Autónk a havas úton megcsúszott,
és a forgalommal szemben állt meg,
A kanyarulatból egy kamion
vakon vonult,
egyenlőtlen párviadalt vívni felénk.
Figyelembe véve a fizika törvényét,
tudtuk elkerülhetetlen lesz
összeütközésünk.
Furcsamód mégsem éreztem félelemet,
de belső hangom fohászkodni kezdett…
…engedd hallanom a suttogó fákat,
érezni arcomon az esőcseppeket,
bőrömön a szél simítását…
Vajon lesz-e, ki „siratá és keserülé” életem? –
suttogtam magam elé.
Láttam kitárt gyermektestemet újra
a műtőasztal izzó csillagképei alatt,
ahogy vacogva vár ébredésére…
…aztán minden átmenet nélkül
ellenfényben lebegő
kontúrod vonzott magához,
bőröd mezei virágok illatát idézte,
vártam tested ezer rímét,
lüktető szíved igenét…
…a kitakart arcú ég süvegéből
hamar eltűntek az emlékképek,
tekintettem a puha felhőkön át,
az egyre zsugorodó Földre,
az izzó fagy fehér-terére esett,
…és mikor úgy tűnt
minden mindegy már,
és a héj alá bújt sötét vonzását
el nem kerülhetem,
az autórádióból egy tisztult hang
szólított meg minket:
Ne féljetek! Veletek vagyok.
…ebben a moccanatlan pillanatban,
érte utol autónkat a vágtató páncélos lovag.
Egy csüggesztő gondolat gyötört még:
úgy leszek ez után,
mintha sose lettem volna?
Érzékelhetetlen maradt minden.
Meghaltunk.
Az éles penge-akarat azonban,
a legeslegutolsó pillanatban,
szétvágta a két idősíkot.
Néma válasz volt ez tévedésemre.
A kamion legyőzve minden
fizikai erőt súlytalan szállva
került az egyikbe,
mintha a valóság a lehetetlent
többé nem tudta volna megtartani,
és eltűnt a szemünk elől.
Mi meg maradtunk első világunkban,
felragyogtatva, s ültünk csendesen
a kegyelem cselekvő
tapasztalatának érzetével
- még jó ideig,- újrateremtődve.