 

fontosabb igék? 

Nem kell néznünk az órát, egyre közelebb röpköd 

udvarunkon a rozsdafarkú, esteledik. Boldogító 

a tudat: nálunk éjszakázik. 

Diót szüretel a fakopáncs; leveri csőrével, s kibontja 

héjából; akárha egy tibeti szerzetes a bölcsességet. 

Mikor is volt, amikor élethiányban szenvedtél? 

Már csak kétszáz tizenötöt kell aludnod, s virul a kert 

szélére gondolt vérmogyoró, Carmen vérborbolya, 

vérszilva, kékszakáll, cserszömörce, puszpáng, 

mályva, gyöngyvirágcserje, illatos lonc, rózsalonc, 

szárnyas kecskerágó, kikeleti bangita, aranyvessző, 

seprűzanót, pompás jezsámen. 

Izsó Zita: Egy

Vannak ezek a pillanatok, amikor 

semminek nem tudnál jobb helyet. 

Talán az elhelyezkedésen múlik minden, 

olyan, mintha az asztalból nőtt volna ki 

a toll, pohár, állólámpa, monitor, 

a kertből a csap, a kútból a vödör 

és mintha márványból lenne minden, 

és egyszerre láthatóvá válna 

a belső összefüggés, a keringés, 

ami összeköti a szerveket 

mintha egy kőtömbből lenne kifaragva a világ 

és te is annyira össze vagy kötve mindennel, 

hogy még azt is elfogadod, ha most mondja meg, 

nem szeret, 

és ilyenkor fekszel le a legnyugodtabban, mert tudod, 

hogy ha nem ébredsz fel, nem marad utánad hiány 

a világ olyan 

mint az ujjainkkal széthúzott gaz, 

ahogy kilépünk belőle, összezár.

Izsó Zita: Kalkutta

                         Vanessa Loureirónak 

Kezdetben nem volt semmink. 

Temetni kezdtük a menthetetlen, 

halva született felnőtteket. 

Aztán néhány lázmérővel kezdtünk el gyógyítani, 

gyógyszerünk nem volt, de valahogy jelezni kellett, 

hogy a kezünkben tartjuk a dolgokat. 

A városban ki akartak tüntetni minket, 

mi pedig próbáltuk magyarázni, 

hogy nem vagyunk különbek, mint a többi, 

csak hagytuk, hogy átsöpörjön rajtunk valami, 

ahogy az első sírás, 

ami szabaddá teszi az újszülöttek légutait, 

egyre könnyebbek lettünk, 

a halottak mellé temettünk mindent, ami korábban a miénk volt, 

minden túldíszített ruhát, eladhatatlan ékszert, 

letagadhatatlan bűnt, ki nem mondott gondolatot, 

már nem őrzünk magunkban mást, 

csak a te fényed melegét, Uram, 

mint a lapos szikla, amire órákon át sütött a nap, 

mert te vagy a forrás, 

mi pedig a rég összetört lázmérőből szétszaladó higany, 

aminek minden cseppje visszatükrözi arcodat. 

Izsó Zita: Tizenegy

Soha nem voltak még egymáshoz ennyire közel. 

Nem beszéltek, 

mégsem csodálkoztak, 

hogy értik egymás gondolatait. 

Olyanok voltak, mint ugyanannak a halottnak 

a kioperált szervei, 

amik nemsokára távol kerülnek egymástól, 

hogy új embereket éltessenek tovább. 

Mert biztosak voltak benne, hogy meghalt. 

Látták, ahogy előrebukik a feje. 

Látták, hogy vége van. 

Mint villámhárítón az elektromosság, 

futott bennük végig újra és újra a kétely, 

amitől meg akarták védeni a másikat. 

Később arra gondoltak, 

hogy sokkal könnyebb lesz az életük, 

ha hazamennek, 

és úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. 

De aztán, 

mint halászokat a vízbe a túltelített háló, 

rántotta be őket a valóságba a felismerés, 

hogy mindannyiunkban van egy üres sír, 

ahova azt temettük, akiről elhittük, 

ha elfelejtjük, nem létezik. 

Gyökössy Endre

„ A csönd az Isten otthona.” 

Sebestény-Jáger Orsolya: Emmaus

(Lk 24)

A térképen nem találod már.
Elrejtőzött, mint fény a lombokon,
árnyékos alkonyon hűs homokba írva,
csak szívek rejtekén követheted nyomon.

De mellénk lép ma is, hogy mindvégig kísérjen,
Ki kenyérben nyújtva végül önmagát,
mert éhező szívünk asztalához ül le,
hogy morzsányi hiteddel átéld a csodát.

Báger Gusztáv: Feloldozás

Váratlan vendég, betoppan hirtelen, 

leveszi lelkünkről a terhet. 

Annyira meglepődünk, elfelejtünk félni. 

Nincs dolgunk semmi, 

épp csak lemondunk saját igazunkról. 

Ekkor nyújtja át, 

mit sose mertünk kérni.

Falcsik Mari: Döntés

én eztán már csak élni fogok — harcnak elég az is: 

megtalálni a bujkáló nap véletlen foltjait 

ami magához szelídíti a húsba vetett 

végzetében mindinkább háborgó maradék életet 

én eztán már csak azt figyelem ahogyan reggelig 

az éj hatalmas zenéje: csönd följebb emelkedik 

míg a nyomában emberi zaj fakad fel alant 

a négyemeletnyi szakadékból s eléri partomat 

én eztán többé nem tervezek aggódni sem fogok 

hogy hű kutyám a kürtő falán s a sárga csillagok 

az ismerős esetleges kép egyben nem marad 

ahogy alászálló napjainkkal pereg a vakolat 

én eztán csak a virágoknak ha időt szentelek 

másnak ami nem szemlélődés vagy ami nem gyerek 

mert ez minden ami közel még: csönd gyerek virág 

amiben valami több sejlik mint elhagyandó világ