Boldog új évet kívánok minden kedves olvasónak!
2024. január 1., hétfő
Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén
Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.
Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.
Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.
Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.
Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!
(1956)
2023. december 31., vasárnap
András Sándor: Rejtett kulcs
Meg kell találnom azt a szemedbe rejtett kulcsot
amelyről tegnap beszélt egy feketerigó az abházi erdőben
ahol mezítlen bolyongtam tüzes avaron
mert a kétségbeesés álmából nem tudtam kiszabadulni
bőrömre égett mint a rossz áhítat
hát fejest ugrottam zöldkék szemedbe
siklottam egy halálintarziás ajtó felé
ha célba akarok érni mondta a rigó
át kell esnem a meghalás gondján
a halál nem lehet se állomás se cél
hát siklottam szemed zöldkék csendjében
alattam a mélyben kihalt városok maradtak el
távoli csillagok tájairól érkeztek egykor építői
hogy sohase lakjanak bennük csak jelként
hagyják mielőtt visszautaztak egy magányos zongora
magányos hangjain tim tim tititi tim ti tim
közeledett a visszhang távoli csillagok tájairól
titi tim tim tititi tim ti ti tim hát igen a megváltás kellett
kulcs tőled hozzád hogy megnyithassalak és megnyitódjam tőled
hogy összekulcsolhassuk a testünk és a lelkünk
egymáshoz illesztve azt ami megnyit és ami elzár
másoktól elzár egymásnak megnyit bennünket
akik ott várakoztunk már a halálintarziás ajtó két oldalán
egy megtörténni indult ölelkezés előrevetülő fényében.
András Sándor: Megérzés
Mintha megéreztem volna, hogy szeretni fogsz.
Mintha ezért nem haltam meg, amikor
elütött az autó, és ájultan repültem az utcaszegélynek;
és ezért nem talált el golyó a Nyugati előtt,
amikor az állam védte magát polgárai ellen,
és mintha ezért vonzott vissza az elme
tudattalan mezőnyeiben is sistergő igény
országba, Vitára, a vitai házba.
Mintha megéreztem volna tűrhetetlen halálomat,
és kivédtem egy időre, hogy veled lehessek.
2023. december 30., szombat
Sohonyai Attila: Tenni mit kell
*
Erősnek kell lenned! – hallottam elégszer,
s voltam is, bár a hegy is
porlik, ahogyan telnek az évek.
Én nem vettem mérleget,
hogy máséval méricskéljem; kinek nagyobb.
E játékra csak annak van ideje,
kire a jótól kiburjánzott az unalom.
Sokszor mondták: csendben bírd!
S esküszöm nem kiabáltam…
ha sebekkel is, de lábam, hova kellett, elvitt,
s az élet rétjén gazt nem hagytam.
Voltak, kik gőgösen kételkedtek bennem,
s ki őszintén mellettem kitartó maradt:
Az elsőkről mára egyre kevesebb hírem,
a második általában én voltam.
Hogy jó ember vagyok-e?
Nem tudom, nem ér gondolatot.
Tettem, s teszem mit kell,
a többi másodlagos…
Havas Éva: Hajnali séta
lábam elé térdel a tavaszi táj,
fűzfák bólintgatnak kibontott hajjal,
bokrok integetnek lépteim nyomán.
Korán indultam, nem ér utol álmom,
fények sarjadnak csupasz ág hegyén,
andalogva lépek, talán megtalálom,
merre csavarog a smaragdzöld remény.
Csokorba fonja sugarát a nap már
– hajamban ékként tűzött lobbanás –
szemembe csillanó szikrákat ont rám,
lángol a régi, holtnak hitt parázs.
Szabó Lőrinc: Hajnal a nagyvárosban
Piros hajnal, – a város is
piros álom, ha sáros is.
Aszfalt-tükrök az eső után,
piros ég millió piros pocsolyán.
Csöndes a nagy tér, üres és
még nem mocskolja ébredés,
tömeg, zaj, gép, robogó kerekek –
Csak én vagyok itt, meg a verebek.
Borzas verebek csipegetik
a kelő nap arany magvait,
fény-magvak iható aranyát,
mellyel a sok piros pocsolyát
festi a piros hajnal és
melyet majd csak az ébredés
olt ki egy óra mulva, a
reggel induló áradata,
a forgalom, üzlet, a szürke szín,
a magát őrlő emberi kín,
a pénz… De a reggel, s társa, a dél
s a délután még messze henyél,
messze, valahol a szent Keleten,
s én egyedül nézegetem
az arany teret, a hajnalit,
a nagy fény-, kő- s víz-mozaik
millió szikráját, és az eget
s a kis proletár verebeket,
kik az éji eső pocsolyáiban
a kelő napnak boldogan
isszák, eszik, csipegetik
pirosló buzaszemeit.
Szabó Lőrinc: Versek a havasról I. Bevonulás
Borzasztó, hogy megrémítettük azt a
kis egeret! Tavaly ősz óta ő volt
az úr a vén erdei házban, a
biztonságos sötétben… S ime vad
szörnyetegek törtek rá, óriások,
nehéz kulcsokkal csikorogtak, ajtó
szakadt be, négy papírfüggönyös ablak
nyíló négyszöge öntötte a napfényt
és barbár csizmák döngtek, hátizsákok
repültek az ijedt zugokba, nagy
botok csattogtak… Iszonyút nyögött
az ágy, valaki rádobta magát,
és: Végre! – dördült egy hang, s: – Hát ez az?
és: – Nagyszerű lesz!… – kurjongattak a
betolakodók és táncolni kezdtek,
és ő menekült és rémült szeme
előtt még jobban táncolt a világ:
szokott útjai elgörbültek, a
baráti fal bezárta ismerős
repedéseit, égőszemü fények
lapultak-leskeltek ugrásrakészen
az ágy alatt és forgott minden, és ő
a görcsös térben ide-oda rángott
s egyszerre egy mennydörgő kalapács
cikázott mellé… – Ni, egér! – riadt a
csatakiáltás… – Ott szalad! – A gyilkos
istenek nyelvét tolmács nélkül is
értette a vacogó félelem:
– Ott szalad! Ott ni! – S ő, nem tudva már, hogy
mit tesz, vakon s őrülten, berohant
a szoba közepére, egyenest
a tipró lábak záporába és
– Hol van? Üsd! Itt! – csoda történt: szegényke
átsurrant az égszakadáson és
ki az ajtón és eltünt… S mikor eltünt,
mikor eltünt és engem hirtelen
elfutott az öröm, hogy megszökött:
mikor eltünt, csak akkor vettem észre,
hogy az én botom is fent hadonászik
a levegőben! üvöltöttem és
ölni akartam én is, meg akartam
ölni, amit sajnálok… Szótlanúl
indultam, ki a tornácra, zavartan
néztem a rétet, a virágokat,
a lepkék táncát a kék-arany égben,
féltem magamtól, a naptól, a nyártól,
és azt láttam, hogy baj van mindenütt.
Szabó Lőrinc: Lóci és a szakadék
még elkaptam a gyereket.
„ Látod?!…” mutattam le a mélybe.
Hallgattunk. Lóci reszketett.
Reszketett és csak nagysokára
mondta: „ Rémes, hogy az ilyen
életveszélyektől az ember
nem szabadul, csak…” s hirtelen
elakadt. „ Csak, ha…” szava ismét
fátyolos lett és remegő.
„ Csak ha szót fogad!” mondtam én. És:
„ Csak ha már meghalt!” mondta ő.
2023. december 28., csütörtök
Erdős Renée: Nem tanultam félni
Nem tanultam félni halvány kísértettől.
Suhanó árnyéktól, se szótól, se tettől.
Nem tanultam félni zivatartól, vésztől.
Sem csalódástól, sem a szenvedéstől.
Nem tanultam félni. Ha tán rosszat tettem:
Érte megbűnhődtem, érte megszenvedtem.
Dölyfös voltam? Fejem a porig alázták.
Bizakodó? Hitem százszor meggyalázták.
Reményem zöld bokrát megtépték, szaggatták.
Rajta a sok tüsét mind énnekem hagyták.
Nem tanultam félni, megremegni gyáván
Vad ár robogásán, borús ég villámán.
Ha örömre vágytam: nem sokáig vártam.
Mindjárt az enyém volt, mihelyt megkívántam.
Sokszor cserben hagyott ábránd is, remény is.
Erősen akarni tudtam azért mégis.
Nem tanultam félni. Akit a lelkemben
Bálvánnyá avattam, istenné emeltem,
Annak koronáját szentségtörő kézzel
Gúnyolódva törtem száz darabba széjjel.
S mert nem tudok élni káprázatok nélkül,
Mert a hazugságba lelkem beleszédül:
Kopott bálvány helyét odaadtam másnak,
Épp olyan fakónak, épp olyan hitványnak.
S mint valami bábot, mosolyogva néztem
Milyen büszkén ül meg a királyi székben.
*
Nem tanultam félni. Mégis van oly percem,
Ismeretlen tüzek, rejtelmesen égők,
Pirosan villámlók, titkosan kísértők
Támadnak fel bennem.
Lélegzetem elhal. Minden tagom dermed,
Érthetetlen vágyak vad tábora kerget,
Pihenni nem enged.
Ilyenkor úgy érzem: sem földön, sem égen –
Önmagamban hordom legfőbb ellenségem.
Rejtett indulatok emésztő lázában,
Fojtott szenvedélyek vad viharzásában.
Nem tanultam félni, de ilyenkor érzem,
Rab vagyok egy titkos nagy erő kezében.
Futó perc hozhat rám kárhozatot, vétket,
Istenem, vigyázz rám! Önmagamtól védj meg!
Csak magamtól félek…
2023. december 26., kedd
Sohonyai Attila: Most, és azonnal
*
Nem tudok már várni, nincs időm. Gyere ide tegnapra, hozzám,
s maradj örök holnap utánig.
Nincs már pazarolható órám,
se percem; légy, légy te a jelen,
s a megszépítő, végtelen múlás.
Elfogytak kezeim közül a titkok,
s létemből a töprengés; azt szeretném,
hogy az óramutató fáradása légy.
Minden szép, s idézhető múltam,
most lom, vénülő kacat: e görnyedt
éjszakákba hívlak; legyél te a nap.
Nevetni való már minden barkóbám,
s ezerszer megfejtett minden kérdés,
fiatalodása minden tört-ráncnak te lennél.
…nem tudok már várni, nincs időm.
Gyere ide tegnapra, hozzám,
s szeressünk, amíg nem késő…
Bayer Béla: Hűtlenné lesznek
Lázrózsát feslik az alkony.
Magam vagyok.
Kétségek karolnak, vallató csönd.
Az események magva izgat, a léleké,
amint e szorításban renddé idomul.
Súlyok és irányok, rejtett jelentésük.
Izgat a sodródás maga is.
A nivelláló, nevenincs pontok,
a pelikánhű szerelem.
De...
hűtlenné lesznek torkomhoz a szók,
mint medrükhöz a sáros vizek.
Sohonyai Attila: Szeretni beláthatatlanul
*
Nem tudom elhordani a hegyeket… Kicselezni, mit az élet közénk taszít.
Előre látni mi láthatatlan lesz,
És megnyugtatni sem, hogy lesz, amink nincs.
De azért kicsit mégis adhatom a jövőt:
Mert elveszem, mit kezedben cipelnél,
Felkaplak, ha esni kezdene az eső,
Megcsókollak minden reggel, hogy felébredjél,
hogy ne aludj örökkön.
Hogy zrikállak, mielőtt felidegesítenél,
és elviszem a balhét, mielőtt rád kellene haragudni,
és ha haragszol rám, újra-mosolyodért
mindig, mindig bocsánatod kérni.
Nem tudom elhordani a hegyeket…
Kicselezni, mit az élet közénk taszít.
Előre látni mi láthatatlan lesz,
És megnyugtatni sem, hogy lesz, amink nincs.
Szeretni tudlak. Beláthatatlanul.
Az egyetlen jövő, mit én ígérhetek.
De ezt szívesen teszem fogadalmul,
mert e tudhatatlan jövő, veled biztos-jelen.
Szabó Lőrinc: Omló szirtről
De voltál légyen bármi s bármilyen,
most, hogy nem vagy, s mert hinni lehetetlen,
hogy a csillagkavaró egyetemben
még egy zátonyon találkozz velem
s újra megadhasd mindazt, kedvesem,
amit huszonöt éven át szívedben
s ifjú lelkedben annyira szerettem,
s mert bennem is fogy az élő jelen:
szirtemről (omló szirt! halálod éve!)
érzékeink és tudatunk cseréje
szűntén csak nézek az örök időbe
s elnémít látni, hogy a végtelen
zajlásban minden, ami volt, milyen
tökéletesen jelentéktelen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)