Kettesben...

2021. október 21., csütörtök

Eörsi István: Ha én mondok

Ha lefekszem

én fekszem le

én kelek fel

ha felkelek

Saját kezemet

nyújtom kézfogásra

a saját számmal

nevetek

Ha hajlongnék hát

én nem hajlok

én gyilkolnék

ha kést fenek

Ha ént mondok

azt én mondom

én megyek el

ha elmegyek.

Bob Gass: Nekünk tulajdonított igazság

" De nem egyedül érte van megírva, hogy »beszámította neki igazságul«, hanem értünk is, akiknek majd beszámítja... ”

(Róma 4:23–24)

Ahhoz, hogy megértsd, mit jelent a nekünk beszámított igazság, gondolj az egyik számláról a másikra történő pénzátutalásra. Ez egy mindennapos banki tranzakció.

Képzeld el, hogy teljesen le vagy rongyolódva, és nem tudod fizetni az adósságaidat. Ekkor egy elképesztő kegyelmi cselekedettel valaki átvállalja az összes tartozásodat, és egyúttal akkora összeget utal a számládra, hogy soha többé nem kell dolgoznod.

Ez történt a kereszten, amikor Isten minden bűnödet Krisztus számlájára írta, és az ő minden igazságát beszámította a te számládon.

Észbontó, igaz? Tiltakoznál ellene így: „Nem engedhetem, hogy az összes adósságot egyedül fizesd ki, ezért igyekszem bebizonyítani, hogy méltó vagyok kegyelmedre!”? Ezt akkor tesszük, amikor „hozzáadjuk” jó cselekedeteinket Krisztus elvégzett munkájához.

Az üdvösség olyan, mint az egészséges élelmiszer: „mesterségesen előállított adalékanyagot nem tartalmaz”. Pál azt írta, hogy Isten „azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2Korinthus 5:21). Ahogy Isten „bűnné tette” Jézust, aki soha nem vétkezett; téged, aki soha nem lehetsz eléggé igaz, „igazzá tett”, és ekként tekint rád.

„ De hatalmas bűntudatot érzek, amikor vétkezem” – mondod. Kell is, hogy érezd! De amikor Krisztus elvette minden bűnödet, elvette minden büntetésedet és kárhoztatásodat is.

A mardosó lelkiismeret egy belső konfliktus. Újjászületett lelked figyelmeztet, hogy nem engedhetsz a bűnnek; te már nem ez vagy! Miért intézte Isten így? Mert minden igazság, amelyet elérhetnénk, messze elmarad attól, amit ő igényel.

Örülj, mert Isten Krisztus igazságába öltöztetve lát téged, ezért mindig szeret és elfogad.

Forrás: www.maiige.hu

Csomós Mariann: Az én csendem

Az én csendem nem szürke némaság,

Nem feszül bezárt falak közé,

Fölösleges szó pora nem lepi útját,

Szabadon, hallhatóan száll fölé.

Az én csendem szélfútta hárfadal,

Hegyek visszhangja, nádi beszédek,

Tücskök hegedűje, égtájak harsonája,

Kő súlya, víz kékje, hegycsúcsa, nap fénye.

Az én csendem nem szótlan, nem kopár,

Nem bújik a hallgatás ölébe,

Napfényen és holdsugáron jár,

Ott van az őszi hajnalok ködében.

Az én csendem madarak kórusa,

Ég és föld viharban csattanó csókja,

Vizek parttól-partig locsogása,

Ezer virág hallgatag bókja.

2021. október 20., szerda

Zelk Zoltán: Zuzmara

Mikor az első zuzmara

megül a rózsafákon,

töpreng az ember, mit tegyen,

hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.

De tudja, fájni fog soká,

mert büntetlenül nem lehet szeretni,

az ész végülis megadja magát,

ha majd a szív nem s nem akar feledni.

Mert zuzmara a rózsafán,

mert varjuszárnyak árnya hull a hóra. -

A nyári tücsökcirpelés

most ér a csillagokba.

Keresztury Dezső: Lábadozó

Milyen volt nálatok a tél? Érezted-e

a szél szagát, ahogy leszáll a hegy felől

az alkonyat tar fái közt s mint tört üveg

peng...Izlelted-e a hó csipke-pelyheit

szétmállva szádon s bennük, honnan végtelen

seregben úsznak, a vadon éj fűszerét?

Cserépkályhátok volt-e? Nyitott ajtaján

láttál-e röpködő fényt hullni bútorok

elnyúlt árnyaira? Rózsálló jégvirág

tüzszirma hajnallott-e rád? Törtél-e szűz

havas mezők közt, úttalan uton a nyár

termését őrző présházak felé: meleg

tenyérrel langyosítva, kóstoltál-e bort

izes, szines, tüzes cseppben, mely oly betelt,

gazdag s magával azonos, mint egy virág?

Mért kérdezem? Már mindent, mi elmondható

elmondtunk: tudhatnám! De ha kérdezlek: élsz:

másként e kopár fény sem élő, sem halott

magány szűk szemhatárán vész el: messze vagy

s havas táj dermed benned is, nem mozduló

élet egyhangu síkja, úttalan világ,

melynek áttetsző, hályogos ködös egén

sötét madár száll lassan: kék árnyéka, mit

a ritka fényű hóra vet, kiséri, mint

lassúdva járó szivemet az elmúlás

sejtelme. Messze vagy. Mint ócska kellék, jár a hold.

A mozdulatlan éj ölén a képzelet

szurdokba bukva csak a szűkülő teret

érzi - vergődik bár s szorong, halkulva fáj

szivem, ahogy kihűl és megkövül a kő.

Álmodlak, ahogy jössz a kertben: hópihék

libegnek válladon: érzem, hajamra is

rászürkül néhány. Vált a kép: rian a tó,

a hó megrokkan: könnye csorduló patak:

az áttelelt rügyek fakadnak: újuló

szivemmel érzem: újítja magát ideg,

velő, sejt bennem is. Mivégre? Még

tovább kell türve próbálnunk az éveket,

miket túlélni s új sebekre élni túl

sok már? Úgy volna jó ujúlni, mint növény,

madár, szél, emberként is: emlék, képzelet,

vágy s helytállás guzsában is olyan futás

körén, ahogy a csillagok: kihúnyni, fel-

ragyogni, válni s bonthatlan keringeni: -

és elaludni könnyü karjaid között.

2021. október 18., hétfő

Heltai Jenő: Ősz

Nyomon kisér az éjszakában

Valami halk, sejtelmes ének.

A csöndességben az öreg fák

Egymásnak titkokat mesélnek.

Szelíden egymáshoz simúlnak

A mesemondó, karcsú ágak

És mintha mindnek lelke volna,

Suttognak, sírnak, muzsikálnak.

Majd elhallgatnak. Bántja őket

Az őszi éjjel szörnyű csendje

S reszketve, félve összebújnak,

Mintha a lelkük dideregne.

A szél suhogva vág közéjük,

A sok levél sóhajtva rezdül –

A hervadás fehér tündére

Most megy az éjszakán keresztül.

Rakovszky Zsuzsa: Megjöttek

Mióta csak az eszemet tudom,

őket vártuk! Örökké

rájuk gondoltunk, amikor ezek

bezáratták az összes templomunkat,

a magisztrátusból elmozdították

a mieinket: józan életű,

tisztes polgárokat, és részeges,

tanulatlan csizmadiákat és

cserzővargákat tettek a helyükre,

mikor kiöntették velünk a teljes évi

bortermésünket, valamilyen új,

eszelős jogszabályra hivatkozva, amelyet

alig két napja hoztak a tanácsban!

Amikor kémeik hiúz szemmel figyelték,

ha felkerestük egymást otthonunkban,

nem titkos istentiszteletre jött-e össze

az a nyolc-tíz ember, hogy kinek érkezett

gyanús látogatója idegen városokból,

s vajon az új vagy a régi naptár szerint

tartjuk-e meg a húsvétot és a karácsonyt…

Mindezt elszenvedtük, de ebben a szenvedésben

volt valami erő: ahogy egymásra néztünk –

némán, mert a falnak is füle volt –,

szavak nélkül is tudtuk, mire gondol a másik:

rájuk, akik ott valahol

a messzeségben, szélben és sötétben,

idegen városok alatt,

folyón átúsztatva, hágókon át,

legördülő sziklák és síkos vízmosások

veszélyes útjain hozzák felénk

fényes kardjukat, mellyel majd kivívják

– mert egy napon kivívják biztosan! –

az igazság ügyét, a mi ügyünket!

És most itt vannak. Végre!

Éljenzés, és sírásba belefáradt

szemünk örömkönnye fogadta őket!

Harangzúgás a visszafoglalt templomokban,

virágeső az utcán. Életünk

legszebbik napja volt ez!

Ahogy a városkapun át

belovagoltak, elgyötört szívünk

csaknem kiugrott örömében.

S munkához látni nem is késlekedtek!

Kipiszkálták nyomorúságos

rejtekükből a hitvány bírákat, elzavarták

a részeges és korrupt magisztrátus

összes tagját (kivéve azt a párat,

akik még idejében megneszelték

a változást, és titokban, követek útján

jó kapcsolatot ápoltak velük,

vagy lakomára invitálták

pár főemberüket, míg a közkatonák

házról házra jártak, és a lisztesdobozba,

párnacihába rejtett

arany után kutattak, vagy a sovány baromfit

fogdosták össze a külvárosokban).

Lusta, cifrálkodó

asszonyaikat megerőszakolták

(meg néha a miénket is – olyankor

kioldalogtunk a szobából,

vagy égő arccal félrenéztünk).

Most a mi őreink járkálnak éjjelente,

figyelve éberen, hogy ha öten-hatan

összeverődnek egy-egy házban vagy utcasarkon,

mi ellenőrizzük: melyik naptár szerint

tartják meg a húsvétot s a karácsonyt.

Sötét hajnalokon a városkapunál

mi túrjuk fel a szénásszekeret

a nagykabátba burkolt csecsemőért,

akit keresztelni visznek titokban

az erdei kápolnába, ahol

valami száműzött papjuk misézik.

Most ők köszönnek mélyen meghajolva,

a bátrabbja komor arccal, a gyávák

alázatos mosolygással, miközben

mi látjuk az ő szemükben, amit

ők láthattak korábban a miénkben:

a meghunyászkodással leplezett

gyűlöletet, igen, de nemcsak azt,

hanem – és ez a szörnyű! –

valami fényes, győztes csillogást is,

a vesztes diadalmas örömét,

akinek a világ most hirtelen

egyszerű lett: fehér és fekete,

a boldog bizonyosságot, hogy Isten

mellettük áll, hogy az ő ügyüket

karolja fel, hogy náluk az igazság,

amely mindig az áldozatoké –

mivel fordult a kocka …és hogy jaj, jaj nekünk!

2021. október 17., vasárnap

Shane Kimbrough: Good Night Budapest!

Budapest éjjel

Fotó: Shane Kimbrough

NASA űrfelvétel

Füst Milán: Este van

Mire rám mutatnál: nem vagyok.

Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét…
Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.
S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz.
Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt.
Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
S egyetlen hang donog: hogy este van.
S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni… ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is…
Igy volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, –
Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem…

A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
S mint órjás cet csillog a tenger háta,
Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, –
Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán
Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott… s ez jól esik.
Igy lesz-e, mondd? – Felelj rá, hogyha tudsz.