A nap gondolata

A szeretetnek nem kell tökéletesnek lennie. 

Elég, ha valódi!   

Darvasi László: Vidáman elmondom újra

Miután ezt egyszer elmondtam már, 

újra el kell mondanom. 

Vagy semmi szükség erre, 

nem kell, hagyni kéne, mármint 

hogy újra elmondjam, úgysem 

ugyanazokat a szavakat használom, 

és te is más füllel és másik szívvel hallod őket, 

másképpen értelmezed, 

másban látod a jelentésük lényegét, 

mást hiányolsz, vagy mástól leszel 

elégedett vagy elégedetlen, 

haragos esetleg, 

vagy csalódott, mint akit rászedtek, 

elárultak. 

Nem is érdekelt téged, mit mondtam, és 

az sem érdekel, mit mondanék most, 

előfordulhat ez is. 

Ereszkedett az alkonyat, esett, nem érdekelt. 

Nem érdekelt, hogy búcsúztam 

vagy éppen megérkeztem, 

milyen régóta éltem itt, vagy csak 

idetévedtem hozzád. 

Te tévedtél ide. 

Vártalak. 

Dehogyis vártalak, 

eszem ágában sem volt, 

te is máshoz akartál, ez lett, és így. 

De miért csak egyszer mondjon el valamit 

az ember, amikor az is kétséges, hogy 

az az egyszeri mondás megtörtént, 

mondta-e valóban, vagy 

csak beleképzelte a nappalba, az éj sűrűjébe, 

vagy csak akarta, tervbe vette, 

készült rá, szándékában állt, 

de valami közbejött, 

apróság vagy földindulás, és 

mást mondott, mint amit szeretett volna. 

Nem is mondta végig. 

El se kezdte. Mindezt egyszer, nem tudom pontosan, 

mikor és hol, elmondtam neked, 

mégis azt hiszem. 

Tehát most elmondom újra. 

És aztán nagy valószínűséggel 

valamikor, egy másik alkalommal, 

lehet, hogy néhány óra múlva, 

a holnapi naplementében, egy-két éven belül, 

de míg én élek és te élsz, 

veszem a bátorságot újra, 

erőt gyűjtök, fölkészülök, 

igyekszem tekintetbe venni a változásokat, 

az eltéréseket és a módosulásokat, 

az általános körülményeket, 

amik érintenek téged és engem, 

és töviről-hegyire megint elmondom. 

Az is előfordulhat, hogy 

többé ki nem nyitom a számat. 

Így beszélek hozzád, 

amíg… valójában fogalmam sincsen, meddig. 

Talán már nem is beszélek, 

vagy ha igen, ha mégis, 

hát nem hozzád, 

nem is én mondom, 

neked vagy másnak, 

valaki más mondja, 

valaki más hallja, 

más nem mondja, 

más nem hallja, 

és még annyi lehetőség van, hogy ettől 

mintha éppen csak szeretne, 

elgyengül az ember, akár egy levél. 

Egy nagyobb falevélre gondoltam, 

zöld és friss, szerte futnak, 

eltévednek rajta az erek. 

Mint egy kézfej intése a gyönge, 

de határozott szélben. 

Elmondom neked ezt, de te elalszol. 

Vagy én alszom el, 

és te nem fogod megtudni a végét, 

nem tudom befejezni, 

mind a ketten elalszunk, 

a villanyt leoltják, 

vaksötét lesz, hideg, részvétlen és makacs, 

sötétben nem lehet beszélni, 

vagy lehet, 

talán mindenki sötétben beszél, 

suttog, kiabál, jajgat. 

Sötét lesz, amikor megszólalsz. 

Sötét lesz nyomban, amikor meghallod, elsötétül. 

Ez azért jó. 

Hogy vannak lehetőségek, 

ennek lehet örülni, 

ezt lehet akceptálni, 

ezért igenis érdemes volt 

küszködni, próbálkozni, akarni, tenni, 

sőt, ha valamiért érdemes volt, 

hát akkor éppen ezért, 

ennyi lehetőség, 

ennyi sokféleség miatt, 

és még akkor is, ha 

elmondtam már ezt, 

nem is egyszer, és részletesen 

vagy slágvortokban adtam elő, 

mindegy, utaltam rá, 

céloztam vagy nem, 

de most újra elmondom, 

és te újra hallod vagy 

nem hallod, 

mindenesetre nekem mondanom 

kell tovább. 

És akkor most kezdem is, 

jó?

Takács Zsuzsa: A hibátlan test

Leginkább az alkalmi társaságban

a két szereplő egymásba kulcsolódó

tekintete rendített meg, amelynek

aranyfedezete volt a hibátlan test.

A távozó az ajtóból visszanézett.

Hallotta jól a kétségbeesett, el nem

hangzó, magyarázatra nem szoruló,

reménytelen kiáltást: szeress!

Takács Zsuzsa: Egy árva szót sem értett

Azóta flexel, mesélte a húgom 

Csóka Oberonról, aki az osztálytársam, 

Ezra tizenhét éves bátyja. Mi az, hogy 

flexel? – kérdezte nagyapám lefagyva, 

hát, hogy menőzik, válaszolta enyhe 

fölénnyel. Király, sőt atom király. 

A büfében naponta elver három rongyot. 

Egyébként síkhülye, tette hozzá, 

retekhülye, ha tetszik. 

Nagyapám, szegény, egy árva szót 

sem értett, ezért a távozás 

hímes mezejére lépett.

Hárs Ernő: Mindenkinek van…

Mindenkinek van egy titkos belső szobája, 

hol magáról talál egy hajdankori festményt, 

mely mást és mást mutat életfejezetenként, 

hogy a halál legyen, amely kanonizálja. 

Ez az a hely, ahol lelkiismeretével 

tanácsot tarthat úgy, hogy senki sem zavarja, 

kiterítheti, mint egy roppant ravatalra, 

mindazt, amit kapott s mindazt, amit nem ért el. 

S rá fog döbbenni, hogy a jóhoz bűn tapad, 

s ami nem sikerült, számára az a mentség, 

mert akkor másokét nem keresztezte útja. 

Az embermilliók közt senki sem szabad, 

minden nagyság körül sorjázik becstelenség. 

Jobb a belső szobát békében hagyni – csukva.

Boda Magdolna: Álmatlanság

szobámban ágy asztal szék 

megtűröm tárgyaim 

vagy én vagyok nekik 

a megtűrt személy 

ágyamon párna paplan lepedő 

az éjjelre úgy tapadok 

hogy nincs köztünk levegő 

az asztalon kancsóban víz 

hogy legalább az legyen 

ha száraz a tüdőm és fulladok 

a kancsó mellett 

egy váza rózsával 

nézem 

a szirmai mint égő labirintus 

a tekintet eltéved benne 

csapda 

a széken a blúzom 

blúzom alatt a csend 

blúzom alatt a szívverés 

a falon néhány kép 

rajtam könnyű takaró 

emlékeim magamra húzva 

a szobai leánder léggyökerei 

összegabalyodott szögesdrót 

elrobog bennem egy emberekkel 

teli busz 

én maradok 

már évtizedek óta várok 

itt ebben a megállóban

Csoóri Sándor: Nagypénteki aggodalom

Nagypéntek újra. Gyászlepel az égen. 

Keresztfa, létra minden a helyén. 

A háttér isteni! A golgotás dombon 

virágzik épp a som és a kökény.  

Lehet, hogy edzett vértanúként régi 

sebeinkbe csak ma halunk bele? 

Azt hallom: lesz ecet és szivacs bőven - 

de harmadnapon vajon föltámadunk-e?      

Hárs Ernő: Az ajtót nem szabad…

Az ajtót nem szabad talán mégsem becsapnom, 

kell, hogy támadjon a vég falán csöppnyi rés, 

ezt suttogja a szív, ezen töpreng az ész, 

ne csak a hiú dac maradhasson hatalmon. 

Lehet, hogy valami nem ismert új közegben 

más törvények szerint hangolt érzékeink 

felfogják, ami nem látható sosem itt, 

s mi mégis mi vagyunk, csak átlényegítetten. 

Az elragadtatás számtalan látomása 

tán mégsem öncsalás, vigasztaló hazugság, 

de inkább üzenet, hogy a feltámadásra 

kínálkozik esély, ha végigjárjuk útját, 

kereszttől roskadón, pálmás virágvasárnap 

rövid üdve után, a földi Golgotának.

Hárs Ernő: Nem tudom…

Nem tudom, hogy ki vagy, s azt sem, hol lakozol, 

csak azt érzem, hogy a táguló végtelenben 

mind összébb zsugorít, Uram, hatalmad engem, 

s nem segít az se már, ha megjutalmazol. 

Mert nincs oly túlvilág, mely feledtetni tudja 

a földi elszakadt kapcsok okozta kínt, 

hogy sose láthatom viszont őket, akik 

elkísértek e nem én választottam útra. 

Legbölcsebbnek tűnik, ha azt terjeszteném 

végső kérésül így magas színed elébe: 

nem kell a folytatás, ígéret és remény. 

Törölj ki, hogyha nincs tetszésed ellenére – 

hogy semmi se legyen, ami a múltba kapcsol – 

jót, rosszat egyaránt boldogtalan agyamból.

A nap gondolata

Istennel minden könnyebb.

Trausch Liza: Vétkeztem - Imádkozz!

"Akkor ment a nép Mózeshez és mondának: Vétkeztünk, mert szólottunk az Úr ellen és te ellened; imádkozzál az Úrhoz, hogy vigye el rólunk a kígyókat. És imádkozott Mózes a népért." 

4Mózes 21,6-7 

 A próba vagy hálát, vagy megkeseredést válthat ki belőlünk. Ez a kettő történhet velünk útközben. Minden embernek van lelkiismerete, csak van, akinél alszik. Olyan ez, mintha valaki az autójáról leszerelné a féket, mondván, menjen szabadon. Ilyen ember nincs! Isten életedre lelkiismeretet szerelt fel, vigyázz, el ne altasd! A bűnnek láza van. Mi mindent kimagyarázunk. Frontátvonulás - mondta nekem valaki. Fogjuk mi mindenre, csak szembe ne kelljen vele néznünk, hogy a baj nem kívül van, hanem belül. Van rögtönítélő bíróság. Kimondok egy szeretetlen szót, és a vészcsengő megszólal. Amikor majd Jézust megtalálod, és a bűn terhét leveszi rólad, akkor mondod majd: nem tudtam, hogy ilyen teher nélküli, szabad élet is van a világon. A nép megtalálta az utat Isten emberéhez, Mózeshez. Kimondtak valamit, amit ha ebben a földi életben nem mondasz ki, egy örök életen keresztül mondhatod: Vétkeztem! Csak akkor már hiába. Bár most tudnád kimondani, hogy én vétkeztem, nem az emberek és nem a körülmények a hibásak. Jézusban lehet látni, hogy mit tettünk Istennel. Ami a szenvedéstörténetben végbement, naponta csináljuk Jézussal. Dávid sok mindenki ellen vétett, de amikor a Szentlélek rámutatott bűnére, azt mondta: " Egyedül Te ellened vétkeztem" (Zsolt 51,6). Jó volna ma meglátni, mit tettél Istennel, emberekkel, szüleiddel. Ne igazoljuk magunkat azért, amit soha nem tettünk meg velük, értük.     

Forrás: Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből Trausch Liza igehirdetéseit a http://trauschliza.mbb.hu oldalon lehet elérni.

Petőcz András: Ilyen a nap – szívdobogás

Szívdobogásra ébredek, izzadtan, mondják, hogy 

ez nem a legjobb, mindennek előjele lehet, ki tudja, 

minek, mondják ezt is, hogy majd valamikor, haj-

nalban kelek, vár a munka, gépelem bele a világba, 

ami a feladatom, nehogy azt higgye bárki is, hogy 

nincs feladatom, nagyon is van, a gépelés‐bele‐  

a‐világba a feladatom, ez most az a tevékenység, 

ami jelenthet valami életet, valamit, amiért 

érdemes felkelni hajnalban. 

Szívdobogásod miatt vagy annyira izzadt, mondja 

valaki, igazat adok neki, nem vitatkozom, addig jó, 

persze, amíg van szívdobogás, hajnali szívdobogásom 

add meg nekem ma, suttogom, iróniának ezt nem 

mondanám, csak egyszerű imának, lehet-e manapság 

imádkozni, az ima segít‐e bármiben?, kérdezem, és 

nem tudok választ adni, nem is akarok, vagyok-e elég 

bátor ahhoz, hogy magamat olyannak mondjam, amilyen 

valójában vagyok, tétova imádkozó. 

Szívdobogás? – ezt kérdezi tőlem a háziorvos, amikor 

nyugtatókat ír, és mozgást javasol, járjon úszni, mondja, 

meglehetősen neutrális velem, nem mutat érzelmeket, 

persze, miért is tenné, én sem mutatok érzelmeket még 

saját magammal kapcsolatban sem, nincsenek érzelmeim, 

és különösebb vágyaim sincsenek, inkább emlékezés 

van, sok mindent másképpen, az lenne a jó, ha újra lehetne 

másképpen szinte mindent, hogy ne így, és ne szívdobogás, 

csak öröm legyen, meg mosoly. 

Petőcz András: Messziről közelre

Újabb szavakat kellene mondani, ismeretlen szavakat, 

mondod, elbeszélünk egymás mellett, és itt, körülöttünk 

is minden olyan unalmas már, nem akarom tovább 

elviselni, mondod, elmegyek innen, valami távoli táj, 

ami befogad, tengerpart, szél, sziklák meg hullámok, 

minden eltűnik majd, ami itt!, nem emlékszem akkor 

majd semmire, és jó lesz, mondod, bőröndbe csomagolsz 

ruhát, könyvet, gyógyszereket, a hajszárítót is beteszed, 

mindennapi kenyér!, suttogod, 

elmenni, elmenni, elmenni végleg, hogy ne kelljen többet 

szembesülni mindazzal, ami van, főleg azzal, ami van, 

a nem is tudom, mivel, igen, hogy ne kelljen ezentúl 

bármire is szorongva, de nem, ez így nem pontos, nem 

tudod, miért és hova, csak el, csak innen el, hogy aztán 

majd vissza, igen, hogy egyszer vissza, de mosolyogva 

és jókedvűen, a győztesek örömével, igen, egyszer majd 

vissza, ha van még vissza, ha lehet vissza, a honnanból 

a hovába, ide, messziről közelre. 

Bella István: Szerelmes vers

1

Ha lenne föld, ki fölfogná s belehülyülne,
hogy terméketlen, magtalan világ,
s örök sodrásban, ölelve-menekülve,
haláltalanul gyújtja meg magát,
s ha lenne ember, ki ölelve, szégyenülve,
túlélné magát a pusztulást,
akarhatna-e, vágyhatna-e többre
és jobban, mint én – lakatlan, senki-földje –
súrlódok, gyúlok a szerelem után?!

2

Ha nem lennél, rájönnék s kitalálnám
egymás után az arcod, a szemed.
Ha nem lennél, félnék, de szorongásomból árván
megmintáználak, mint az ember az isteneket,
s ha nem lennék, csak volnék, hogy fölismerj, s így legyek:
megszülnélek magamnak, mint a föld az embereket.

3

Azt akarom, mert szeretsz, benépesüljek.
Legyen füvem, mézem, csorgó borom.
Mezők szaggassák arcom, gyöngyözzön liget
szememen, gyötörjön gyönge gyom.
Szökjön föl felhőkarcoló-hajnal, híd-alkonyat,
s ha mellemben a dél időm elveri,
bennem emberek éljenek-haljanak,
s legyen, aki arcom, munkám, szerelmem
megőrzi és tovább műveli.

Somlyó György: Szülőház

A végén ott volt a negyedik szoba. Kisszoba, Háló, Ebédlő. 

Mindnek volt neve. Akárcsak nekem magamnak. És utánuk követ-

kezett. Ez a nevesincs. Amit csak számon lehetett tartani. Mint 

egy negyedik dimenzió. Negyedik halmazállapot. A paraszti tisz-

taszobák tisztán metafizikai korrelátuma. A belül ami kívül van. 

Lakásonkívüli szoba. Szobánkívüli lakás. Magánkívüli önmaga. 

Ex... Eksztatikum. Egzotikum. Expedíció. Egyszer nem találtak 

valamit, s azt mondták, menjek, nézzem meg a negyedik szobában. 

Úgy léptem be az ajtón, ahogy Rimbaud hatolhatott be Harrarba, 

az első európaiként. Ugyanúgy be volt rendezve, mint a többi. Asz-

tal, székek, dívány, szekrény. De senki sem aludt, ült, dolgozott, 

rakodott benne. Mint egy túlfolyó a zárt csőrendszerekben.Túlcsil-

laga nyitott csillagrendszerekben. Fehér folt. Fekete lyuk. A szük-

séges fölösleg. Ami nélkül a szükséges se lehet meg. Nem tudni, mi-

re való. Bár éppolyan való, mint a többi. Mindnyájunkban benne 

való. Csak nem tudunk róla. A végén mindennek ott van a negye-

dik szoba.