Takács Zsuzsa: Szív fölött medália

Hogy nem látlak többé, jól van így, 

nem fátyolozza a távolságot közeled, 

messze van minden és hideg. 

Egyszer majd nevedre a számat elhúzom, 

egyszer majd csuklómmal az ablakot betöröm, 

s a tárgyak üres szeme szánalommal megtelik.  

Hogy nem látlak többé, jól van így.

Tamás Tímea Búcsúztatások

I. 

UTÁNÉRZÉSSEL, ÉRZELMESEN   

miközben ősz van 

elhagyott szalmabálák hava 

a szeptember még visszanéz 

de téged ő sem hoz haza   

hívságok erdejében baktatsz 

s nemsokára a végre érsz 

a végére annak az útnak 

honnan kitérni oly nehéz  

ah mondták egykoron a költők 

s a borból még húztak egy nagyot 

ah még csak egy utolsó múzsát 

s egy vöröslő alkonyi napot   

adj Uram és kész lesz a vers 

mely minden évszázad hajnalán 

elandalítja a szép delnőket 

s el nem kopik a talány   

aminek születtem s amivé lettem 

gondolod s kifelé menet 

az erdő vézna csenevész fája 

szánva néz s utánad integet   

II.

NÉHA NÉPIESEN   

nem leszek egyedül 

tartalak cipellek 

mint néma vermek 

az esővizet 

a beléjük hulló 

fényt sárt szemetet 

az erdő végéig 

elmenetelek 

veled   

de titokban fogom tenni 

mert 

nem tudok már élni 

azon a határon 

(túl pátoszos vagyok) 

ahol reggelente elkerül az álom   

ezért odébb kell mennem 

a telek keleten várnak engem 

elhagylak s marad neked a város 

melynek az útja sohase sáros 

maradnak a múltak a madonnák hölgyek 

kendőlengetők szőkék feketék bölcsek 

akik azt várják hogy még felkérd őket 

nem tagadnak meg semmit 

s a jövendődet 

bérbe adták már a következőknek   

III. 

MOTTÓ NÉLKÜL   

az őrület az 

amikor a vakondot szorítani 

kezdi a föld 

és menne haza 

amikor levegő után kapkod 

amikor már utálja a föld szagát 

az az őrület amikor fényt akar 

amikor kiszáradt bőrrel szeretne 

feküdni az avaron 

sárga levelek alatt 

az az őrület   

IV. 

TRAGIKUSAN   

apró almafákat ültetek reggelente 

vörös-piros gyümölcsöt hoznak 

(Istenem, tiltott valamennyi!) 

s mintha LSD kábulatban 

szeretném valamennyit megenni   

felszabadulnék   

nélküled élhetnék vígan lebegve 

s ha üzenne Szibéria hát költöznék 

vissza a hófúvásba 

s minden mi kicsi s értelmetlen 

az otthonom lenne   

mert most 

vonat vagy miről nem tudok leszállni 

s úgy haladsz hogy nem látom 

sárgállni a mezőket 

s a múltam is csupa szenny már 

(olyan a fényed) 

pedig Szibériában fehér a tajga 

s a téli szél szépen betakarja   

V. 

VAKONDMÓDRA 

„ MÍG A HALÁL EL NEM VÁLASZT ”   

leírni sem mered ezt a szót 

félsz hogy mégsem támadsz fel 

s túl nem éled magad 

hogy csak ez az 1 élet marad 

ami alatt már százszor meghaltál 

s a feltámadás egyre nehezebben ment   

csendesedni kéne 

fűszál tövénél pihenni 

vagy a gyökérmenti házat 

kibélelni mivel is 

jó kis hallgatással 

titokmentes napokkal 

néhány falevéllel 

fájdalom nélküli órával   

de a vakond nem úgy megy tovább 

ő csak egy új nászt él a házzal 

földdel gyökérrel röggel 

s a göröngy alá is beszivárgó köddel   

eggyé válik azzal ami a léte 

(Istenem, mit meg nem adnék érte!) 

várhatod majd sosem jön érted 

soha nem hallja már a mesédet   

VI. 

NAGYON LENTRŐL   

Indiáig fúrtam alagutat 

pedig nem vágytam odamenni 

egyszer csak feljöttem és ott fent 

India volt   

furcsa köldökmutogató 

szobrok világa 

sokkarú egyarcú isteneké 

a másé   

a Gangeszben halottak úsztak 

édeskés szag terjengett 

vissza kell bújni gondoltam 

vissza kell bújni amíg nem 

késő 

de már nem lesz erőm egy 

hosszú alagútra 

és nem akarok itt meghalni 

India alatt 

nem tudtam mennyire futja még 

nem tudtam meddig tart az emlékezet 

ami visszavezet oda ahonnan jöttem 

egyedül voltam India fölöttem 

(nem tudtam) hogy már magamat 

kell elengednem 

hogy itt a perc ami búcsúztat engem 

s hogy Siva egyik tenyerén 

ennyire keleten kell majd 

egy utolsót és végsőt pihennem   

Szabó Lőrinc: Egy Volt a Világ

Szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ. 

Tél, tavasz, nyár, ősz: meghitt tarkaság. 

Égen és földön mosolygott a rend. 

A nap hajnalban mindig megjelent, 

mennyei munkás, hős, nagyrabecsült, 

barát, aki velem kelt és feküdt, 

és fűtött nekem és világitott. 

Fák közt a kert száz tűz-szeme nyitott; 

és eső jött és elverte a port, 

s éjjel szelíden csőszködött a hold. 

S mindezt nekem tették, személyesen; 

és érdekes volt látni, hogy milyen 

ügyes az ember. Én is az leszek? 

Mért ne? (Hacsak a farkas meg nem esz!) 

Borzongó percek s naphosszú öröm: 

a tengertől még nem váltam külön, 

nem voltam sziget… Imák és csodák: 

szép volt, isten volt, Egy Volt a Világ.  

(1924)

Csicsery-Rónay István: Márai Amerikában

Az interjút készítette: Salamon István (1996. augusztus 4.)     

– Mikor ismerte meg Márai Sándort? Milyen körülmények között?     

– Elég későn. ’47 előtt, idehaza nem ismertem, és odakint is csak ’56 után került sor a kapcsolatfelvételre, amikor Juhász Vilmos, aki a kiadómnak szerkesztője volt, fölvetette: tudna Máraival beszélni, és az első magyar könyvét itt kint esetleg az én kiadóm, a mi kiadónk jelentethetné meg. Ez perfektuálódott is. Én többször is jártam akkor Márai New York-i lakásán, és megállapodtunk, hogy a Napló 1945–57-et az Occidental Press ki fogja adni. A megbeszélések során persze többször voltam nála, ebédre is többször meg voltam híva, és nagyon kellemesen töltöttük el az időt. A felesége, Lola is angyali teremtés volt. Márai sok mindenről mesélt, ami foglalkoztatta, de hát mint közismerten zárkózott emberhez azért nem lehetett túlságosan közel férkőzni hozzá. Az első kiadás 1958-ban jelent meg, és ismétlem, ez volt az ő első könyve, ami emigrációban magyarul megjelent. Később egy második kiadást is kihoztam.     

– Tehát ön volt Amerikában Márai első kiadója. Könnyű volt vele tárgyalni? Hiszen Budapesten Márainak már a háború előtt is nagyon sok könyve jelent meg. Milyen embernek bizonyult? Könnyen tárgyalt önnel mint kiadóval?     

– Rendkívül udvarias, előzékeny és korrekt volt. Ez talán a legjellemzőbb rá. Mindenesetre kikötött egypár dolgot. Például azt, hogy mennyit kell a honoráriumból előre fizetni. A honorárium elég magas volt, tizenkét és fél százalék, és a szerződést – ez a szerződés egyébként a Petőfi Múzeumnak a kiállításán is szerepelt – ő nagyon nagy gondossággal állította össze. A tárgyalás folyamán – ez már nem az üzleti részhez tartozik, hanem a kiadási részhez – az volt az érdekes, hogy neki egészen más felfogása volt a magyar ortográfiáról, és amikor az első korrekciót elvégeztem, akkor kiderült, hogy ő abba nem egyezik bele. Például hogy a mosdót s-sel írjuk, mert ő zs-vel akarta írni. Át is javította. Vagy a szabálytól eltérően fogta fel a mellékmondatokat: kérdő mellékmondat esetén kérdőjelet tett ki az egész mondat végére, jóllehet az állító mondat volt. Ehhez szintén ragaszkodott. Ennek következtében az utolsó, végleges korrekciót, gondoltam, legjobb, ha rábízom. Persze ma már tudom, hogy szerzőre bízni ilyet – nem csak Márai, hanem bárki esetében – nagy könnyelműség. Ebből az következett, hogy ugyan a lehető legnagyobb békében váltunk el a kiadás után, ezzel szemben viszont megállapították, hogy százötvenhárom sajtóhiba van a kiadványban.     

– New Yorkban önök tulajdonképpen hogy találtak egymásra? Ön akarta kiadni Márait, vagy Márai tudott az ön kiadójáról?     

– Valószínűleg tudott, de – ahogy mondtam már – a főszereplő Juhász Vilmos volt, aki említette nekem a Naplót, és nyilván Márainak, hogy van itt egy kiadó. Szóval ő hozott minket össze. Juhász Vilmos szerepe különben is rendkívüli volt. Ő a Szabad Európánál dolgozott, azonkívül, hogy mellékesen nálunk is, és rengeteg ötlettel jött. Ő volt az, aki például – azt nem én adtam ki – elintézte Gyilasz Új osztályának a kiadását, és tulajdonképpen ő volt az, aki az Occidental Press legnagyobb sikerét, a Korunk szellemi körképét is tető alá hozta. Ő ajánlotta, én meg persze rögtön kapva kaptam rajta, és ez az antológia hat kiadást ért meg – tízezer példánynál is több jött haza Magyarországra.     

– És Márai Sándor elégedett volt  a Naplóval, amely gyakorlatilag az első magyar nyelvű könyve volt Nyugaton?     

Hogyne, elégedett volt. Tény az, hogy ez a könyve – kis változtatással vagy kiegészítéssel, kihagyással – megjelent a német Broschek Kiadónál is, és küldött is belőle egy tiszteletpéldányt nekem, emlékeztetve vállalkozásunkra.     

– És e könyv után milyen közös munkák következtek?     

– Ezután jelent meg nálunk az Egy úr Velencéből (ami a Vendégjáték Bolzanóban című regényének a verses drámai formája), valamint a Napló második kiadása. De ezután megszakadt a kapcsolat. Tudniillik az egyik könyve miatt némi nézeteltérés támadt közöttünk. Én mindig fájlaltam a népi–urbánus ellentétet, ami a háború előtti irodalmi életet is megmérgezte, és most – ez kiadásetikai kérdés volt számomra – e tekintetben fogott el némi aggály. Miután megjelent az Egy úr Velencéből, és megjelent a Broschek Kiadónál németül is a Napló, Márai elküldte nekem a Rómában történt valaminek a kéziratát azzal, hogy csak olvassam el. Nagyon jónak tartottam, de volt benne egy jelenet, ahol két író beszélget egymással, és minden magyar intellektuel számára teljesen világos, hogy ez a két író a Caesar korába helyezett Illyés és Németh László volt. Mindaz, amit a szájukba adott, a népi vonal elítélését is jelentette, gúnyos formában. Megírtam neki, hogy ez egy nagyon jó könyv, amit szerintem angolul is ki kellene adni, de talán az amerikai közönséget kevésbé érdekli az ilyen belterjes magyar irodalmi vita, s hogy talán az angol kiadásból ezt a fejezetet el lehetne hagyni. Persze lehet, hogy ezt súlyos sértésnek érezte, valamiféle cenzúrázásnak, de hát egy kiadó azt ad ki, amit akar, és ebben az esetben én épp azért tartottam aggályosnak a szóban forgó részletet, nehogy odakint, az emigrációban újrakezdődjön ez az áldatlan vita. Válaszolt a levelemre, és ott mondott egypár érdekes dolgot. Azt írta: „Nem osztom véleményedet arra vonatkozóan, hogy az otthoni írókra vonatkozó célzások tehertételt jelenthetnek mind az író, mind a kiadó számára. Mindig pontosan erről a tehertételről van szó, amit vállalni kell, amikor egy író elmondja azt, amit igaznak tart. És nem szabad soha azzal törődni, mit szólnak hozzá az olvasók, akiknek meggyőződésem szerint lényegesen más véleményük van az otthoni írók magatartását illetően, mint ennek a külföldi vetülete – hogy a Te kifejezésedet használjam – néha mutat. Súlyos kényszerhelyzetben az emberek sok mindenre bólogatnak, ami a tárgyilagos kritika világosságában nem egészen helyeselni való. Egyébként nem tudtam arról, hogy Julius Caesar idejében pénzt, juttatást, ellátmányt és eltűrtséget élveztek az államtól csak azért, hogy a zsarnokság védettségében nyugodtan és bántatlanul lehessenek ellenzékiek. És akik azt hiszik, hogy ez a szerep rokonszenvesebb a Gomulkák, Titók, Kádárok világában, mint volt a Sztálinok és Rákosik világában, tévednek. Gyilasznak például más a véleménye a szellemi ember ellenállásáról. És mindazoknak, akik úgy döntöttek, elhagyják a zsarnokság világát, mert egy rendszerben, ahol az egzisztenciális függetlenség lehetetlen, nincs mód a szellemi függetlenségre sem, ami minden alkotás feltétele. No, béke velünk!” Ez a levél tökéletesen bemutatja az ő álláspontját. Szerinte egyetlen lehetőség: ha otthon marad valaki, akkor Gyilasz álláspontját kell elfoglalnia, és ha ezt nem tudja vagy nem akarja, akkor pedig az emigráció. Ezt teljes mértékben helytelenítettem persze, mert szerintem az otthon maradottaknak a szerepe rendkívül fontos akkor is, ha itt-ott megalkuvásra kényszerülnek. Egy nemzetet nem lehet otthagyni pásztorok nélkül, csak azért, mert azokat terrorizálja egy külső hatalom. Szóval ez a konfliktus, hogy úgy mondjam, véget vetett kiadói együttműködésünknek, de levelezésben időnként továbbra is felkerestük egymást, és például 1956 után, amikor kazettán kihoztam a magyar forradalom hangját, az otthoni adásokból egy válogatást, akkor nagyon szép véleményt írt róla. „Köszönöm – írja Márai – a magyar forradalom hangdokumentumairól készített lemezt. Többször meghallgattam. Kitűnő és maradandó értékű dokumentum ez, a monitorfelvételekből elkerülhetetlenül következő zörejek dacára. Tragikus és igaz képet ad a történtekről.” Karácsonykor vagy újévkor néha szintén levelet váltottunk, de érdemileg többé nem volt kapcsolatunk. Annál is kevésbé, mert ő először saját kiadásában jelentetett meg egy-két könyvet, azután pedig Vörösváryval lépett kapcsolatba, aki nagy mecénás hírében állt, de hát azért az üzleti szempontokat sem mellőzve adta ki a könyveit. Egyébként nagyon mulatságos: mindig azzal szoktam megrémiszteni az embereket, hogy ennek az együttműködésnek faji alapja van. Éspedig: mind a kettő cipszer volt. Ugyanis Márai is, Vörösváry is – akit, azt hiszem, Winklernek hívtak azelőtt – a Szepességből származott. Szóval ez, hogy úgy mondjam, lokálpatrióta kapcsolat. Persze kisebb vitáink voltak a kiadással kapcsolatban az említetteken kívül is. Például az Egy úr Velencéből, amit Rómában nyomattam, azzal okozott gondot, hogy elég kicsi a terjedelme, így kötetlen formában megjelenve inkább füzetnek látszott, és ez neki semmiképpen sem tetszett. Én is beláttam: igaza van, és rögtön kötött formába alakítottam át, így jött ki végül is.     

– Voltaképpen akkor ön két-három könyvet adott ki Máraitól.     

– Összesen hármat, tudniillik a Naplót két kiadásban és az Egy úr Velencéből.     

– Sikerült-e a munkafolyamat során valamennyivel közelebb férkőzni Máraihoz? Tudtak-e beszélni esetleg az itthoni dolgokról, amikről aztán később, most, a kilencvenes években sok minden kiderült – tudjuk például, hogy Márai miért nem engedte a műveit itt az elmúlt negyven évben kiadni stb. stb. De kiderült-e olyan, ami irodalomtörténeti vagy politikai-történelmi szempontból esetleg adalék lehet még?

     – Nos, az az állásfoglalása, hogy az író számára csak az emigráció vagy egy Gyilaszéhoz hasonló magatartás lehetséges, abban is kifejezésre jutott, hogy semmilyen művét sem engedte 1990-ig otthon kiadni, egyszerűen a kormányzatnak a törvényességét vonta – nagyon helyesen – kétségbe. Ebben teljesen megegyezett az álláspontunk. Egyvalamiben különbözött: hogy ő ennek ellenére fölvette az amerikai állampolgárságot. Ezt én nem tudtam megérteni, és ez számomra ma is ellentmondásos. Mert ha ő odakint képviselni akarja a magyarságot, de mint amerikai állampolgár lép fel, a képviselet ténye senki előtt nem világos, legföljebb a magyarok előtt. Ezért nem vette föl Bartók, ezért nem vette föl Nagy Ferenc vagy Varga Béla és sokan mások, akik egyszerűen emigránsokként voltak kint. No de ez egy írónál nem annyira pregnáns szempont, mint mondjuk egy politikusmál. Mindenesetre tény, hogy ő fölvette, sőt az első naplója ezzel is fejeződik be.     

– Ön is több mint negyven évig volt emigrációban, nyilván személyes érintettséggel beszél minderről, és én hajlok rá, hogy egyetértsek önnel, mert akár a művekből, akár a kortársak, ismerősök elbeszéléseiből is kikövetkeztethető, hogy Márainak azért elég nehéz volt önmagával is megküzdenie. Tehát ő el is zárta magát Magyarországtól. Nem csak azzal, hogy nem engedte kiadni a könyveit, az írókkal se nagyon tartott kapcsolatot – egy-két emberrel levelezésben volt, például a gyulai Simonyi Imrével –, ugyanakkor éppen neki, akinek annyira fontos volt az anyanyelv, nagyon nehéz lehetett mindenkitől elzárva megbirkóznia e súlyos hiánnyal.     

– Igen, ő e tekintetben különösen zárkózott volt, de annak mutatkozott a politikában is. Ez nem lett volna szükségszerű. Az, hogy emigránsként éltem kint, nem jelentette, hogy az otthonnal ne legyen semmi kapcsolatom. Ahányszor magyar író, már a 60-as évektől kezdve – emlékszem, Ottlikék jöttek ki először – kijutott Nyugatra, azzal én igyekeztem kapcsolatba lépni. Ezenkívül több mint húsz hetilapra vagy folyóiratra fizettem elő, amit állandóan figyelemmel kísértem. Az biztos, hogy nem írtam és nem küldtem kéziratot haza, mert én is teljesen törvénytelennek tekintettem a kormányt, amellyel semmi kapcsolatom nem volt. Viszont nem láttam be, miért ne érintkezzem egyénileg otthoni szellemi emberekkel. Ezt ő viszont úgy reagálta le, hogy aki otthon maradt, az már eleve, ha nem is áruló, de megalkuvó, akivel nem érezte szükségét a kapcsolattartásnak.    

 – Közös munkájuk során mit tapasztalt – persze lehet, hogy nem figyelt ilyesmire –, hogyan „közlekedett” Márai Amerikában? Tudta azt a jellegzetes magatartást – most hétköznapi dolgokra gondolok –, amit itt, még a harmincas években, a budapesti kávéházak körül alakított ki, ezt a habitust tudta-e ott érvényesíteni? Tehát ott mennyire volt Márai?     

– Az biztos, hogy ott kevésbé tudott Márai lenni, mert ahhoz mégis egy közeg kellett. Akkor látszik, hogy valaki visszahúzódó, ha van honnan visszahúzódnia. Ott ez nemigen adódott. Egy-két ember volt, akivel tudom, hogy találkozott. Juhász Vilmos az egyik. Kávéházi élet Amerikában nincs, tehát ilyenről még akkor sem lehetett volna szó, hogy ha esetleg amerikai írókkal kapcsolatba lépett volna. Ennek az érintkezési formának az elvesztése önmagában is nagy hiányérzetet kellett hogy keltsen benne. De hát mivel ő alaptermészete szerint önmagába zárkózó volt, végső fokon erre aztán volt alkalma. New Yorkban Manhattan legészakibb részén, majdnem a Harlem folyónál lakott, egy aránylag csendes úton, egy elég magasan fekvő lakásban, amelynek balkonja is volt, és ott készítettem én vagy valaki más egy képet, ami a Petőfi Múzeum kiállításán is volt. Nem volt könnyű megközelíteni, mert a földalattinak, amely ott már földfeletti volt, majdnem a végállomásáig kellett menni, és onnan még jó öt-tíz perces gyalogút. Milyen jellemző, hogy abban a házrengetegben is megtalálta ezt a csendesebb fertályt.    

 – Feleségével, Lolával élt, és akkor már volt a kis János is.     

– Felesége, Lola többször vendégül látott bennünket – illetve engem – ebéden. János, úgy emlékszem, nem volt akkor ott, nem találkoztam vele, csak a Naplóból és a könyveiből ismerem. Lola angyali teremtés volt, és nagyon nagy veszteség lehetett Márai számára, hogy annyival korábban meghalt.     – Ezeken az ebédeken mennyire tudott Márai feloldódni?    

 – Igazából feloldódni nem tudott, de nagyon normális beszélgetés folyt ilyenkor mindenféléről. Természetesen voltak politikai és egyéb véleményei is, de nagyon-nagyon keveset árult el róluk. Egy érdekes dologra emlékszem még: mondta, hogy a Napló, amit velem kiadatott, csak kis része annak az anyagnak, amit ő összeírt. Mutatott egy állványt, amely körülbelül egy méter magasságig a naplóival volt tele. Azt mondta, ezek nem arra valók, hogy publikálva legyenek. Ennek ellenére Vörösváry ezekből is nagyon sokat kiadott. Nekem Márai egy példát is felhozott. Hogy... nem, ezt most sem mondom el, mert egyszer, amikor megjegyezte, hogy a szóban forgó dolog például nincs benne a Naplóban, engem is megkért, hogy ne említsem sehol.     

– Vajon így visszatekintve ezek milyen meggondolások lehettek? Érzékenységeket sértő, személyeket érintő?     

– Nem, csak úgy érezte, hogy van, ami nem kiadásra való, vagy legalábbis nem akkor. Az is lehet, hogy később, egy másik válogatás során ő is el tudta volna képzelni a nyilvánosságra hozatalát. Ez minden.     

– Ön szerint még vannak kiadatlan iratok a Vörösváry Kiadónál?    

 – Nem tudom, de mindenesetre az, ami megjelent a Kanadai Magyarságban hetente két teljes hasábon – nagy részüket ki is vágtam –, több, mint az Ami a Naplóból kimaradt címmel kiadott kötetben olvasható. Ígért egy újabb kötetet is, talán abban benne lesz a fennmaradó hányad is. Úgyhogy lehet, hogy az összes naplója kikerül, de az is lehet, hogy abból a hatalmas anyagból, amit megmutatott, még mindig marad, amit sem Vörösváry, sem más nem akar kiadni.     

– Márai jól érezte magát New Yorkban? Ugye, ő Olaszországban is élt, miért Amerikát választotta?     

– Erről írt a Naplóban, sőt a kiadatlan naplójában: Amerika akkor valami biztonságot jelentett a számára. De ő Olaszországban jobban érezte magát, mert a legkedvesebb helye Bolzano, a német és az olasz kultúra az érintkezési területe volt. (Ezért is az egyik fő műve a Vendégjáték Bolzanóban.) Érdekes részlet jutott még eszembe végezetül. Két 1956-ban kimenekült fiatal nyomdász szedte a Naplót nekünk, és sokat beszélgetett velük Márai. Aztán elmondta, hogy úgy tapasztalta, azért van valami előnye is az újnak a régi feudális vagy félfeudális világgal szemben, mert ezek a fiatal emberek bármennyire elnyomottak voltak is legfölülről, közben mégis nagyobb önállóságot éreztek magukban, mint a Horthy-rendszer körülményei között.     

Forrás: Kortárs Irodalmi és Kritikai Folyóírat

Vörösmarty Mihály: A boldog

Bírlak-e, vagy csábúlt szemeim játéka im e kéz, 

És e hókebel és e picin édes ajak? 

Illat-e ez, melyet beszivok szomjamban aléltan, 

S melynél olvadozok, láng-e ez angyali szem? 

Úgy van! egész tündérország bűbája körűlfont, 

S én gyönyörérzékből istenek álma vagyok.  

1832.

Markó Béla: Aggteleki példázat a szerelemről

Csak úgy, ahogy a cseppkő 

lent a barna üregekben, 

csak olyan lassan élni, 

hogy már holtnak lássanak, 

a lángokat eloltani, 

a robbanásokat visszafojtani, 

az izmok vibrálását 

hideg tenyérrel elcsitítani, 

a remegő idegeket leszorítani, 

ahogy a lentről felfelé 

és fentről lefelé 

cseppenként növekvő alakzatok 

reménykednek, hogy egyszer összeforrnak, 

végtelen lassúsággal közeledni a célhoz, 

ahogy egy-egy sötétvörös vércsepp 

átúszik az ereken, 

ahogy a fájdalom 

nyugodtan, türelmesen vándorol bennünk, 

ahogy nem romlik s nem javul 

egyik napról a másikra semmi, 

ahogy egy hatalmas barlangrendszer 

időnként kikínlódik néhány áttetsző 

vízmorzsát a kövek hegyén, 

ilyen lassan kellene szeretnünk egymást, 

talán millió esztendő is eltelik, 

amíg szájunk egymáshoz ér, 

így kellene vágyakoznunk, 

mert minden mindennel találkozik, 

ha majd a két test egymásra lel: 

a sztalaktit 

és a sztalagmit.  

(1992. augusztus 14.)

Sohonyai Attila: Csak legyél ott

Elmondja Kőszegi Ákos

*

Ha este megjövök, van, hogy szorongok, 

ne kérdezz, csak legyél ott.  

Mikor a vállamra ül a félelem madár, 

s bordáimhoz közel károg, 

ne hessegesd el, csak legyél ott.  

Mikor a kis, szépnek látszó pelyhekből 

egyszer csak mázsa teher lesz, a testem megrogy, 

ne emelj le semmit, csak legyél ott.  

Mikor téged okollak, s bántalak a semmiért, 

bocsásd nekem, s viszonzásra kérlek 

ne keress okot, csak legyél ott.  

Mert ha este megjövök, van, hogy szorongok, 

nem kell, hogy megértsd, csak engedj magadhoz, 

hadd legyek ott.    

Arany János: A fülemile

Hajdanában, amikor még 

Így beszélt a magyar ember: 

Ha per, úgymond, hadd legyen per! 

(Ami nem volt épen oly rég) - 

Valahol a Tiszaháton 

Élt egy gazda: Pál barátom, 

S Péter, annak tőszomszédja; 

Rólok szól e rövid példa.  

Péter és Pál (tudjuk) nyárban 

Összeférnek a naptárban, 

Könnyü nekik ott szerényen 

Megárulni egy gyékényen; 

Hanem a mi Péter-Pálunk 

Háza körűl mást találunk: 

Zenebonát, örök patvart, 

Majd felfordítják az udvart; 

Rossz szomszédság: török átok, 

S ők nem igen jó barátok.     

Ha a Pál kéménye füstöl, 

Péter attól mindjár’ tüszköl; 

Ellenben a Péter tyukja 

Ha kapargál 

A szegény Pál 

Háza falát majd kirugja; 

Ebből aztán lesz hadd-el-hadd, 

Mely a kert alá is elhat! 

Ez sem enged, az se hagyja, 

S a két ház kicsínye, nagyja 

Összehorgolnak keményen, 

Mint kutyájok a sövényen 

Innen és túl összeugat 

S eszi mérgében a lyukat.     

De, hogy a dologra térjek, 

Emberemlékezet óta 

Állott egy magas diófa, 

Díszeűl a Pál kertjének. 

A szomszédba nyult egy ága, 

Melyet Péter, minthogy róla 

A dió is odahulla, 

Bölcsen eltűrt, le nem vága. 

Történt pedig egy vasárnap, 

Hogy a fentírt fülemile 

Ép’ a közös galyra üle, 

Azt szemelvén ki oltárnak, 

Honnan Istent jókor reggel 

Magasztalja szép énekkel: 

Megköszönve a napot, 

Melyre, im, felvirradott. 

A sugárt és harmatot, 

A szellőt és illatot; 

A fát, melynek lombja zöld, 

A fészket, hol párja költ, 

Az örömet, mely teli 

Szivecskéjét elteli; 

Szóval, ami benne él 

S mit körében lát, szemlél, 

Azt a pompát, fényt és szint, 

Mely dicsőség 

– Semmi kétség – 

Ő érte 

Jött létre 

Csupán ő érette, mind! 

Elannyira, hogy Pál gazda, 

Ki gyönyörrel ott hallgatta, 

Így kiáltott örömében: 

„ Istenem uram, 

Beh szépen 

Fütyöl ez az én madaram!”     

„ Kendé bizony az árnyéka! 

Mert olyat mondok, hogy még a...” 

Hangzik átal a sövényen 

Egy goromba szó keményen. 

„ Hát kié – pattogja Pál – 

Mikor az én fámra száll?” 

„ De az én portámon zengett: 

Hogy illetné a fütty kendet!” 

Pál nem hagyja: őtet uccse! 

Péter ordít: ő meg úgyse! 

Többrül többre, szórul szóra, 

Majd szitokra, majd karóra, 

Majd mogorván 

Átugorván 

Ölre mennek, hajba kapnak; 

Örömére a szent napnak 

Egymást ugyan vérbe-fagyba, – 

Hanem a just mégsem hagyva.     

Pál azonban bosszut forral, 

És ahogy van, véres orral 

Megy panaszra, bírót búsit, 

S melyet a vérszenny tanúsit 

A bántalmat előadja. 

Jogát, úgymond, ő nem hagyja, 

Inkább fölmegy a királyig 

Térden csúszva: de a füttyöt, 

Mely az ős diófárul jött, 

Nem engedi, nem! halálig. 

Nyomatékul egy tallért dob 

Az igazság mérlegébe, 

Mit a biró csúsztat a jobb 

Oldalon levő zsebébe.     

Pétert sem hagyá pihenni 

A nagy ártatlan igazság: 

Nem rest a biróhoz menni, 

Hogy panaszát meghallgassák.

Így s úgy történt, – elbeszéli, 

Övé a fütty, ő azt véli: 

Nincs vármegye, 

Ki elvegye, 

Nincsen törvény, nem lehet per, 

Hisz azt látja Isten, ember! – 

De, hogy a beszédet össze 

Annál jobb rendben illessze, 

Az ütlegből sokat elvesz 

És a joghoz egy tallért tesz, 

Mely is a birói zsebben 

Bal felől, a szív iránt, 

Meghuzódik a legszebben.     

Felderűle a kivánt 

Nap, mely a vitát eldöntse, 

Hogy a fülemile-pörben 

Kinek szolgál a szerencse. 

Ámde a birót most cserben 

Hagyja minden tudománya, 

És ámbátor 

Két prokátor 

Minden könyvét összehányja, 

S minden írást széjjeltúr is: 

Ilyen ügyről, 

Madárfüttyről, 

Mit sem tud a corpus juris; 

Mignem a biró, haraggal 

Ráütvén a két zsebére 

S rámutatván a két félre, 

Törvényt monda e szavakkal 

A szegény fülemilére: 

Hallja kendtek! 

Se ide nem, se oda nem 

Fütyöl a madárka, hanem 

(Jobb felől üt) nekem fütyöl, 

(Bal felől üt) s nekem fütyöl: 

Elmehetnek.  

*  

Milyen szép dolog, hogy már ma 

Nem történik ilyes lárma, 

Össze a szomszéd se zördül, 

A rokonság 

Csupa jóság, 

Magyar ember fél a pörtül... 

Nincsen osztály, nincs egyesség 

Hogy szépszóval meg ne essék, 

A testvérek 

Összeférnek, 

Felebarát 

Mind jó barát: 

Semmiségért megpörölni, 

Vagy megenni, vagy megölni 

Egymást korántsem akarja: 

De hol is akadna ügyvéd 

Ki a fülemile füttyét 

Mai napság felvállalja!?                                             

(1854)

József Attila: Kopogtatás nélkül

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,

cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,

itt nem zavar bennünket senki,

görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,

ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,

melegben levethesz nyakkendőt, gallért,

ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad más is,

hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,

de gondold jól meg,

bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

Ady Endre: A föl-földobott kő

Föl-földobott kő, földedre hullva, 

Kicsi országom, újra meg újra 

Hazajön a fiad.  

Messze tornyokat látogat sorba, 

Szédül, elbúsong s lehull a porba, 

Amelyből vétetett.  

Mindig elvágyik s nem menekülhet, 

Magyar vágyakkal, melyek elülnek 

S fölhorgadnak megint.  

Tied vagyok én nagy haragomban, 

Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban 

Szomorúan magyar.  

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan, 

Kicsi országom, példás alakban 

Te orcádra ütök.  

És, jaj, hiába, mindenha szándék, 

Százszor földobnál, én visszaszállnék, 

Százszor is, végül is.

Ady Endre: Add nekem a szemeidet

Add nekem a te szemeidet, 

Hogy vénülő arcomba ássam, 

Hogy én magam pompásnak lássam.  

Add nekem a te szemeidet, 

Kék látásod, mely mindig épít, 

Mindig irgalmaz, mindig szépít.  

Add nekem a te szemeidet, 

Amelyek ölnek, égnek, vágynak, 

Amelyek engem szépnek látnak.  

Add nekem a te szemeidet. 

Magam szeretem, ha szeretlek 

S irigye vagyok a szemednek.

Nemes Nagy Ágnes: Diófa

Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem 

veled a hasító, kérgesítő időben. 

Árnyékát lombhajad szelíden rámveti, 

s ágas-eres kezem visszafelel neki. 

Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt 

te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat, 

gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta 

te tartasz, barna törzs, te, nagyszemű diófa.

József Attila: Óh szív! Nyugodj!

Fegyverben réved fönn a téli ég, 

kemény a menny és vándor a vidék, 

halkul a hó, megáll az elmenő, 

lehellete a lobbant keszkenő. 

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon 

helyezkedik a csontozott uton; 

kis, száraz nemzet; izgágán szuszog, 

zuzódik, zizzen, izzad és buzog. 

De fönn a hegyen ágyat bont a köd, 

mint egykor melléd: mellé leülök. 

Bajos szél jaját csendben hallgatom, 

csak hulló hajam repes vállamon. 

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén 

szerelem szólal, incseleg felém, 

pirkadó madár, karcsu, koronás, 

de áttetsző, mint minden látomás. 

1928 vége

Áprily Lajos: Természet

Csudáltalak ezer szemmel, 

ezerszemű szerelemmel. 

Édesanyám kék szemével 

ezelőtt jó ötven évvel. 

Hogy az arcod jobban lássam, 

táltos-fiam lett a társam, 

s nézlek most egy kicsi lánnyal, 

szomjas szemű unokámmal. 

Jártam benned – gyalogszerrel – 

sok diákkal, vagy ezerrel, 

látomásom frissítették, 

fiatalra derítették. 

Szépségedből örök lázban 

ezer szemmel lakomáztam. 

De te mind az ezer szemnek 

megmaradtál rejtelemnek. 

Titkok között barangoltam 

s én is csak egy titkod voltam. 

Oldásodra már megértem. 

Hol a halál? Jöhet értem.

Nagy László: Himnusz minden időben

Te szivárvány-szemöldökű, 

Napvilág lánya, lángölű, 

Dárdának gyémánt-köszörű,    

    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Te fülemülék pásztora, 

Sugarak déli lantosa, 

Legelső márvány-palota,     

    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Siralomvölgyi datolya, 

Festmények rejtett mosolya, 

Templomon arany-kupola,    

    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Díjra korbácsolt versenyló, 

Lázadásokban lobogó, 

Csillag, dutyiba pillantó,

    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Harctéri sebek doktora, 

Hazátlanoknak otthona, 

Mézes bor, édes babona,    

    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Piaci csarnok álmosa, 

Nyomorúságnak táncosa, 

Szilveszter-éji harsona,    

    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Béta-sugárban reszkető, 

Sok-fejű kölyket elvető, 

Tengerek habján csörtető,    

    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Minden időben ismerős, 

Mindig reménnyel viselős, 

Bájokkal isteni erős,    

    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Öröktől belémkaroló, 

Vánkosra velem hajoló, 

Varjakat döggé daloló,    

    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Iszonyattól ha szédülök, 

Ha a pimaszság rámdönög, 

Önmagammal ha kűzködök,    

    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Jog hogyha van: az én jogom, 

Enyém itt minden hatalom, 

Fölveszem kardom, sisakom!    

    Gyönyörűm, te segíts engem! 

Felragyog az én udvarom, 

Megdicsőül a vér s korom, 

Galambok búgnak vállamon,    

    Gyönyörűm, ha segítsz engem!