Pilinszky János: Január

A tél növekszik.

Egy magányos farkas jött le a faluba.

Reszket előtted.

Mise ez.

Utolsó áldozás.

Dsida Jenő: Laterna Magica

Az alkony lassan hűvös-kékbe sápadt 

s kék úton jártam ődöngőn, magamban. 

Kezemre néztem: hamvas, túlvilági 

kékség imbolygott bőröm bársonyán is. 

Sötétbe mentem, mind nagyobb sötétbe. 

Aranycselló mély húrjain zenélt 

a végtelen magány. Akkor megálltam 

kinyújtott karral, mint világtalan 

kéregető s utánad tapogattam. 

Milyen voltál és milyen volt a hangod? 

hogyan néztél rám és hogyan szerettél? 

- jaj, elfeledtem. Csak az éjszaka 

meredt felém a térben és időben, 

csak tücskök szóltak fekete mezőn 

és hajladozó nyárfák sugdosódtak. 

...Egyszerre fény gyúlt és a messzi égre, 

mint nagy vászonra berregő motor, 

zúgó, öles nyalábbal vetítette 

tűnődő lelkem - lassú reszketéssel - 

lehunyt pillájú, alvó arcodat...

Szabó Lőrinc: Harminc év

Nem vagyok kész? vagy összedőltem? 

A szeretet s a gyűlölet, 

melynek száz keze épitett, 

alszik vagy meg is halt köröttem.  

Ki javítja meg, ami gyenge? 

Talán nincs is rajtam födél, 

hisz túlsok az eső s a tél 

nagyon is bejár életembe.  

Sötétben nézem magamat: 

valami mindig törik-omlik. 

Tégla? üres disz? - nem tudom,  

de tanulságnak megmarad, 

hogy az épülő ház s a rom 

egymáshoz mennyire hasonlit.

Nagy István Attila: Egyedül

Fojtogat az éjszaka, elkerül az álom. 

A nyálkás sötét bebújik a bőröm alá, 

s burjánzik, nő, dagad, keményedik. 

Ablakszemek figyelnek az úton, 

megrettenve álldogálnak a fák a parkban, 

zsugorodnak a magukra hagyott bokrok. 

A csillagok remegnek az égbolt 

foszladozó szoknyája alatt. 

Itt maradtam. Egyedül.  

Sebestény-Jáger Orsolya: A megdicsőülés hegyén

(Mt 17,1-13)

Halandó léptünkre nem vetültek árnyak,
csak követtük szótlan és térdre hullt a hegy.
A védtelen csendben álltunk megigézve,
mint néma vértanú, ki Érte halni megy.

Mint fekete-fehér filmkockák villannak
e képek előttem. Sohasem felejtem el.
Egy frissen ütött seb: felhasad az égbolt,
és vérzenek az évek, mind a kétezer.

Mi sátrat akartunk állítani, igen.
Emlékszem: amint fáradt mosollyal ül,
és néz ránk hosszan, időtlen szemekkel
s már senkit sem látunk, csak Jézust egyedül.

Sebestény-Jáger Orsolya: Napkelte

Új nap. Ámulva nézem, ahogyan reggelig 

körülöttünk cseppenként a világ, 

miként egy szent serleg, 

fényeddel megtelik.

Somlyó György: Mese két elemi érzésről

Nincs szerencsétlenebb 

egy kutyánál, amelyet gazdája 

éjszaka kizárt a házból. 

Nincs boldogabb 

a kutyánál, amelyet a gazdája azután 

a házba mégis visszaengedett.

Márai Sándor - Füves könyv

Az állatokról

" Ne szégyelld te azt, ha szereted az állatokat. Ne röstelld, ha egy kutya közelebb van lelkedhez, mint a legtöbb ember, akit személyesen ismersz. Hazug próféták és otromba, komisz emberek azok, akik megrónak e vonzalom miatt, s ezt mondjak: "Az emberektől lopja el az érzéseket, melyeket a kutyáira pazarol! önző, rideg fráter!" - ne törődj velük. Szeresd csak nyugodtan kutyádat, ezt a csillogó szemű, fáradhatatlan barátodat, aki nem kér barátságáért mást és többet, mint valamilyen szerény koncot és egy-egy simogatást. Ne hidd, hogy gyöngédség és önzés késztet az állatokat szeretni. Testvéreink ő, s ugyanabban a műhelyben készültek, mint az ember, s értelmük is van, néha bonyolultabb és finomabb, mint a legtöbb embernek. Mások nevezzék gyöngeségnek az állatszeretetet, gúnyoljanak ezért te sétálj csak kutyáddal. Jó társaságban maradsz; s Isten tudja ezt."

Marina Cvetajeva: Neved

Neved-madárfiók tenyeremben. 

Neved-mint jégcsap üdíti nyelvem. 

Szájmozdulat-egy-rezzenetű.                     

Neved öt betű. 

Szép labda, égbe szökkenő. 

Ezüstszínű csengő.   

Csendes tóba vetett 

kavics visszhangja neved. 

Döndül tompa zenével, 

mint éji lódobogás, úgy enyész el. 

Verdes, mint a magány, 

homlokhoz szorított fegyver ravaszán.   

Neved-tudod, mi nekem? 

Neved- csók lehunyt szememen. 

Dermedt századok fagya enged, 

hóra hullt csókjára nevednek. 

Kék csobogású hűs italom, 

neved álom, mély nyugalom.   

Rab Zsuzsa fordítása

Marina Cvetajeva: És újra a neved

Bögölyrajok felhőznek az álmos kedvü gebékre, 

és lángpíros kalugai ing hólyagzik a szélbe, 

és fürj kiált, és nagy kerek ég homorul rám, 

és árad a rozs-hullámra harangszó-hullám, 

és lomha beszéd, hogy: így meg úgy, az a német 

és messze gyalult fakereszt sáfrányszine éget, 

és édes hőség dárdáz fénysugarakkal, 

és újra neved - zeng, mint ez a szó zeng: angyal. 

Rab Zsuzsa fordítása

Bella István: Ceruzasorok

Melled alatt tenger lakik,
abban mosdik fekete hajnal,
abban mosdik életem, szép dél,
abban mosdik setét halálom.

Egyik tenger színe öröklét,
másik tenger színe örömzöld,
a harmadik megfejthetetlen.
Néha haragvó, néha alvó.

*

A kutak is elnémultak,
amikor a folyó mellett
blúzod sötétben széthúztad,
s a nagy víz megnézhette melled.

Hát én mért nem hallgathatok,
hisz számmal nézlek és eszemmel,
mikor a semmibe zuhogok,
s az leszek, láthatatlan tenger.

*

Magad, ha lehunyod, ha elhagysz,
szempillám, barna szirmom elfagy.
Dús lombom, koronám lehullik,
magamon tipródhatok holtig.

*

Születésedkor hajadat
szempilláimba beleszőtték.
Teveled nézem magamat,
mint embert munka, szerelmet hűség.

*

Másokról előbb ruha hullik,
én belül vetkezem, hogy meglásd,
milyen is valóban szemem,
ha nem szürkül benne szorongás.

*

Boldog félszben, a nyugtalan állat
szűkölő békéjével teli
nézem, ahogy meztelen vállad
halálom lefegyverezi.

*

Le kéne szemhéjamat varrni,
hajnalod foglya ne legyek,
száz életet meg kéne halni,
hogy egyszer ne szeresselek.

*

Halántékod nem üti be
a magány vasa, csak megcsikordul.
Szádon a tél lehellete,
az élesre fent fény is kicsorbul.

*

Én májusom, májusfa, mályva,
minek nősz bele éjszakámba,
mély bányáimban mért világítsz,
ha hajnalt, s nem vad delet áhítsz?

*

Én úgy tudok szeretni,
hogy magamat el tudom feledni.

*

Tél van, a fagyott telkeken
fák bámulnak az égő gazba.
Szerelmes, rád gondol kezem,
mint az almafák a tavaszra.

*

Megyek az utcán egyedül,
puha árnyékod nem simul rám,
de nyíltan és szemérmetlenül
szeretkezek veled az utcán,

Bőrödtől megfeszül hasam,
izzó vassá gyullad a lágyék.
Teveled, tőled ittasan
csak ilyen szabadságban járnék.

*

Csak az a jó, ha – meztelen lombok –
zúgunk a nyári förgetegben.
Csak az a jó, ha – szép száj és homlok –
nem csitulunk el tehetetlen.

Csak az a jó, hogy – szív és halánték –
testünk halálig hisz, dörömböl.
Rajtad kívül nincs más világrész.
Ha meghalsz, meghibbanok a csöndtől.

Szabó Magda

„ Utazni gyönyörű, de élni csak az ember hazájában lehet igazán.”

Csontos Márta: Válasz nélkül

Miért nem mennek kirándulni fák, 

miért nem indul el soha az ég, 

miért állnak oly kitartóan a hegyek, 

s miért nem ragaszkodnak az ághoz a levelek? 

Miért ültetett homokba a Mester, 

miért nincsen végleges helyem, 

miért adtak kezembe vándorbotot, 

ha nem láthatom a várandós holnapot? 

Miért tűrik a lombok a fejszecsapást, 

miért nem véreznek a levágott virágfejek, 

testem melegét miért nem őrzi ruhám, 

s miért ez utolsó versem címe: Soha már? 

A Csend miért nem válaszol nekem, 

s miért gondolom, hogy az idő a valóság, 

az emlék miért nem lehet nekem zöldellő fű, 

létem minden perce miért csak jelen idejű?

Tóth István: Az én kegyelmem

„ Mi abban hiszünk, hogy az Úr Jézus kegyelme által üdvözülünk.” 

(ApCsel 15:11a)     

Egy fiatalember, aki életében először volt részeg, a kocsmában verekedés közben embert ölt. Letartóztatták és halálra ítélték. Az egész falu nagyon sajnálta ezt a fiút, hisz addig nagyon rendes életet élt. Egy kérvényt írtak az uralkodóhoz és az egész falu aláírta. Leírták, hogy ez a fiú mindig nagyon rendes volt, soha nem tett semmi rosszat, most történt vele először ilyen. Kérték a királyt, ha lehet, adjon neki kegyelmet. A király, amikor kezébe vette ezt a kérvényt, nagyon elcsodálkozott.   

„ Milyen lehet az az ember, akinek az érdekében az egész falu összefog, és annyi ember kéri neki a kegyelmet?” Azt mondta: „ Kegyelmet adok neki, de én magam fogom elvinni, hadd lássam azt az embert!”  

Abban az országban a bírók fekete talárban jártak és ebben az öltözékben ment be az uralkodó is az elítélt cellájába. A fiú felemelte a fejét és ránézett arra, aki bejött. Azt gondolta: itt a pap. Persze holnap meghalok, küldik a papot.  

Az uralkodó azt mondta:  

-„ Fiatalember, jó hírt hoztam magának.”   

-„ Köszönöm, nem kell a maguk jó híre, holnap úgyis meghalok. Nem érdekel a jó hír.”   

- „ De fiatalember! Az életéről van szó, a kegyelmet hoztam.”  

-„ Nem kell a kegyelmük. Tartsák meg maguknak!”  

A király tanácstalanul állt ott, és kérte: „Legalább hallgasson meg engem!”  

-„ Senkit nem hallgatok meg, és ha azonnal el nem hagyja a cellámat, hívom az őrt és kidobatom.”  

A király megrántotta a vállát és elment. Ezután rögtön jött a börtönőr és kíváncsiskodva kérdezte: 

„ Na, itt volt a király, mit hozott? Kegyelmet?”   

- „ Jaj, nem tudtam, hát a király volt itt? Azonnal adjanak papírt, ceruzát, írni akarok a királynak!”  

És írta: Felség, bocsánat, nem tudtam, kell a kegyelem! Gyorsfutár vitte a levelet. 

A király egyetlen mozdulattal széttépte.  

 - „ Ez az ügy nem érdekel tovább.” 

 A következő hajnalon kivégezték a fiút. Ahogy ott állt a bitófa alatt, kérte, hagyják szólni, az utolsó szó jogán mondani akar valamit.  

Aztán belekiáltott a tömegbe: „ Emberek, nem azért halok meg, mert öltem, én nem a bűneimért halok meg. Azért halok meg, mert visszautasítottam a kegyelmet. Elszalasztottam az utolsó lehetőséget.”  

Te élni fogsz vagy meghalsz?  

Forrás: Napi Ige és gondolat

Szabó Magda

          „ Milyen borzasztóan könnyű a fiatalnak, ha a legkonkrétabb és legobjektívebb nehézségei vannak is, pusztán amiatt, hogy olyan elképesztően teherbíró, és még annyi ideje van mindenre, s milyen tragikus, hogy az ember erre csak akkor jön rá, mikor rég mögötte már az ifjúság.”