Milan Rúfus: Senki földjén

Fáj a vers, testvérem. Fáj nagyon. 

Gályarab-hallgatás búg benne s fájdalom. 

S az idő, az idő – tücsök az óra  

belsejében. S az üres, istentől elhagyott szóra 

bánat hull az égből, csillag a csűrre.  

S hátrálsz tovább a senki földjén. 

A csönd felé, melyben mozdul, de nem kong 

a szó, az ember e üreges szárú mankója.

Tőzsér Árpád fordítása

Trausch Liza: A megsebesített ember

" És Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az Ő sebeivel gyógyulánk meg." 

Ézsaiás 53,5  

Ebben a világban nagyon sok a sebesült ember. Van, aki már gyermekkorában megsérült. Szerették a szülei, mégsem vették észre, hogyan sebesül a gyermek. Nagyon sok sebet üt az iskola. A barátok, a szerelem. Sokszor a házasság sem más, mint naponta való újabb sebesülés. Sajnos mi is okozunk másoknak sebeket. Bár kinyitná most Isten a szemünket, és meglátnánk, hogy kritikánkkal, keménységünkkel hol ütünk újabb sebet embereken. Az igazán megsebesített ember: Jézus! Sebeinket Ő viselte, bűneink büntetése rajta van. Amikor Júdás elárulja, fegyverekkel törnek rá, megkötözik, és Pilátus udvarára viszik. Csattan a korbács, fejére nyomják a töviskoronát, kezét és lábát szögekkel verik át. A kereszten ott függ a megsebesített ember, nem félholtan - holtan. Lett volna lehetősége ellenállni, de engedelmesen adta magát, hogy mi meggyógyult emberekké lehessünk. "Az Ő sebeivel gyógyulánk meg " Nincs más út. Az egyetlen híd, ami átvezet halálból az életre, boldogtalan életből a boldogságra, csak a Jézus keresztje. Egy kisfiút édesapja át akart vezetni a hídon. A gyermek megkérdezte: Édesapám, elég erős ez a híd, nem fog leszakadni? Édesapja, megsimogatva fejét, azt mondta: Kisfiam, erős híd ez, sok szög van rajta. Lépj rá nyugodtan! Lásd meg a hidat kárhozatból az üdvösségre. Nézz fel a kereszt Krisztusára: sok szög van benne! A korbács szögei, a töviskorona szögei, az átszögezett kezek és lábak - biztos híd ez. Merj rálépni, hidd el, sokan mentünk már át rajta.    

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből

Zelk Zoltán: Hogy mondjam el?

Amikor árnyam visszafordult, 

mert miért is jönne velem tovább, 

amikor iszonyú robajjal 

lehullt egy dérszilánk, 

amikor hátranézve láttam 

az ág hegyén fölnyársalt árnyam 

az Irén didergő ablakát - 

hogy mondjam el hólepte szájjal 

azt a hólepte éjszakát?

Baranyi Ferenc: Hajsza

Csak épp megálltam. Beérsz. Természetes. Örök vagy. 

Az esztelen futással az ember néha fölhagy 

s megáll egy pillanatra szétnézni: jössz-e még? 

Bírod-e még a tempót? S nyugodtan áll odébb, 

meggyőződvén, hogy jössz még utána, mint az árnyék, 

odavet egy megállást s elégülten továbblép. 

Meddig bírod, ó meddig? Elég neked csak ennyi? 

Elég neked, hogy olykor megállok megpihenni? 

Elég neked, hogy néha, elfáradván az útban, 

azért esek karodba, hogy magamat kifújjam 

s utána futni kezdjek más nők, más vágy nyomán, 

megújuló erővel, erőddel s - ostobán? 

Meddig bírod, ó meddig? Két éve, hogy követsz már, 

két éve, hogy kifulladt szerelmem néha megvár, 

mégis rohansz utánam. Rohansz, szíved dobog, 

mert jól tudod: időnkint úgyis megfordulok... 

Mi lenne, hogyha egyszer megállanál örökre? 

Mi lenne, ha mögöttem belevesznél a ködbe 

s nem érezném nyomomban holtbiztos követésed 

s eltűnnék egymagamban süllyesztőjén a térnek? 

Biztos vagyok felőled, amíg rohansz utánam, 

de ha megállnál egyszer, megbénulna a lábam, 

akkor tudnám valóban: nélküled mit sem érnék, 

ha végképp nem lehetne nyomomban tudni Téged.... 

Futunk. Konok futással. Én előtted - Te hátul. 

Te kétségbeesetten - én esztelen, galádul. 

Sokan futnak előttem. Előtted én futok. 

Ó irgalmazz magadnak! Állj meg! S megfordulok.  

(1958)

Weöres Sándor: Döbbenet

Éjszaka 

teszek-veszek a szobában, 

a terítőt megigazítom, 

a hamutartót beljebb rakom, 

és hírtelen belém döbben egy érzés: 

Ez mind csak volt! 

Ennek ezerévei múltak, 

rég nincs a terítő, az asztal, az ablak, 

valahonnét a jövendő 

ezerévekből figyelem 

a kis öregembert, önmagamat, 

hogy tesz-vesz a szobában 

vakon a jövendő felé 

mely immár régmúlt, 

mindezeknek emléke sincs már 

s a sodrásból kilépni nem lehet.

Gyurkovics Tibor: Varjak

Maga alá húzott 

varjúláb a légben 

kapaszkodik meg a 

gömbölyű, nagy égen, 

hogy le ne csúszhasson, 

tartja magát végig 

rémült szárnycsapással 

a keseredésig, 

verdesi a leget, 

törekszik előbbre, 

emelkedik föl a 

sűrű levegőbe, 

nem tudja maga se, 

mi elől igyekszik, 

de fekete párja 

fehér havon fekszik.

Gyurkovics Tibor: Zokog a szó…

Zokog a szó nem hallható 

elfullad lenn a kertben 

nagyon magas a kaptató 

azért akit szerettem  

de megteszem de fölmegyek 

a csúfos dombra állok 

kezemben hervadoznak 

a túlvilági virágok.

Zelk Zoltán: Ez aztán a vásárfia!

Milyen  szép nagy ez a tó, 

megveszem, ha eladó! 

Meg a nádast, meg a hegyet, 

meg az esőt, meg a szelet, 

szélben úszó falevelet, 

fecskét, rigót, vadludakat, 

megveszem a napsugarat 

és a Göncöl-szekerét, 

rúdját s a négy kerekét!     

De ha megveszed a tavat, 

esőt, szelet, madarakat, 

szállni indult falevelet 

meg az erdőt, meg a hegyet, 

ha talán az egész eget, 

ha eladják, ha megveszed, 

hová viszed, hová teszed?     

Hova tenném máshova, 

ahol voltak, csak oda! 

A tavat a medrébe, 

Göncölt vissza az égre, 

hegy csúcsát az ég aljára, 

a nádast a tó partjára, 

falevelet őszi szélnek, 

ahol vannak, csak ott szépek - 

És aztán az egészet 

ajándékba adnám néktek!   

Biblia

" Elég neked az én kegyelmem..." 

2 Kor.12:9

Ágai Ágnes: Az élet, akár a vers...

Az élet, akár a vers, 

szakaszokra bomlik, 

rövid, töredezett, 

zsúfolt, sűrített, 

képekre osztott, 

hangokra hangolt, 

egyszeri, 

és van benne 

valami megfejthetetlenül 

isteni.

François Villon: Ellentétek

Szomjan halok a forrás vize mellett; 

Tűzben égek és mégis vacogok; 

Parazsas kályhánál vad láz diderget; 

Hazám földjén is száműzött vagyok; 

Csupasz féreg, díszes talárt kapok; 

Hitetlen várok, sírva nevetek; 

Az biztat, ami tegnap tönkretett; 

Vig dáridó bennem a bosszúság; 

Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek; 

Befogad és kitaszít a világ.  

Nem biztos csak a kétes a szememnek 

S ami világos, mint a nap: titok; 

Hiszek a véletlennek, hirtelennek, 

S gyanúm az igaz körűl sompolyog; 

Mindig nyerek és vesztes maradok; 

Fektemben is fölbukás fenyeget; 

Van pénzem, s egy vasat se keresek, 

És reggel köszönök jó éjszakát; 

Várom, senkitől, örökségemet; 

Befogad és kitaszít a világ.  

Semmit se bánok, s ami sose kellett, 

Kínnal mégis csak olyat hajszolok; 

Csalánnal a szeretet szava ver meg, 

S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott; 

Barátom, aki elhiteti, hogy 

Hattyúk csapata a varjú-sereg; 

Igazság és hazugság egyre-megy, 

És elhiszem, hogy segít, aki árt; 

Mindent megőrzök s mindent feledek: 

Befogad és kitaszít a világ.  

Ajánlás  

Herceg, kegyes jóságod lássa meg: 

Nincs eszem, s a tudásom rengeteg. 

Lázongva vallok törvényt és szabályt. 

S most mi jön? Várom a pályabéremet, 

Mert befogad és kitaszít a világ.  

Szabó Lőrinc fordítása

Weöres Sándor: Ki minek gondol, az vagyok annak...

Ki minek gondol, az vagyok annak… 

Mért gondolsz különc rokontalannak? 

Jelet látsz gyűlni a homlokomra: 

Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik, 

Mert fénye-árnya terád sugárzik. 

Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról: 

Rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám. 

Bolondnak nézel? Csörög a sapkám. 

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz; 

Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod: 

Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.

Gyurkovics Tibor: Vers

Olyan ez, mintha nem is volna, 

ahogy a levegőhöz ér

üvegkarjaival a szél 

s erre az erdő meghajolna. 

Az erő észrevehetetlen 

futkározása ez a gót 

katedrálisok ablakában, 

hol eddig minden néma volt.  

Szobában ülsz s mint hű kutyák 

lábadhoz ülnek az esték 

s kilátszik a betűkön át 

az áruló tökéletesség.

Csomay Árpád: Imádság öregkorban

„ Ne vess el engem az én vénségemnek idején, mikor elfogy az én erőm, ne hagyj el engem!  Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem, oh Isten, hogy hirdessem a te karodat e nemzetségnek, és minden következendőnek a te nagy tetteidet.” (Zsolt 71,9.18)    

Az öregek egyre inkább tapasztalják, hogy a lehetőségek végéhez értek és ilyenkor még buzgóbban imádkoznak. Ilyenkor Isten tetteire is emlékeznek.  

Az öregkort elérni szép dolog, de nehéz öregnek lenni. Sokszor ezek a szavak formázódnak meg az öregek ajkain. Igen, mert az öregek azt is észreveszik, hogy az öregség kellemetlen dolgokat is hoz magával. Testileg problémák adódhatnak, hiszen egyre gyengébb lesz az ember, a betegség is egyre gyakoribb az életükben és így egyre inkább ki vannak szolgáltatva más embereknek.  

Sok öreg egyenesen lelkifurdalást érez, hogy még él, mivel teher a szerettei számára. Sok öreggel nem törődnek, vagy „ olyan öreg már ”, hogy még egészségügyi ellátásban sem részesítik. Sok öreget már nem is sajnálják. 

„  Ne vess el engem az én vénségemnek idején, mikor elfogy az én erőm, ne hagyj el engem!” Ez azt jelentené, hogy az öreg ember úgy érzi, hogy Isten elfordult tőle? Hiszen egész életében vele volt az Isten! Most, öregségében hagyná el? Hiszen Isten hűséges Isten. Ez a zsoltár többször is erről beszél, az Isten hűségéről. Inkább arról van szó, hogy az öreg ember megfogható bizonyítékokat vár Istentől.  

Imádkozni… Sok agg embernek már erre sincs ereje. Gondoljunk azokra, akik egyedül maradtak. Meghalt a hitvesük és nagyon keserű az özvegyi kenyér.  

Viszont vannak olyan özvegyek, akik nem csak arról tesznek bizonyságot, hogy milyen nehéz volt a hitvesüket eltemetni, elgyászolni, de arról is, hogy egy idő után békesség költözött a szívükbe. Sőt erőre kaptak, mert Isten meghallgatta imádságukat. Istennel közösségben lenni, már nincs egyedül az ember, mert átélheti Isten kegyelmét és jóságát.  

A zsoltáríró azt kéri imájában Istentől, hogy ne forduljon el tőle, mert ő még szeretné hirdetni a kortársaknak és a következő nemzedékeknek az Ő tetteit. Bár, mint a többi öreg, ő is nagy szükségben van, és bár gyermekei és unokái is messze vannak tőle, ő mégis szeretne arról beszélni, hogy Isten csodákon át vezette őt az életében. És imádkozni szeretne gyermekeiért és unokáiért, hogy maradjanak meg az Isten közelségében, hogy élvezhessék áldásait. Istennek ugyanis „ erős karja ” van, s meg akarja őket is áldani. Erről beszélni, ezért imádkozni, ez minden öreg ember feladata. Ez kellene, hogy legyen. Ne csak sóhajtozzunk, mint öregek, ne csak jajgassunk, hanem vigyük a gyermekeinkért, az unokáinkért, a testvéreinkért, a népünkért való könyörgéseinket a kegyelem királyi trónusa elé, hogy majd áldás származzon belőle. Mert a mi Istenünknek „ erős karja ”, nagy hatalma van. És a mi Istenünk Jézus Krisztus által Atyánkká lett. Ő a Fiát feltámasztotta a halálból. A halál legyőzetett. A halál már csak egy legyőzött ellenség. Öregségünkben ez vigasztaljon bennünket. „ Aki hisz énbennem, ha meghal is él.” – mondja Jézus Krisztus.   

Legyen a zsoltáríró imádsága a mi imádságunk is! Beszéljük el mi is, amíg lehet az Isten nagyságos tetteit és szabadításait az Úr Jézus Krisztus által.   

Forrás: Mai Ige és gondolatok

Gyurkovics Tibor: Medál

Úgy szeretem az arcod, 

mint régi-régi lánc 

törődött ékszerét, mit 

magadnak úgy kívánsz,  

hogy csüngjön őrületben 

melldombod közepén 

s kit senki sem szerethet 

többé ahogyan én,  

úgy szeretem a hangod, 

mint összetört tükröt, 

mely rebbenő harangok 

csöndjével elbűvölt.