Pilinszky János: A mélypont ünnepélye

Az ólak véres melegében 

ki mer olvasni? 

És ki mer 

a lemenő nap szálkamezejében, 

az ég dagálya és 

a föld apálya idején 

útrakelni, akárhová?  

Ki mer 

csukott szemmel megállani 

ama mélyponton, 

ott, ahol 

mindíg akad egy utolsó legyintés, 

háztető, 

gyönyörü arc, vagy akár 

egyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?  

Ki tud 

nyugodt szívvel belesimúlni 

az álomba, mely túlcsap a gyerekkor 

keservein s a tengert 

marék vízként arcához emeli?  

1972

Oláh András: nincs harag

hátizsákját a kilométerkőnek 

támasztva bámul a lassítás nélkül 

tovaszáguldó autó után 

lent a fűzfák karéjában patak csörgedezik 

kell egy kis frissülés a sok gyaloglás után 

a jéghideg víz s az árnyék 

foglyul ejti ott tartja egész délután 

 távolból kopár hegyek csábítják 

de jó itt a csöndbe olvadó patakcsobogás 

a füzek simogató rebbenése 

kifosztott emlékektől távol 

ez valami más 

az unalmas békéltető tárgyalások 

helyett rejtjelek 

kövekkel kerített tűzrakóhely 

összegyűjtött rőzse-ágbogok 

egy leszúrt nyárs 

mely a túlpartra mutat 

nincs harag és béke sincs 

csak csobogó víz és kővadon

Petőcz András: Utazás – mozdulatlan

visszanézel e hűlő vetésre, mondod, és elindulsz, 

gondolatban, valamiféle part felé, mintha tengeren, 

miként ha tengereken utaznál, óceánjáró hajó 

ringatózik alattad, nem éppen részeg 

az egyik szobából a másikba, miközben kávé, 

minden mozdulatlan, nem változik semmi, soha, 

nézed a végtelen tájat magad körül, kastélyod 

a magasban, a magasból idegen szirtekre tekint 

jó így – csak álmodni rossz, ha sűrű emlékeid 

zavaros vízként múltat mutatnak, mintha jövőt, és 

magadhoz térve hirtelen nem is tudod, 

mi is a teendőd éppen, ha van egyáltalán 

hűlő vetésre gondolsz vissza, évek, évtizedek, 

összegezni kellene mindent, levelek, papírfecnik 

között matatsz, aztán mégsem, távoli világokat 

figyelsz, hogyan is tűnnek fel, hullanak alá 

világítótorony, ezt mondogatod magadban, pedig 

pontosan tudod ezt is, semmi ilyesmi nem létezik, 

legfeljebb szavak, mondatok, alanyok, állítmányok, 

mindenütt hullámzó szóbeszédek, ha vannak 

a termést, ha ugyan, betakarítani úgysem tudod, 

hiába hiszed, hogy óceánjáró ringatózik alattad, 

amit magasságnak gondolsz, onnan pocsolyára látsz, 

amelyre álmodhatsz, legfeljebb, papírhajót 

kastélyodban ülsz, egymagadban, várakozol, 

reméled, jönnek még olyan utazók, akik veled, 

és magad is, újra, kávéscsészével kezedben, 

mozdulatlan, csak az idő dolgozik, egyre

Markó Béla: Mentség

Azt hittem régen, hogy éppen fordítva 

történik minden, és egyre könnyebben 

viselem idővel a szenvedést, legyen szó 

egy gyorsan múló testi fájdalomról, 

vagy pedig arról a kínzó hiányérzetről, 

amely mindjobban eluralkodik rajtam, 

hogy ma is elmulasztottam, és holnap is 

el fogok mulasztani valamit, amit 

feltétlenül meg kellett volna tennem, 

de mondom, ez régen is így volt, csakhogy 

akkor még hamar túltettem magam rajta, 

újabban viszont nemhogy tompultak, 

inkább kiélesedtek az érzékeim, szeretnék 

megfelelni például a szeretet parancsának, 

szeretném végre betűről betűre betartani 

a tízparancsolatot, holott nem voltam 

vakbuzgó soha, sőt, igazság szerint még 

hinni sem hittem, de mostanában kezdek 

túlságosan vigyázni magamra, nehogy egy 

száguldó autó elsodorjon, ha lelépek a 

járdáról, nehogy késő este, vezetés közben 

lekoppanjon a szemem, nehogy akármiben is 

bűnösnek lehessen mondani engem, nehogy 

megfázzam, nehogy megizzadjak, általában 

nehogy, nehogy, nehogy, valahogy így

jellemezhetném a közérzetemet, küzdök is 

ellene természetesen, de lelkem mélyén 

tudom az okát, ez nem halálfélelem, hiszen 

én sem lehetek kivétel, mint ahogy egykor 

talán reméltem, csak azért vigyázok 

ennyire magamra, hogy még véletlenül se 

foghassa majd rám Isten a halálomat.

Gyurkovics Tibor: Áldás

Megadatott még úgy szeretnem,

ahogy még sosem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom hogy a nap ragyog.

Hogy bedől a fény a szobámba,
A szemembe, szívembe, számba,
és én magam is ragyogok.
Megadatott.

Szikrázik, száguld rejtekem
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
arany sisakban lássalak.

Téged, akit még úgy szeretnem
megadatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak Istent,
ki benned végül is fölismert:

hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok. Megadatott.
S megengedte, ha már alig lát,
hogy megoldjam a saruszíját.

Visky András: Ugyanaz a kő

Amikor kiléptem a madártetemekkel 

borított verandáról, megbotlottam 

a benőtt udvaron. Ugyanaz a 

kő volt, amire évekkel ezelőtt 

egy indulásra kész vitorlás hajót 

karcoltál nekem a körmeiddel, 

hogy visszataláljak hozzád, de én 

nem vittem magammal, nehogy 

hiányod közelsége megvakítson.

Markó Béla: Fekete–fehér

Éveken át reggel hét óra körül keletről 

megjelent egy hatalmas varjúcsapat fölöttünk, 

néhány percig éktelen ricsajjal 

röpködtek ide-oda a szénfekete madarak, 

majd egyszerre csak valami jeladásra 

tovaúszott az élő felhő nyugat felé. 

Soha nem jutott eszembe Hitchcock, 

szeretem ezeket a rosszhírű varjakat, 

mintha emberi beszédet hallanánk az égből, 

gyerekhang, asszonyhang, férfihang is olykor, 

érthetetlen nép érthetetlen nyelve, 

ahogy reggelente feltekintettem rájuk, 

az idő magasságára láttam mindig, 

mert igazság szerint odafent van a múlt, 

nem pedig alattunk a földben. 

Aztán egyik napról a másikra eltűntek, 

és sejtem, hogy miért, hiszen tőlünk nem messze, 

az egykori cukorgyár helyén lakótelep épül, 

sokemeletes házakban drága luxuslakások, 

már elkezdődött a munka, húzzák fel a falakat, 

pontosan mellettük élt a varjúkolónia 

néhány terebélyes fán, de gondolom, valamiképpen 

elűzték őket onnan, nyomornegyedekkel is 

megesik az ilyesmi a világon mindenütt. 

Különös, hogy újabban a varjak helyett reggel 

szinte ugyanabban az órában megjönnek 

a hófehér sirályok, egyébként régóta látni őket 

Marosvásárhely főtere fölött, háztetőkön, 

padlásnyílásokban laknak, de erre még 

nem jártak, most hófehér felhőnk van ott, 

ahol szénfekete volt eddig, hangosan rikoltoznak 

ezek is, fel-felzokognak, mint a gyermekek. 

Nem a hiányzó varjakat siratják, 

nem ezt akarom mondani, csak az elűzött 

feketét követi a fehér, akár egy fekete-fehér film 

gyerekkoromból, mert fekete nélkül fehér sincsen, 

nem nekünk kellene eldönteni, hogy mi a jó, 

mi a rossz odafent a visszafordíthatatlan 

időben, a minap elmentem a hajdani varjúkolóniáig, 

egy-két varjút láttam még itt-ott, felhőcafatokat 

a fákon, mert néha fekete a színe a reménynek.

Markó Béla: Hatalom

Ahogy belépek a kertkapun, 

néhány centiméterre a cipőm orrától, 

porcelánfényű házából derékig kibújva, 

mintha integetne csápjaival, 

lassan araszolgat egy csiga. 

Óvatosan arrébb húzódom, 

megnézem, van-e valami postám. 

Nincsen semmi. Régóta sejtem, hogy 

ide a dombra nem jön fel naponta 

a postás, hanem meggyűjti a leveleket, 

folyóiratokat, könyveket, és egy héten 

egyszer-kétszer begyömöszöli 

a postaládába. Megfordulok, 

majdnem megfeledkeztem a csigáról, 

de az utolsó pillanatban átlépek rajta. 

Hatalmam van, és érzem, 

milyen is mindenhatónak lenni. 

Bár ez csak félig-meddig igaz, 

mivel nem én raktam össze, 

de egyetlen mozdulattal elpusztíthatnám. 

Nem teszem, persze. Fogalmam sincs, 

hogy lát-e engem, valószínűleg nem, 

hiszen pazarlás lett volna 

ezzel a képességgel felruházni, 

amikor az égvilágon semmi szüksége nincsen 

ekkora testek látására, miért is fürkészné 

a hozzá képest szédítő magasságot, 

ha úgysem tudna semmit kezdeni vele. 

Jóleső érzés egy csigát megkímélni. 

Bemegyek a házba, leteszem a táskámat, 

aztán eszembe jut, hogy az autóban 

felejtettem a teli bevásárlószatyrot, 

már-már ugrálva visszasietek, 

nézem a rózsaszínű magnóliát, 

szeret minket, egész nyáron virágzik. 

Ahogy nyitom a kaput, félreérthetetlenül 

reccsen valami a talpam alatt. 

Szilánkokra tört porceláncsészéből 

szétfolyó utálatos takony. Ennyi volt. 

Eltaposhattam volna már az előbb. 

Azt is mondhatnám, hogy kapott tőlem 

ötpercnyi életet. De nem mondom.

A nap gondolata

El kell döntenem, hogy haragszom Istenre azért, amim nincs, 

vagy hálát adok azért, amim van.

Biró Botond: Te is ott légy velem

„ Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” 

(Jn 14,2b-3)   

        Elmenetel. Egy hely felé való elindulás, miközben hely készíttetik. Amikor közeledik, vagy épp már eljött a napja, amiről eddig csak hallottak, beszéltek. Jézus még csak beszél arról, hogy nemsokára eljön az a nap, mikor el fog menni. Jézus megszületésének ebbe a világba, de az elmeneteléhez is fontos üzenet kapcsolódik. Eljött megismertetni velünk az Atyát, s átadni üzenetét életünk megváltása felől, hogy aki hisz Krisztusban, nem fog elveszni, hanem örök életben részesül. Hasonlóképpen elmetelének is fontos üzenete van. Az egyik, hogy el kell menjen helyet készíteni, hogy aki hisz benne ott lehessen, ahol Ő van. A másik üzenetet eképpen találjuk megfogalmazva a Jn.16,7-ben „Jobb nektek, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok.” és a Jn. 14,26-ban „A Vigasztaló pedig a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő majd mindenre megtanít titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondtam nektek.” Szükségünk van Isten Szentlelkére, hiszen Ő általa vezet el minket Isten minden igazságra, az Ő megismerésére. Ehhez viszont mindannak meg kellett történnie Jézussal, amiről olvashatunk a Bibliában.  

       Egy nap nekünk is tovább kell mennünk e világból, a kérdés csak az, hogy hová fogunk és akarunk megérkezni? Jézus tudja hová készül, és azt, hogy minket is oda akar vezetni, ha engedjük, mert azt akarja, hogy ott legyünk Vele.  A mi életünknek is fontos üzenete van ebben a világban, aszerint, hogy milyen világnézethez ragaszkodva szemléljük és éljük azt: aszerint, hogy hisszük az Istent és ezáltal a feltámadást, örök életet, vagy épp csak önmagunknak élünk, a bűn rabságában, aszerint, hogy a halállal vége mindennek. Ezért az életünknek is van egy hitvallása a világ felé, aszerint, hogy mit és miben hiszek, hogyan élek, mi az, ami mozgat, vezet, ami erőt és értelmet ad a mindennapoknak.  

       A mi életünk és elmenetelünk is helyet készít mások életében arra, hogy életünket és annak hitvallását ismerve elgondolkodjanak azon, hogy aszerint élnek-e, vagy nem. A nagy kérdés az, hogy mi hol tartunk, tudjuk-e hinni, hogy Jézus az Isten Fia, aki értünk is jött, hogy megváltson minden bűnünktől és hazavezessen? Tudjuk hinni azt, hogy számunkra is készíttetett hely, mert minket is ott akar látni, ahol Ő van? Tudjuk hinni ezáltal, hogy a halállal nincs vége? Lehet, hogy nem tudjuk hinni még ezeket, lehet, hogy még nem ismerjük az Urat, mégis az Isten Igéje azt mondja, hogy aki teljes szívvel keres, az megtalál, mert megtalálható, megismerhető vagyok. Ismerd meg!    

Forrás: Napi Ige és Gondolat

Vidor Miklós: Jövevény

Megállsz majd az ajtó előtt 

becsöngetsz 

nem tudhatod 

milyen szemek várnak milyen szavak 

ha kiszolgáltatod 

védtelen arcodat 

A nélküled hozott 

törvény kerget tovább 

küszöbön habozó jövevény 

járván ajtóról ajtóra amíg 

neved nem hallod és megnyittatik 

az az egy amelyen többé ki nem lépsz

Bihari Sándor: Túléltem

Túléltem a halált, amely 

az én halálom lett volna, hogyha 

halál marad. Most énekel 

a toll kezemben. S nem tudom, kinek a tolla.

Szakács Eszter: Eső után

Tudja, hogy eső után indul el. 

Elhallgatott benne a szél, a tó. 

Áttetsző lett minden: füst vagy emlék, 

semmihez se hasonlítható.  

Tükrökre bízza régi testeit. 

Lábtörlőjén nedves levél hever. 

S egy csillagot még kitalál gyorsan, 

mert eső után indulni kell.

Vas István: Majd

Ne gondold, hogy nem lesz több szép napunk: 

A nyár, a mi nyarunk, mely maga is 

Könnyek közt búcsúzik, még visszanéz ránk. 

Meglátod, meg fog könyörülni rajtunk 

És bőven kárpótol majd mindazért, 

Amit fukar marokkal elmulasztott 

Megadni elhanyagolt évadában. 

Meglátod, olyan megújult erővel 

Foglak ölelni, hogy méltó legyen 

Örökké termő, lángoló öledhez. 

A megkésett nap megújult heve 

Kajszínbarack hamvas színére barnít, 

Selyembársony bőröd ragyogni fog, 

Zöld lángú szemed tündökölni újra. 

Fekete lesz a hajad, fekete, 

Szemed alól eltűnnek mind a ráncok, 

És teljes szépségedben fogsz megállni 

Az előtt, ami szembe jön velünk. 

Én meg rád nézek s nem szólok, csak annyit: 

Hát meg kell lenni? Meg kell. Meg kell lenni.

Németh Gabriella: Ellentétek

Vannak szavaink az örömhöz 

és csak hangjaink vannak a beteljesülés pillanatában 

vannak könnyeink a szomorúsághoz 

és száraz a torkunk a kínban 

           Fohászkodtam a forrósághoz 

           és csigolyáimban újra a tél 

           könyörögtem a zúzmarához 

           és szememben éget a hőség 

           virágos mezőre mentem 

           és felsebeztek a száraz bogáncsok 

           a dermesztő fagyból menekültem 

           és tűzhányó ölében éget forró láva 

Takartam áttetsző fénybe csontjaimat 

és állok előtted talpig öltözötten

kezed vetkőztető mozdulatát várom 

hogy ne égessen csontig pőreségem