Kezdetben nem volt semmink.
Temetni kezdtük a menthetetlen,
halva született felnőtteket.
Aztán néhány lázmérővel kezdtünk el gyógyítani,
gyógyszerünk nem volt, de valahogy jelezni kellett,
hogy a kezünkben tartjuk a dolgokat.
A városban ki akartak tüntetni minket,
mi pedig próbáltuk magyarázni,
hogy nem vagyunk különbek, mint a többi,
csak hagytuk, hogy átsöpörjön rajtunk valami,
ahogy az első sírás,
ami szabaddá teszi az újszülöttek légutait,
egyre könnyebbek lettünk,
a halottak mellé temettünk mindent, ami korábban a miénk volt,
minden túldíszített ruhát, eladhatatlan ékszert,
letagadhatatlan bűnt, ki nem mondott gondolatot,
már nem őrzünk magunkban mást,
csak a te fényed melegét, Uram,
mint a lapos szikla, amire órákon át sütött a nap,
mert te vagy a forrás,
mi pedig a rég összetört lázmérőből szétszaladó higany,
aminek minden cseppje visszatükrözi arcodat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése