*
Az évek ablakán nézek kifelé a tájra, látok pillangót az égen, korhadt évgyűrűket a fában.
S arra gondolok mi mindent hagytunk hátra.
Emlékszem az egyre acélosabb évekre,
a bántásokra, sérelmekre, a lázra, és a télre.
Hogy mennyit egymásnak ugrottunk,
s hogy nem hagytuk el a másik kezét mégsem.
Előttem vannak ünnepeid, örömöd, a nyár.
Az elveszítettek, a beton-terhek horzsolta bokák.
Hogy mennyit álltunk a veszedelem oltárán,
s hogy végül mindenki ugrott,
csak mi maradtunk meg a hegy fokán.
Mindenki elfogy lassan, félve, biztosan.
Csak nézek az évek ablakán kifelé,
és összehúzódik a minden bennem.
A láng szítása a parázsért,
egy év áldozata egyetlen percért.
(Nagy sóhaj egy kis szájon át,
képes fényt ütni a lélek szürke-rab falán.)
…látok pillangót az égen,
a korhadt évgyűrűket a fában.
S hogy nem tudok mást, csak köszönni téged,
hogy voltál, vagy, leszel nekem
egyetlen állandó, e tudhatatlan világban.