Pethes Mária: A megbékélés mosolya

Sok időbe telik mire rájössz 

nem másokban 

magadban kell megtalálnod önmagad 

Ott állsz a százszor újraélt múlt színpadán 

ahogy a kertben a magányos barackfa 

de már nem fáj 

hogy a kiváltság visszhangjával teli város 

elutasítja a szeretet megsemmisítő erejét 

Nem csábít az álmatlanság szirénéneke 

Hasztalan próbálják csillapítani vágyaid 

a távolság ízétől megkeseredett meglepetések 

Hiába esküszik föl elpusztításodra 

a nyugtalanság és a remény káprázata 

Már tudod 

minden hajnal új fénnyel szórja fel a bejáratot 

és mielőtt minden emléked kioltja a feledés 

a szerelem kiadatlan szobája ablakán beragyog 

egy lángra éhes csillag 

Kívánságaidat fölülmúlja az elfogadás dicsősége 

és arcodat kiszépíti a megbékélés mosolya

Jens Gerlach: Tíz év után e találka

Tíz év után e találka: 

tétován idéztük messze széledt 

nyarainkat, teleinket - babonázva 

Beszélgettünk, előttünk fekete, torta. 

Kint a boldogság susogott egy-egy ifjú párban. 

Másként éltek, mint mi hajdanában 

s élünk ma is: nyugtalanul, vágyakozva?   

Örültünk sokáig e találkozásnak. 

Indultam, az est akár a füst leszállt, 

csókoltalak - s megláttam a szarkalábat 

szemednél - s engem is itt-ott ránc kuszált...  

Kalász Márton fordítása

Michael Guttenbrunner: Elmélkedés

Olykor, ha minden csöndbe dermedt, 

s percre maga a háború is 

visszafogta ordító lélegzetét, 

hallottam, mint oson földben a giliszta, 

vagy a hó mint hull. S mélyen szívemben 

lábadat hallottam föl-alá járni szüntelen, 

s láttam magamat szemed tükrében 

s láttam valódi arcomat.   

Kalász Márton fordítása

.kaktusz

Tudod, arra gondoltam,  

egyedül lenni  

lehet többféle képpen,  

mint ahogyan szomjazni is,  

van, hogy csupán a test szomjas,  

de szenvedhet a szomjúságtól  

a lélek is, a test szomját,  

mint a hirtelen lobbant tüzet  

eloltani könnyen lehet,  

elég lefröcskölni az ébredező lángot,  

de ideig-óráig lehetséges csak,  

a tűz hamarosan újra fellobban,  

a test már csak olyan,  

megszomjazik hamarosan,  

a lélek szomja az már a tűzvész,  

azt nehezebb oltani,  

de ha egyszer a szomj elmúlik,  

többet talán nem szomjazik,  

lehet egyedül a test,  

és lehet egyedül a lélek,  

társra vágyik a test,  

szeretetre a lélek,  

lehet egyedül a test úgy,  

hogy közben nincsen egyedül 

a lélek, az hiány,  

de nem feneketlen magány,  

ha a testnek van társa,  

a lélek lehet mégis egyedül,  

ha a lélek egyedül van,  

akkor magányos az ember,  

ha a test van egyedül,  

és a lélekben ott a szeretet,  

akkor lehet nagy a hiány,  

de nem lehet ott a magány.

Ágai Ágnes: Emlékezlek

Igen, már tudlak emlékezni,
már időtlenedtél az időben.
Nem kérdezem, hány éve,
hiszen nem mérhetlek naptári évben.

Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.
Elhelyezkedtél.
Fölém borulsz, védőernyőként
rám sátorozod emlékképedet.

Magamra tetováltalak,
bőrömre karcoltalak,
belém égettem alakod eleven mását,
és nézem a hamisítón visszatükrözőt.

Már nem változol,
nincs elcsúszó hangsúly,
nincs szemrebbenés,
nincs előre, hátra,
oldalt mozdulás.

Viszlek magamon magammal,
múltam talapzatára állítalak,
és köréd fonom örökre
lelkem versekbe bujtatott
szép, könnyes hódolatát.

Rácz Sándor: Októberi találka

Melleden összefont karokkal 

Az ősz kertjében 

A botjára támaszkodó vén gazda 

- A hideg megszégyenít egy 

Átmeneti kabátot című - 

Meséjét hallgatod 

Még jó, hogy 

Hoztam neked pár 

Szobahőmérsékletű 

Szót

Waldemar Kania: Pont délben

Lehet a világ széttép engem 

lehet a szél szertefúj 

az élet fája pedig 

egy másodperc alatt kidől   

és hosszú lét helyett 

csak egy pillanat marad 

mint a mennydörgés 

pont délben 

a remény középpontjában

és nem lesz idő sajnálkozni 

se kérdezősködni 

a válasz maga 

tárul elénk   

Dabi István fordítása

Rajnai Zsolt Tibor: Csend

Ó mennyit öltöztettem díszbe szívemet, 

és mennyit vártalak…! 

Szépeket gondoltam felőled; 

egész lényed belengte enyémet.     

Ébredtem, s eszembe jutottál. 

Jártamban-keltemben a szívemben voltál. 

Ha tudnád, ha tudnád, hogy milyen szép voltál!     

Messze jársz már, 

de nem messzebb, mint mindig. 

Én pedig közel, hozzád, 

ki te-vagy, bennem-vagy, s talán nem-te-vagy.     

Csak a csend kell. 

Mert minden mi több ettől, 

rosszabb.     

Időnként előkeresgélem a rég előkeresgélt rád aggatott szépeket. 

A reményeket, a jókat és a világ-összeomlásokat.     

Olykor álmodom is. 

Álmomban belépsz lelkem kapuján, 

rátalálsz, majd összeölelkezel magamban hordozott 

tenmagaddal. 

Rácsodálkozol szépségére. 

Leülsz mellé, körülpillantsz, és jól érzed magad nálam. 

Én meg csak nézlek titeket. 

Csendben. 

Nem szólok semmit. 

Nem kell. 

Értesz.     

Aztán felébredek.   

Rácz Sándor: Egyfajta szerénytelenség

                     

(Ajánlom magamat)   

Tollat szorító ujjaimig vándorol 

Ereimben a lélek hogy ott kifakadjon 

és véremmel keveredjen a tinta 

Vers születik a 

Tiszta papírra 

és mire végigolvasod 

Már itt bujkálok a homlokod mögött 

Hogy magaddal vigyél belőlem 

Egy darabot

Kassák Lajos: Két fűszállal a kezemben

Merre és hová menjek most

kérdezem magamtól és elindulok
bizonytalan léptekkel mint a vakok.
Örvénylik az idő
hullámzik a tér
s íme a megsebzett fák
kiégett házak romjai közt
merre és hová menjek most.

Ki rabolta el a sikátorok kulcsát
hogy bezárja felettük az ég kapuját
tengernyi kék lepedőt mutassatok
a hold fénylő szarvát legalább.
A hajnal pirkadását keresem
a szelíd rózsaszínű flamingót
aki ott vergődik vérbefagyottan
az éjszaka mancsai alatt.

Ki tépte le hajdani szép városunk díszeit
ki átkozta el az erdőket tengereket
a sivatag pálmaligeteit ahol
az álmok rózsái illatoznak anyaszült meztelen.

Hunyt szemeimmel látom mindezt
és érzékletesen tapintom mint a valóság homokját
a csókot amivel annyi asszony megajándékozott.
Mégis egyedül lépkedek egy korhadt falépcsőn
hallom saját csontjaim nyikordulását
keserű szagokat hoz felém a szél
tépett vitorlákkal érkezik
tarka repülőhalak kiséretében
és nagy zenebonával mint aki
tömény alkoholtól részeg.
Csörömpöli és dudálja hogy ki vagyok én
félreismerve lényem üvegét jellemem acélját.
Baráttalannak és rokontalannak mond engem a szél.
Havas viharokat zúdít rám hogy hulljak el
s ha elpusztultam ördögfiókák táncát lejti sírom felett
nem is sejtve a csodát amely a valóságnál igazabb
nem is sejtve hogy a halhatatlanság angyala
kézenfogva vezet át a zöld vesszőből font hídon
mely a születést összeköti a halállal
hogy az azúr kék vizében mossuk ki szennyesünk.

Mozart Requiemjét hallgatom éppen
és galambok keringenek szobám négy fala közt.
Szentlélek hószín madarai
ti nem lesztek hozzám hűtlenek soha
arany csőrötök felhasítja a titok burkát
s a jóság szeme könnybelábad az örömtől.

Világunk minden terheivel a vállamon
csak járom a rozoga falépcsőt most már körbe-körbe
nem haldokolhat senki
hogy én bele ne haljak a meggyötört párnán
nem születhet meg senki
hogy az ő fényeiben én is újjá ne szülessek.

Ó madarak mindenféle madarak
amint tojásaitokat költitek a csönd burája alatt
farkasok amint sovány árnyéktokat vonszoljátok
télidők súlyos fejszéi és kifent kardjai közt
halászok akik átszűritek a mélykék óceánokat
s a Gondviselés jeleit látjátok a távolban
kurvák és apácák akik más más éhséggel és szomjúsággal
bogozzátok a kegyetlen szerelem csomóit mindhiába.

Egyetlen túlfeszített húron pendül az életünk
hiába szólnak Mozart kürtjei
mintha a Paradicsom kapui végülis kinyílnának.
A gyötrődés foglyai vagyunk s hogyan nyilhatnának meg a kapuk
ahol a szív hallgat s az agy még mélyebben hallgat
egy strucc vagy egy béka feneke alatt.
Csak befelé tudunk kérdezni
és nincs válaszunk nincsen.
Egyetlen örömöm hogy emlékszem az időre
mikor először hallottam meg a holt tárgyak sugallatát
mikor a karácsonyfenyő ága először változott
lángoló ecsetté a kezemben.
Micsoda idő volt ez s micsoda emlékek
álarcában tér hozzám vissza
százujjú kezét a vállamra teszi
és kérdez.
Nem tudok felelni.
Egy vagyok én a templom egerei közül
baráttalan és rokontalan ahogyan a szél mondja.
Hajdani szép városunk romjai közt bolyongok
a rozoga falépcsőn föl-le
föl-le
gyakorta érintve a horizont szélét
ahol a napgyümölcs magja izzik fel vörösen
s a lenge fény járja hajnali táncát
a láthatatlan kötélen
mely ég és föld között feszül.
A szél pedig dudálja és csörömpöli hazugul
hogy ki vagyok én miközben bemocskolja
lényem üvegét jellemem acélját.

Gyurkovics Tibor: Nap

Bársony hideg csontjaimban, 

egész belülről fázom én, 

ahol leheletvékony ing 

mögött az ember él, ha él.

Megyek a parton, fény röpül, 

a látható világon innen, 

hideg por ül a hegyeken, 

simíts meg Nap, simíts Isten.

Kardos Csongor: Hála

Szavakba csordul belőlem a hála.

Nem mert jó és szép vagy,

nem mert fáradt álmok szólnak rólad,

nem mert kezem kezedbe fogod,

nem mert csendes félhomály ül mosolyod szegélyén,

nem mert átjár sötétkék hiányod,

nem mert novemberi zarándok szelek fújnak:

hanem mert remegő sóhajjal tudom: vagy.

László Noémi: Mióta nem kapaszkodom

Tizenhét napja számontartom azt, 

hogy nem történik semmi különös. 

Reggel megébredek, a nap besüt, 

virágot öntözök, és nem tudom, 

mi mire ösztönöz.   

Végzem a dolgom, számolok, és áltatom 

magam: holnaptól mindent felrugok, 

de nem vagyok megrögzött lázadó, 

csak kissé nyugtalan,   

mert rég nem írok, rég nem olvasok, 

nyelem a port, a levegőt, szaladnak hetek, hónapok, 

felbukkan sok jó ismerős, sok apró fájdalom 

a nyakszirtemre ül, hogy leutazzék majd a hátamon 

s ha elkerül,   

kerek, szilárd, áttetsző a szivem, 

csak annyit fontos megemlítenem: 

rég nem kapaszkodom.

Sárhelyi Erika: Téli hajnal

Nem köszönt a tél, csak némán 

elterült a kert alvó fái közt. 

Mint vendég, ki zavarni nem 

akar, hangtalan-szépen beszökött.   

Csak a hajnal látta jöttét, 

ruháját a derengés szőtte át. 

S ahogy a reggel ráköszönt, 

fénybe csókolta hófehér haját.

Reményik Sándor: Egy téli tölgylevélre

      

               

            Árkosy Lajosnénak   

E levelet a hegytetőn találtam, 

Hóban feküdt, az erdőhöz közel, 

Fákról hullt gyémántporral beszitáltan. 

Míg zöld volt, írni rá nem lehetett. 

De hogy megbarnult, megkeményedett: 

Az írás felcsillámlik rajta, 

S tűnődvén, lelkem elsóhajtja: 

Kellett a dér, a tél, a hóvihar, 

S a zuzmara, a zordfényű palást, 

Hogy egy Kéz azt írhassa ránk, amit akar.