Francois Villon: Ballada a kalózok szeretőjéről

Jennynek hívták, szőke volt és éhes, 

s a szállodában üveget mosott, 

hol elhamarkodott szeretkezések 

szagát árasztották a bútorok.

S mikor szitkokkal teltek meg az éjek, 

s csiklandott ringyók részeg sikolyával: 

ő a hajóra gondolt 

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.  

S ha ágyazni ment, mert már a párok vártak, 

vagy hajnaltájt meleg vizet hozott: 

megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap 

markába titkon egy dénárt nyomott. 

Ilyenkor mindig némán megköszönte 

alázatosan vézna mosolyával, 

és a hajóra gondolt 

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.  

És éjjel, ha kiment a folyosóra, 

egy-egy éhes hím gyakran rálesett, 

ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra

teperte le: s ő mindent engedett. 

S mikor a férfi vállait harapta, 

s mellét kereste borgőzös szájával: 

ő a hajóra gondolt 

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.  

S egy délben zaj támadt a tengerparton, 

s találgatták mindnyájan az okát, 

de ő felkacagott az utcasarkon, 

és még otthon is nevetett tovább. 

S hogy mosogatni hívták a konyhába, 

a tányérokat eltolta karjával - 

és a hajóra gondolt 

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.  

S mikor félreverték a vészharangot, 

s a kikötőben üvöltött a nép, 

ő lassan elfütyült egy hosszú tangót 

és hófehérre mosta a kezét, 

s új ruhájában a párkányra hágott, 

s a tengert nézte gonosz mosolyával, 

hol a város előtt egy hajó állott, 

nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával.  

S a hajó nyolc ágyúval lőni kezdte 

rőt bombákkal akkor a várfalat, 

és nem maradt, mikor leszállt az este, 

kastély a várban s ház a vár alatt, 

ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda, 

s a bronzoszlop a helytartó szobrával, 

és nem maradt, csupán egy piszkos szálló 

nyolc ággyal és tizenhét utcalánnyal.  

De ő még mindig az ablaknál állott, 

s az éjszakába egy dalt énekelt,

és reggel a matróznép partraszállott, 

és minden embert sorra láncra vert. 

És akkor a hajósok vezetője 

így szólt hozzá: "Kalózok szeretője, 

kit öljünk meg kívánságod szerint?" 

S ő azt felelte: " Mind!"  

S a tengerparton aznap alkonyatra 

minden fán ötven ember lebegett, 

és szemüket a héják csőre marta, 

mint lógombócot éhes verebek. 

S a hajó, míg a hullák rút farával 

halotti táncot járt az est szele, 

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával 

eltűnt vele.

Faludy György fordítása

Kántor Péter: Nyúl

Tegyük fel, létezik 

tökéletesen hibátlan 

és tökéletesen hibás. 

És köztük átfut egy nyúl. 

A füle súrolja a tökéletesen hibátlant, 

az árnyéka súrolja a tökéletesen hibást. 

A vadász valahová középre céloz, 

bele a tökéletlen szívbe.    

Kántor Péter: A karantén idején

A karantén idején, 

amikor olyan rengeteget olvashattál, mint kamaszkorodban, 

csak valahogy hiányzott belőled a kamaszkori motiváltság, 

amikor főzött és takarított a világ, mint egy megszállott, 

és mindenki felhívta minden valaha-volt ismerősét,  

amikor Miami pálmafái közt addig fújt a vírusos szél, 

amíg be nem zárt a News Cafe is, 

véget vetve a sör melletti léha fecsegéseknek, 

te pedig sorra jártad a világ múzeumait a világhálón, 

vagy az nem te voltál?  

Amikor majdnem megnézted 

a Viszlát, Christopher Robin című filmet,

de mindig közbejött egy kézmosás, 

és gyanakodva nézegetted a lakásban a fénylő kilincseket, 

vajon mit szólna hozzájuk Bagoly?  

A karantén idején kiderült: 

a munka nem helyettesíthető semmivel se, 

és a szabadság nem más, mint örökké fájó seb. 

Eltelt két-három hónap. Belefáradtál a félelembe 

és a magányos szórakozásokba.  

Aztán, bár a vírus maradt, feloldották a karantént. 

Egy nap üzenet érkezett: 

Kimostam mindent. 

Space X megérkezett az űrállomásra.

Lemegyek sétálni egy kicsit.  

Áprily Lajos: Almahéj

Az almahéjat tedd a kályhalapra, 

s ha perzselődik, szívd be illatát: 

képet idéz, a gyermekkort mutatja, 

amelyből visszanéz anyád s apád.   

Juhász Ferenc: Ibolyaszemű

Ibolyaszemű kishúgommal 

megüzentem, hogy hazamegyek, 

rendbehozom a kerítést is, 

bekötözöm a rózsafákat. 

Mondják, anyám kalácsot sütött, 

összeszitált egy kicsike lisztet, 

zsák aljából, fiók fenekéből, 

lisztes kötényét leporolta. 

Az asztalra mosott terítőt tett, 

bögrébe meleg kecsketejet, 

fehér ingem fényesre vasaltan, 

kiterítve várt az ágyon. 

Apám leveles dohányt vágott, 

eregessek bodros füstöt, 

kórót, faháncsot kosárba szedett, 

befűtött, hogy ne dideregjek: 

hidegtől nem véd fehér papiros. 

Már kora reggel a kapuba álltak, 

toporogtak és köhögettek, 

az eget nézték, az utca végét, 

a csordás gyerekre ránevettek, 

csokorba szedtek dermedt őszirózsát. 

S hogy nem jöttem, dérütötten álltak, 

sóhajuk hullott csak zizegve, 

fejükre sűrű zuzmót hintett 

a bokrosodó őszi szél.

Szentmihályi Szabó Péter: Mérték

Ez a kor sem rosszabb, mint a többi, 

csak több ember van, többet lehet ölni, 

csak nagyobb a gazdagság és az éhség, 

és a próféták nyelvét jobban kitépték, 

nem is kitépték. Elárasztották hamis tanokkal 

a világot a gépek, apró sátánokkal: 

külön-külön egyik sem veszélyes, felismerhető, 

de együtt már óceán, mindenható erő.  

Nagy a kísértés, hogy abbahagyd a munkát, 

úgy tűnhetik, épp a Munka únt rád, 

s ha nincsen Szem, mely fentről figyeljen, 

néha úgy érezheted: felesleges a jellem, 

s az ész helyett jobb vezér az ösztön, 

kívánságait megváltod aranyon-ezüstön, 

s ha a tudatlanság megbízható érdem, 

elég, ha annyit tudsz, mi vehető pénzen.  

Én mégis azt mondom, vesd meg lábadat, 

testvérem, mert sokat veszít, ki elmarad 

a külső sötétben, amely körülötted van, 

és amely ellen meghaltak oly sokan. 

Meghaltak oly sokan, ártatlan, bűntelen, 

kisebb-nagyon máglyákon és kereszteken, 

tépették húsukat, éltek tovább vakon, 

messzebb láttak mindig a börtönudvaron.  

Az ő művüket folytasd és fejezd be, 

kik elszánták az Embert szeretetre, 

ki felajánlották a mindent látó Szemnek, 

akik voltak a hétköznapi szentek, 

akik meghaltak a szent keresztért, 

akik kiáltották: vive la liberté, 

akik kimondták: no pasaran, 

akik tudták: nem vált meg korbács, se arany.  

Vesd meg lábadat, mondd: másképp nem tehetek! 

Példáddal növelj fel új embereket, 

nem a hatalom emel fel: az Ügy felemel, 

légy csak kicsi szolgája, s vezére leszel, 

ez a kor sem rosszabb, mint a többi, 

csak több ember van, többet lehet ölni. 

De te vigyázz, meg ne feledkezz róla: 

minden óra a huszonnegyedik óra!  

Mert van örök ember és van örök érték, 

ne hagy becsapni magad: nem veszett a mérték, 

őrzik a holtak, az élők, a hangok, a könyvek, 

és mérték nélkül élni sem, meghalni sem könnyebb.

Őri István: Tépett sorok

Uram, már csak Te maradtál...  

Ugye így akartad? 

Hát persze! 

Hiszen mindig mondtad: 

Embert ne keress! 

s én hülye! - mégis kerestem 

én hülye! - én ember... 

szüntelen embereket kerestem, 

s némelyikben Téged láttalak - 

és Benned őt, 

aki több volt, mint Te 

s hittem: 

ő teremtette a világot 

ő teremtett Téged 

ő teremtett mindent - 

nekem - 

igen 

a világ csak ő volt 

és - emlékszel, Uram, 

hogy szerettelek! 

akkor 

Feléd nyújtottam a szívem, 

mert Te - ő voltál 

akkor 

őt Nálad is jobban szerettem 

minden perc mosoly volt, 

mert ha nem is állt előttem, 

akkor is láttam, 

mert ő volt mindenben 

az ő mosolya volt a napfény, 

a holdsugár, 

a levelek tánca - 

és Te is ő voltál szerettelek, 

mert szerettem őt! - 

és szeretem ma is 

nem lehet nem szeretni! 

mint ahogy Téged sem 

soha 

állandóan kell!!! 

őrült kényszer 

miért? 

miért őt? 

miért Téged? 

mert VAN! 

mert VAGY! 

" Békességet hagyok rátok..."  

rám is?  

keresem a békédet, Uram...  

megmondtad: Ne embereket... - 

a béke Te vagy?  

okosnak hittem magam 

s Téged bölcsnek, 

hogy megengeded 

néha 

embernek is lenni - 

nehéz a teher 

nehéz a szolgálat 

s tudom: 

mégsem veszed le a vállamról 

Te tudod, miért? 

Te mindent tudsz 

én csak egyet: 

fáradt vagyok, pihenni vágyom 

távol az emberektől 

távol tőle 

csak Veled, 

mert Te nem bántasz, 

csupán 

elveszel mellőlem mindenkit, 

ahogy elvetted őt is, 

hogy a végén csak Veled legyek - 

ezt akarom - 

megkaptam - 

mégsem tetszik, 

mert a test magába zár 

követel 

emlékezik

fáj... 

és felelnem kell 

a más testek által feltett kérdésekre, 

játszanom kell! 

embert kell játszanom! 

- nem akarom!!! - 

néha majd bele szakadok, 

mégsem fogadnak el 

nem vagyok jó színész, 

bárhogy erőltetem, 

hamisan cseng a hang, 

darabos a mozdulat, 

szokatlan a szó 

emberarcom távoli - 

félnek tőlem 

s én is félek, 

mert idegen a testek világa - 

nehezen tájékozódom 

hibázok 

sokszor 

sokat - 

egész életemben, 

mintha egy nagy tévedés lenne a létem - 

a Te tévedésed, Uram? 

a teremtés megcsúfolása? - 

kapálózás, 

erőszak, 

mocsár, amely magába szív 

s hiába van még kint a kezem, 

senki nem látja 

senki nem akarja látni!...  

Embert ne keress!  

nem keresek  

csak Őt   

Fodor Ákos: Háború

Isten sírni tanul.

Áprily Lajos: Téli út

Erdőszél. Porhó indult virradóra. 

Zizegve száll, mint a futóhomok. 

Friss fátylakat borít a régi hóra. 

Erre valaki járt már. Friss nyomok.       

Kétféle nyom. Itt küzdhettek a széllel - 

vagy egymással? Sok a tiprás jele. 

Itt a halál vitt valakit az éjjel. 

Nem akart menni, birkózott vele. 

Őri István: Párbeszéd a réten

- Hol vagy, Uram? 

- Itt vagyok. 

- Nem látlak, Uram! 

- Nyisd ki a szemed! 

- Nyitva van. 

- Akkor nézz körül! 

- Azt teszem, Uram. 

- És mit látsz? 

- Fákat, virágokat, napfényt, röpke madarakat, tarka szárnyú pillangót, 

   a távolban kéklő hegyeket. 

- És mit hallasz? 

- A szellő suhogását, a madarak énekét, a távoli csendet. 

- És mit érzel? 

- Puha meleget, a fű illatát, a szél simogatását. Békességet. 

- Látod, ez mind Én Vagyok!

Fodor Ákos: Tündérpárbeszéd

- Tudsz játszani? 

- Tudok. 

- És szeretsz is? 

- És szeretlek is!

Juhász Gyula: Magamhoz

Fiam, ne félj, ha néha szűkös utcák 

Előled elveszik a kék eget 

S üres, kopott szobák nagy mélabúját, 

Mint zubbonyát a munkás, fölveszed.   

Fiam, ne félj, ha bús esők kimosnak 

Szívedből mindent, ami fény, derű, 

Ha verkli szól, borús napján a gondnak           

S lelkedben eltört minden hegedű.   

Fiam, ne félj! Mély óráid malasztja 

Legyen veled! Emléke annyi napnak, 

Mikor belőled csók és vers fakadtak.   

Fiam, ne félj. A nagy égboltozatra 

Fölírva minden, mi szép idelenn 

És benned, mint rab él a Végtelen!

Őri István: Döbbenés

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszíthetlek, 

S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek. 

Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami, 

Hogy milyen jó hangodat hallani. 

Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni, 

És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni. 

Hogy meg kell mondani, ha valami fáj, 

Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj. 

Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk, 

S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk. 

Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,     

És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.     

Őri István: Az erő

A minap imádkoztál hozzám, ember 

panaszkodtál, nehéznek érezted 

a földi keresztet erőt kértél, útmutatást 

bűneid bocsánatát 

egyszóval 

elmesélted lelked minden bánatát - 

úgy érezted, nagyon egyedül vagy 

az élet 

arcodon keserű ránc-nyomot hagy 

sötét árkokat láttál a szemed alatt, 

amikor reggel a tükör előtt álltál, 

s útközben bágyadtan nézted 

a szürke falat, 

mely mellett utad minden nap elvezet. 

Úgy érezted, egyedül vagy, 

pedig kavargott körülötted a tömeg 

kiabáltak, lökdösődtek 

mindegyik tört vélt célja felé, 

mint ahogyan te is 

és közben nagyon egyedül érezted magad, 

a célt pedig értelmetlennek - 

azt a célt, 

amely tegnap még életed része volt. 

Imádból úgy tűnt, 

nem bízol igazán bennem, 

nem bízol igazán abban, 

hogy ez az iszonyú, 

fojtogató 

állapot 

megszűnik egyszer.  

Ennek ellenére megértelek 

s tudom, mit érzel, 

hiszen én is voltam magányos. 

Amikor 

tanítottam az embereket 

és nem értettek, 

amikor 

tanítványokat választottam 

és csalatkoztam bennük, 

amikor 

királyt akartak belőlem csinálni 

és hamis szóval dicsőítettek, 

amikor elárultak, 

megtagadtak, 

s amikor úgy éreztem, 

hogy még az én Atyám is elhagyott. 

Mint most te. 

A zsúfolt buszon, amelyre felszálltál, 

közömbös arcok, 

üres szemek néztek rád 

s te is automatikusan felvetted 

a közömbösség álarcát, 

hogy elvegyülj a tömegben 

és ne lássák a többiek, 

hogy mennyire egyedül érzed magad. 

Nagyon vigyáztál, 

hogy ne csillogjon a panel-szomszédod 

szemében elégedett-fásult 

ál-örömsugár:

" Lám-lám, nem csak én vagyok nyomorult, 

az is, ott, hasonló cipőben jár!"  

Néztél a semmibe, mert azt hitted, 

így kirekesztheted, 

tudatalattidba gyömöszölheted, 

hogy társtalan bolyongsz. 

Út közben 

kétszer oldalba löktek 

letaposták a jobb lábad kisujját 

és majdnem elsodorták a táskádat, 

mire ahhoz a megállóhoz értél, 

ahol minden nap le szoktál szállni.  

Munkahelyed egy mellékutcában van. 

Oda befordulva ritkult a tömeg 

már nem kiabáltak 

nem lökdösődtek 

céljukat elérték 

a névtelen, 

semmibe néző arcok. 

Nyugodtan haladhattál 

végig az utcán 

és rádöbbentél, 

hogy ennél az ürességnél 

még az arctalan tömeg is jobb! 

Kútban érezted magad, 

a házak rád akartak omlani, 

a magányosság ólomtáblái feléd zuhantak - 

éles szúrást éreztél a szívedben, 

de csak mentél tovább, 

kötelesség-reflex mozgatta 

lábaid vittek előre. 

Amikor már úgy érezted, 

hogy lépni sem tudsz, 

hogy ott esel össze, 

nagyot dobott a szíved 

adrenalin száguldott szerte testedben 

valaki megfogta a kezed, 

erő áramlott fáradt agyadba, 

hogy már gondolkodni is tudtál. 

Ez az erő eddig ismeretlen 

biokémiai kapcsolatokat 

teremtett az idegsejtjeidben, 

ettől megnyílt a szemed befelé, 

megnyílt a füled olyan hangokra, 

amelyeket csak azok hallanak, 

akiket ez az erő megérint. 

Először nem tudtad, 

mi van veled 

megálltál a járda közepén, 

mert a soha nem tapasztalt, 

elemi erővel feltörő 

boldogság

megdermesztette lépteidet. 

Megálltál és hallgattad 

az egyre tisztábban kivehető hangot, 

melyet nem te mondtál magadnak 

s nem is a melletted néha-néha 

elsiető, megkésett arcok. 

A hang máshonnan jött, 

másvalaki szólt 

egy benned lakozó, 

eddig szunnyadó 

gyönyörű világról.  

Én szóltam hozzád, a teremtőd, 

mert láttam, hogy lelked tiszta, 

de valódi célok híján 

kétkedő és tétova. 

Tapasztald meg, ember, 

hogy nem vagy egyedül! 

Csak fordulj felém, 

nyisd ki lelked kapuját, 

bocsáss be házadba, 

és meglátod, egész más lesz 

benned és körülötted a világ! 

Kapudon régóta kopogtatok,

de úgy látszik, 

valahol út közben elenyészett 

a hangja 

vagy olyan nagy volt 

a magány dübörgése, 

hogy kezem szeretet-koppanásai 

nem jutottak el a füledig. 

De most, hogy küszöbödet átléptem, 

ugye már nem is vagy olyan 

magányos? 

ugye oszladozik a homály? 

az emberek maszkja arcokká változik

ugye látod, hogy ők is 

segítségre szorulnak, 

szeretetre vágynak, 

miközben a semmibenéző szemeik 

határozott irányt véve 

téged keresnek? 

Látom, lelked megtelik 

kegyelmem táplálékával 

s ettől 

percről percre más leszel, 

szinte fizikailag átalakulsz. 

Boldog vagyok, 

hogy boldognak látlak, 

ember-gyermekem! 

Te már ráléptél 

Jákob létrájának legelső fokára - 

igaz, hosszú még az út, 

de ne tétovázz! 

mostmár tudod: 

én veled vagyok,

vezetlek 

s ha kérsz, még több erőt is adok, 

hogy a létra fokait legyőzve 

eljuss egyre feljebb.  

Most pedig megyek 

várnak rám sokan, 

kik szintén úgy érzik, 

nem tudnak élni támasz nélkül, 

magányosan.      

Nemes Nagy Ágnes: Lement a nap

Lement a nap. De nem. Még látható. 

Csak voltaképpen ment le, még az égbolt 

tenyéröblében tartja ezt a másik, 

megtévesztésig hasonló napot, 

akár egy homokóra felső 

üvegcsészéjét, melyből már kipergett 

a voltaképpeni.  

És lent a lámpák csattogásai 

a drótkötélen imbolyogva, 

a huzalok e természeti hangja, 

mit nem vezérel más, csupán a szél.  

Ezek már más beszédek, 

ezek az önmaguk mögé 

lecsúszó helyettesitések, 

a vissza-vissza integettetések, 

ezekkel már sietni kell.