Takács Zsuzsa: Anima

Lélek, ne nézz az éjszakánkba itt!
Állati sírást hallasz mindenütt.
Hazádtól távol űzve, sötétbe kényszerítve,
tudom, hogy egyedül vagy.
Mintha élő, levágott fejek sírnának,
úgy szól a földből hozzád
sötétünk panasza.
És megpróbálod a fényességet idézni,
de emlékezeted elhagy.
Te, szabad, szárnyaló, fázós,
ránk tekintesz és tőlünk visszaborzadsz.
Csókunk borítja a sarat
és hazájának nevezi, bármily
nyomorult szöglete a világnak.
És elfog a szorongás eszelős csókjainktól:
eged talán a képzelet szülötte, nincs is,
akkor hát itt kell leélned teljes,
téves életed, ahogyan annyian mondják.
Romlásodra van a benépesült hely,
ahol a legártatlanabb fű is elrohad,
ahol a rohadásból a győztes fű kihajt –
és kísértenek a gyilkos örömök,
valami kivonódik belőled,
száraz leszel, szálkás, sebző.

…

Hová jutottam, hogy ennyire
fontos ez a város, bukásom színhelye.
Az utcára hordott lomokhoz térdelek
és berendezem velük új világomat.
Irigylem a test egyértelműségét,
szomjazom a bőr tapintását.
ahogy Isten látását szomjaztam azelőtt.
Egy nő homályos útjain járok,
aki arcának verejtékével keresi kenyerét,
aki fodrászhoz megy és aggodalmasan
nézi magát a tükörben,
aki levelet ír és azt hiszi, verseit,
címezettje a világ.
Sétáiban ott vagyok vele a mérgezett
levegőn, sóvárgásaiba beleveszve,
ahogyan egy férfi száját nézi,
én, a halhatatlan lélek, a testbe
kényszerítve egy vagyok vele.
De ha feljön a szemlélődés
holdfényes ideje, az éjjel,
kirántom a földből az ingatag cölöpöt,
és láncomra fűzve vonszolom a végtelen
udvarin, és hallják odafönt
a szörnyű rohanást, a kaput átszakítva
árkon-bokron át, vérző hang, futok,
mintha hátamat tépte volna föl,
mintha hasamat lyuggatta volna végig a vas,
a kifulladásig meg-megállva,

majd kapva új futásra kárhoztatom
a döntést, ami nem az én döntésem,
a sorsot, ami nem az én sorsom,
idegen akarat.
Álmában bosszút állok a testen,
megcsúfolom félbemaradt találkozásait,
erdői helyébe egy haláltábor megcsonkított
fáit ültetem, szeretteire farkas-álarcot
teszek, és fölgöngyölöm egét
mint egy könyvtekercset.

Ha marad időtök, ha van szavatok rám is,
ha szemeteket a képzelt Úrra fölemelitek,
ha képzelt szemeteket le tudjátok hunyni
ennyi fényesség előtt,
ha elvakít titeket ami nekem nem látszik,
folyamodjatok értem!
A jáspislépcső alján, az arannyal
átszőtt szőnyeg előtt, a hozsannázók
között némán állok,
LÉLEK KÉPZELGÉSE, TEST.
Mozdulataim eltörték a levegőt,
lépéseim eltaposták a titkos nyomokat,
betegségben, virrasztásban, böjtben,
gyalázatban, mint csaló,
mint ismeretlen és halálraszánt,
mint összevert, de belé nem halt, könyörgök.

…

Vérző rózsáimat önként átadom,
szemem világító sugarát boldogan kioltom,
fogaim vakító nevetése elhal,
nem remegek választottam előtt,
mikor kezemből kiveszi a virágot,
mikor arcomról letöröl minden órát,
csak a végső sápadtság óráját nem,
mikor szemem elől szerelmes gyermekem
eltakarja,
a hely utoljára fölujjongó képeit
lüktető hártyába vonja, hogy neki
szülessenek meg újra szégyenben és gyönyörben
Mikor a test romlatlanságba öltözik,
a halandó halhatatlanságba,
mikor a Föld kietlen és  puszta lesz megint.

Leleszi Balázs Károly: Jövök - megyek

Jövök-megyek 

a világban fellelhető titokzatos 

kincseket keresem 

pedig csak azt szeretném 

hogy kedvesem egyszerű kezével 

megsimogassa a kezemet

Biblia

„ Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, és megszabadítalak téged, 

és te dicsőítesz engem.” 

(Zsoltárok 50,15)

Váci Mihály: Eső a homokra

Mert nem hiszem, hogy ne lehetett volna 

kitartó, csendes, hű forradalomban 

élni: – szeretni, hinni a világot; 

tenni valamit, mivel besugárzod; 

melegítni: – telet a gyertya lángja; 

szelidítni: – aszályt a szik virága; 

rázni a világot: – szellő az erdőt; 

kérlelve bíztatni: – karsztot a felhők; 

lázadni: – úgy, hogy magadat naponta 

feláldozod, ha mégoly kis dologra; 

ellenszegülni: másképp nem? – parányi 

toporzékoló ügy nyergébe szállni, 

osztani magad: – hogy így sokasodjál; 

kicsikhez hajolni: – hogy így magasodjál; 

hallgatni őket, hogy tudd a világot; 

róluk beszélni, ha szólsz a világhoz. 

Széjjel szóródni – eső a homokra – 

sivatagnyi reménytelen dologra 

s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb: – 

kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!

Leleszi Balázs Károly: A szeretet szétáradása az emberek között

A szeretettel nem bánhatok úgy, 

mint valami féltve őrzött ritka kinccsel: 

a szeretet 

mindenekelőtt a szívem tevékenysége.  

Az emberi szív 

önmagában semmit sem tud létre hozni, 

hanem maga is abból nyer tápot és oxigént, 

hogy összegyűjti a vért, 

megtölti azt élettel, s aztán szétáramoltatja 

az egész testben. 

S ne feledjük, a szívizom nagy erőkifejtésre 

képes és nem fárad el soha.  

Ilyen a cselekvőn szerető ember élete is: 

amit az egyik oldalon felvesz - azt a másik 

oldalon továbbadja. 

Folyamatosan. Nem pihenve... 

Tudom-e arra kérni a Teremtőt, hogy adjon 

nekem, hogy én is adni tudjak?  

Lassan leszokunk a szeretetről, 

az önzetlenségről, 

az áldozathozatalról, egymástól elmenekülünk 

- azért, mert olyan üres lett az életünk. 

Pedig ma is cselekedve szerető szívek után 

sóvárog a világ.  

Azokra vár, akik meghallják a nyomorúság 

igájában vergődő lelkek jajszavát.

Akik többet látnak a felszíni hullámzásból...

Ma még jelen van Káin husángja,

a téboly vérszivattyúja,

és hihetetlenül sok könny csorog

végig az arcok árkaiban,

millió és millió vérző seb kiált kötözés után, 

sokasodnak a füstölgő romok, 

földjeinken tövis és bogáncs terem, 

családokon belül rombol a harag és a viszály, 

ítéletidők tombolnak világ szerte...  

Albert Schweitzer írta ezeket a gondolatokat: 

" Fel kell oldani a lebéklyózottat, 

felszínre kell hozni a földalatti források 

vizét: az emberiség várja az ilyen feladatok 

megoldására képes embereket." 

Segítsünk önzetlenül egymáson! 

Osszuk szét szerte a nagyvilágban a szeretetet, 

hogy emberibbé váljanak az emberek.         

Leleszi Balázs Károly: És mondd, tudod-e?

Tudod-e, hogy szál virág a tavasz 

megértésére nyíló ablak?     

Tudod-e, hogy a hajótöröttnek egy szál 

deszka a túlélést, a reményt jelenti?     

Tudod-e, hogy egy kedves szó széttörheti 

a kövekből emelt hallgatást?     

És mondd, tudod-e, hogy az Isten könnye 

egyre csak hull, hull érted és értem?

Trausch Liza: Szeresd Istenedet!

" Szeresd az Urat, a te Istenedet!" 

Lukács 10,27  

        Szereted Istent? Akit az ember szeret, azzal sokat szeret együtt lenni. Egy napon mennyi időt töltesz Vele, mennyit beszélgetsz Vele? Mennyi időd van Számára? Talán vasárnap sincs Rá időd. Valaha akartál-e Neki örömet szerezni? Ha valakit szeret az ember, keresi, mit tehetnék, aminek igazán örül? Életedben tettél-e már valamit azért, hogy Isten örüljön? Lesed a parancsait, vagy lábbal tiprod, és semmibe veszed? Talán mondod, hogy mindig ott vagyok a templomban. Oda sem gondolsz, amikor énekelsz. A munkádnál jár az eszed. " Távoztasd el tőlem énekeid zaját " mondja Ámós 5,23a. " E nép szájjal közelget hozzám... szíve pedig távol van tőlem" (Ézs 29,13). És az imádságaid? Jó volna belenézni abba a szívbe, amelyik jéghideg Istennel szemben. Hányszor hallgattad végig nagypéntek történetét kőkeményen? Hányszor vettél úrvacsorát anélkül, hogy megrendült volna a szíved, hogy mibe került ez Istennek? Jézussal mindent lehet csinálni, mert az Ő szeretete hosszútűrő. Hosszan tűr érted is, értem is. Nézzük meg Jézus szeretetét, nem a legjobbal - Júdással. Tűrte, hogy lopja az erszényt. Nem szólt. Tűrte a tagadását, árulását. A tanítványok között senki nem tudta, hogy ki az áruló. Senki nem mutatott rá, hogy Júdás az. Ilyen tapintatos volt Jézus szeretete. Még az utolsó vacsorakor is neki adta a bemártott falatot, ami mindig a kedvencé. Annyit jelentett: Júdás, most is szeretlek! A falat után így mondja a Biblia: bement a Sátán Júdásba. A szeretetet lehet elfogadni, és lehet visszaélni vele. Választhatsz, hogy melyiket teszed.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Petőcz András: Zsoltárparafrázis – Tenyérnyi napok

                        „ Ímé tenyérnyivé tetted napjaimat,  

                        és az én életem te előtted, 

                        mint a semmi.” 

                        (Zsoltárok könyve 39,6) 

Tenyérnyivé lettek napjaim, tenyérnyi lett 

az időm, mondom magamban, csupán csak 

suttogom – valami már végképpen belém 

kövesedett, nem tudom kilökni magamból, 

nincs olyan erő, ami kivezetné testemből 

azt, ami ott, amikor arra gondolok, hogy. 

Visszahozhatatlanok a pillanatok, amikor 

másképp kellett volna lépnem, amikor nem 

úgy, ahogy, nem volt bennem erő, akkor, 

akarat sem volt bennem, nem tudtam, mi 

ellen is küzdök, nem tudtam azt, miképp 

győz felettem, aki épp győzedelmeskedik.  

Harcoltam, persze, ahogy mindenki harcol, 

akit agresszió ér, picinyke égi szerencse, 

ha lett volna, de semmi, semmi, semmi, 

legfeljebb szánakozó tekintetek, ennyire 

futotta a sorsból, az isteni gondviselésből, 

ennyire futotta – előttem tenyérnyi napjaim.

Leleszi Balázs Károly: Krisztus-arc

Egy Krisztus-arc van elrejtve 

szíved mélyén 

Mikor már végképp 

összekuszálva látod az egész életed 

keresd meg… Keresd meg!

Kányádi Sándor: Mint öreg fát az őszi nap

mint öreg fát az őszi nap  

lemenőben még beragyog  

és elköszön a szerelem     

jöhetnek újabb tavaszok  

hajthat még rügyet lombokat  

gyümölcsöt többé nem terem     

felejtgeti a titkokat  

miket senki sem tudhatott  

őrajta kívül senki sem     

fészke is üresen maradt  

elhagyták kiket ringatott  

üresen ing-leng üresen     

de boldogan föl-fölsusog  

ha valaki még néhanap  

gyér árnyékában megpihen     

Kolozsvár, 1990

Johann Wolfgang von Goethe: A kedves közelléte

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti     

       a tengerár; 

rád gondolok, forrás vizét ha festi     

       a holdsugár.     

Téged látlak, ha szél porozza távol     

       az útakat; 

s éjjel, ha ing a kis palló a vándor     

       lába alatt.     

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám     

       és partra döng; 

a ligetben ha néma csend borúl rám,     

      téged köszönt.     

Lelkünk egymástól bármi messze válva    

       összetalál. 

A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.     

Ó, jössz-e már!     

Szabó Lőrinc fordítása

Sinka István: Őszi márvány

Láttuk; nem látta senki más, 

senki, csak te meg én, 

hogy ketté tört a ragyogás 

lenn a kis völgy ölén; 

elmúlt a tündöklés; veszendő-sárgán 

halt meg… A perc is ily múlandó, drágám.  

Világ tündökölt ott, idő, mi tovasuhan. 

Hisz fény jön és árnyék jön, s újra fény. 

Talán azt se tudjuk, láttuk-e csakugyan: 

a völgy, örökre völgy, így is – árván. 

Álltunk csak hosszan ott, mint két őszi márvány - 

emlékei, mi ketten: te meg én.

László Noémi: Időmilliomos

Óra kondul, nem számolom, hányszor. 

Fordul az árnyék, nő a fű, hiányzol. 

Loccsan a víz, híd hajlik, hattyú moccan. 

Mi történt, most miért nem visszakoztam. 

Haj hull, térd fárad, szem világa tompul. 

Már nem veszettül, nem is átkozottul, 

csak egyszerűen látni szeretnélek. 

Ráérek.

József Attila: Mióta elmentél

Mióta elmentél, itt hűvösebb 

a sajtár, a tej, a balta nyele, 

puffanva hull a hasított fa le 

s dermed fehéren, ahogy leesett. 

A tompa földön öltözik a szél, 

kapkod s kezei meg-megállanak, 

leejti kebléről az ágakat, 

dühödten hull a törékeny levél.  

Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok, 

két melled óv meg észak s dél felől, 

a hajnal nyílik hajam fürtjiből 

s a talpamon az alkonyat ragyog!...  

Soványan űlök, nézem, hogy virítsz, 

világ, kóró virágja, messziség. 

Kék szirmaidban elhamvad az ég. 

A nagy szürkület lassan elborít.  

1928. szeptember 13.

 

Erdős Olga: A tizedik napon

Téged rejtett a múlt fanyar 

szeder-íze, pipacsok lobogása, 

cipőm sarkának minden koppanása 

a csillagok alatt. 

Benne voltál az egyszer volt 

álmokban, a ki nem mondott 

szavakban, az összes tétova 

próbálkozásomban. 

És most itt vagyunk… 

lentről az éjszakai város 

fénye ragyog ránk. 

Fogyó hold sugara simogatja 

hajadat, vagy tán 

a kezem az – már nem tudom. 

Az idő is megszűnt ezer év után, 

a tizedik napon.