Anna Ahmatova: Megjöttél

Sárga fény ömlik, este lett. 

Áprilisi szelíd fuvalmak. 

Megjöttél. Késtél éveket, 

most mégis örömmel fogadlak.  

Ülj mellém, húzódj közelebb, 

mosolyogj - nézd csak, itt van, 

lapozd a kis kék füzetet: 

versek, gyermekkoromban írtam.  

Bocsásd meg árnyék-életem, 

mely napverőn is volt örök tél. 

És bocsásd végre meg nekem: 

sokakról hittem, hogy te jöttél.  

Rab Zsuzsa fordítása

Sohonyai Attila: Várod hevülten

Elmondja Gáti Oszkár

*

Várod hevülten, 

hogy minden év más lesz, 

de csak nap napot követ, 

és megöregedsz. 

Él még benned milyen voltál, 

mint gyerek, 

szüleid hajtogatták: 

mindened meglesz.  

Hiún vágtál neki. 

Fölényes voltál, és heves! 

Volt akinek számítottál, 

de hol van már mindez? 

A Róna zuhogása, Duna tükörképe, 

nagy szavai Széchenyinek… 

Mikor nagyszülőd a háborút mesélte, 

s neked most diploma rá a felelet.  

…már por minden, 

dirib-darab, elveszett: 

az ajtóban dohányzol, 

s jönnek behajtani béred. 

Azt hiszed élsz még? 

Hogy részed van a nagyvilágból? 

Ócska szenilis tévedés! 

…és megnyílik előtted az ajtó,

de csak mert fújja a szél.  

Mennyi levegő nélküli élet, 

mennyi kitartás a semmiért, 

s te csak hangtalan dolgozol, mert gyermeked: 

három műszak óra háromszázért. 

És várod a percet néha, 

megcsókolni a kaszást, 

de nem adatik a kegy foka, 

mosolyogva kell, fojtsd a sírást! 

De mint mindent, egyszer minket is eltemet: 

a gyerekkor, a szülő, vagy a végzet.  

És hiába jár halállal az élet, 

még csak április van, még csak kedd…

Keresztúri Mária: Bihari nagyapám

„ úgy van az jól, hogy mindenki tegye a dógát"  

Mormogta nagyapám kackiás bajsza alól,  

midőn morzsolta a kukoricát.   

Bölcs öreg hírében állt. 

Csak legyintgette, nem sújtotta ostorát,

Mikor nógatta erőtlen lovát. 

„ ha nem bírja, hát nem bírja." 

Szeretettel abrakolta.   

Tette a dolgát.   Etetett, itatott, 

munka végeztével békésen horkantott. 

—De csak ima után. 

Mindig imádkozz kis unokám! 

Ellágyult hangon szólított. 

Ilyenkor, az egyébként, szigorú szemében 

csillag ragyogott.   

Mese helyett, az életre tanított.   

„ úgy feküdj le, mintha holnap meghalnál,  

úgy kelj föl, mintha örökké élnél"  

Nem tudta kitől származik a mondás  

(én sem tudom.)   

Úgy van az jól, ha mindenki teszi a dolgát 

családért 

faluért 

városért 

másokért 

önmagáért.   

Ahogy teszi: a tavasz, a nyár, az ősz, a tél.  

Teszik az ünnep, és hétköznapok az éjszakák.   

Teszi a fészekrakó madár,  

és fütyül hozzá jókedvében.   

Sam Taylor: Pokoli dal

Életem közepén bolyongtam, 

mikor a tornyokba szálltak a gépek, 

életem kellős közepén bolyongtam, 

amikor a megrengő üvegistenségek  

összerogytak, amikor az egy helyben álló 

fiatalasszonyt bomba röpítette égbe – 

sötét erdőtől és leopárdoktól távol, 

életem kellős közepén bolyongtam éppen –  

amikor az éjjelnappali boltban 

a kasszás vissza több aprót adott, 

életünk kellős közepén bolyongtam, 

mikor a hatalmas kamionokra rakodott  

szárnyak mellettem húztak el, 

az üvegpalota folyosóin bolyongtam, 

és próbáltam kijutni, menekülni kell, 

keringtem körbe-körbe, és titokban  

zöld nyelveken sírtam, nem tudtam én magam se, a – 

sötét erdőtől, oroszlántól távol – 

kezemben Fritos, oldalas, jeges tea, 

és ereimben áramló webszájtok.  

Szirénazúgás, lógó vezetékek, 

a rohanó tömeg űzött és elszánt, 

mint én. Mégsem tudtam, a széken 

ülve várjam-e csak életem fakulását,  

amíg fejem fölött a szomorúság 

arany zuhanyrózsái a tűzoltó készülékek, 

és az összes folyosó összes oldalán 

vérvörösen villognak a vészfények,  

avagy csak rohanjak netán lépcsősorról 

lépcsősorra, csókoljak-e 

női térdet és férfi homlokot kábán, talán 

a rimánkodó és dallamos segélykiáltásoktól betépve,  

egyik életből a másikba lépve be 

és rögtön továbbrugaszkodva onnan. 

Igen, mikor rátaláltam az életemre, 

én épp a torony közepén bolyongtam.

Mohácsi Balázs fordítása

Marine Petrossian: Farkasok falkában

Álmomban 

kicsi voltam 

talán három 

éves lehettem 

de te felnőtt voltál 

éppen mint most vagy 

és láttam 

a farkasokat falkában 

közeledni 

lassan 

olyan kicsi voltam 

nem is tudtam 

minek hívják őket 

nem ismertem ezt a szót 

farkas 

te olyan magas voltál 

hogy a sikolyomat 

meg sem hallottad volna 

de nem sírtam 

láttam egyedül vagyok 

csak álltam ott 

és néztem 

ahogy lassan távolodsz 

ott álltam 

néztem a farkasokat 

amint közelednek

Kali Kinga fordítása

Francois Villon: Ballada a kalózok szeretőjéről

Jennynek hívták, szőke volt és éhes, 

s a szállodában üveget mosott, 

hol elhamarkodott szeretkezések 

szagát árasztották a bútorok.

S mikor szitkokkal teltek meg az éjek, 

s csiklandott ringyók részeg sikolyával: 

ő a hajóra gondolt 

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.  

S ha ágyazni ment, mert már a párok vártak, 

vagy hajnaltájt meleg vizet hozott: 

megtörtént néha, hogy egy vendég vasárnap 

markába titkon egy dénárt nyomott. 

Ilyenkor mindig némán megköszönte 

alázatosan vézna mosolyával, 

és a hajóra gondolt 

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.  

És éjjel, ha kiment a folyosóra, 

egy-egy éhes hím gyakran rálesett, 

ki ott mindjárt a bűzhödt kőpadlóra

teperte le: s ő mindent engedett. 

S mikor a férfi vállait harapta, 

s mellét kereste borgőzös szájával: 

ő a hajóra gondolt 

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.  

S egy délben zaj támadt a tengerparton, 

s találgatták mindnyájan az okát, 

de ő felkacagott az utcasarkon, 

és még otthon is nevetett tovább. 

S hogy mosogatni hívták a konyhába, 

a tányérokat eltolta karjával - 

és a hajóra gondolt 

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával.  

S mikor félreverték a vészharangot, 

s a kikötőben üvöltött a nép, 

ő lassan elfütyült egy hosszú tangót 

és hófehérre mosta a kezét, 

s új ruhájában a párkányra hágott, 

s a tengert nézte gonosz mosolyával, 

hol a város előtt egy hajó állott, 

nyolc ágyúval és tizenhét vitorlával.  

S a hajó nyolc ágyúval lőni kezdte 

rőt bombákkal akkor a várfalat, 

és nem maradt, mikor leszállt az este, 

kastély a várban s ház a vár alatt, 

ledőlt a bazár, a fárosz és a zárda, 

s a bronzoszlop a helytartó szobrával, 

és nem maradt, csupán egy piszkos szálló 

nyolc ággyal és tizenhét utcalánnyal.  

De ő még mindig az ablaknál állott, 

s az éjszakába egy dalt énekelt,

és reggel a matróznép partraszállott, 

és minden embert sorra láncra vert. 

És akkor a hajósok vezetője 

így szólt hozzá: "Kalózok szeretője, 

kit öljünk meg kívánságod szerint?" 

S ő azt felelte: " Mind!"  

S a tengerparton aznap alkonyatra 

minden fán ötven ember lebegett, 

és szemüket a héják csőre marta, 

mint lógombócot éhes verebek. 

S a hajó, míg a hullák rút farával 

halotti táncot járt az est szele, 

nyolc ágyúval s tizenhét vitorlával 

eltűnt vele.

Faludy György fordítása

Kántor Péter: Nyúl

Tegyük fel, létezik 

tökéletesen hibátlan 

és tökéletesen hibás. 

És köztük átfut egy nyúl. 

A füle súrolja a tökéletesen hibátlant, 

az árnyéka súrolja a tökéletesen hibást. 

A vadász valahová középre céloz, 

bele a tökéletlen szívbe.    

Kántor Péter: A karantén idején

A karantén idején, 

amikor olyan rengeteget olvashattál, mint kamaszkorodban, 

csak valahogy hiányzott belőled a kamaszkori motiváltság, 

amikor főzött és takarított a világ, mint egy megszállott, 

és mindenki felhívta minden valaha-volt ismerősét,  

amikor Miami pálmafái közt addig fújt a vírusos szél, 

amíg be nem zárt a News Cafe is, 

véget vetve a sör melletti léha fecsegéseknek, 

te pedig sorra jártad a világ múzeumait a világhálón, 

vagy az nem te voltál?  

Amikor majdnem megnézted 

a Viszlát, Christopher Robin című filmet,

de mindig közbejött egy kézmosás, 

és gyanakodva nézegetted a lakásban a fénylő kilincseket, 

vajon mit szólna hozzájuk Bagoly?  

A karantén idején kiderült: 

a munka nem helyettesíthető semmivel se, 

és a szabadság nem más, mint örökké fájó seb. 

Eltelt két-három hónap. Belefáradtál a félelembe 

és a magányos szórakozásokba.  

Aztán, bár a vírus maradt, feloldották a karantént. 

Egy nap üzenet érkezett: 

Kimostam mindent. 

Space X megérkezett az űrállomásra.

Lemegyek sétálni egy kicsit.  

Áprily Lajos: Almahéj

Az almahéjat tedd a kályhalapra, 

s ha perzselődik, szívd be illatát: 

képet idéz, a gyermekkort mutatja, 

amelyből visszanéz anyád s apád.   

Juhász Ferenc: Ibolyaszemű

Ibolyaszemű kishúgommal 

megüzentem, hogy hazamegyek, 

rendbehozom a kerítést is, 

bekötözöm a rózsafákat. 

Mondják, anyám kalácsot sütött, 

összeszitált egy kicsike lisztet, 

zsák aljából, fiók fenekéből, 

lisztes kötényét leporolta. 

Az asztalra mosott terítőt tett, 

bögrébe meleg kecsketejet, 

fehér ingem fényesre vasaltan, 

kiterítve várt az ágyon. 

Apám leveles dohányt vágott, 

eregessek bodros füstöt, 

kórót, faháncsot kosárba szedett, 

befűtött, hogy ne dideregjek: 

hidegtől nem véd fehér papiros. 

Már kora reggel a kapuba álltak, 

toporogtak és köhögettek, 

az eget nézték, az utca végét, 

a csordás gyerekre ránevettek, 

csokorba szedtek dermedt őszirózsát. 

S hogy nem jöttem, dérütötten álltak, 

sóhajuk hullott csak zizegve, 

fejükre sűrű zuzmót hintett 

a bokrosodó őszi szél.

Szentmihályi Szabó Péter: Mérték

Ez a kor sem rosszabb, mint a többi, 

csak több ember van, többet lehet ölni, 

csak nagyobb a gazdagság és az éhség, 

és a próféták nyelvét jobban kitépték, 

nem is kitépték. Elárasztották hamis tanokkal 

a világot a gépek, apró sátánokkal: 

külön-külön egyik sem veszélyes, felismerhető, 

de együtt már óceán, mindenható erő.  

Nagy a kísértés, hogy abbahagyd a munkát, 

úgy tűnhetik, épp a Munka únt rád, 

s ha nincsen Szem, mely fentről figyeljen, 

néha úgy érezheted: felesleges a jellem, 

s az ész helyett jobb vezér az ösztön, 

kívánságait megváltod aranyon-ezüstön, 

s ha a tudatlanság megbízható érdem, 

elég, ha annyit tudsz, mi vehető pénzen.  

Én mégis azt mondom, vesd meg lábadat, 

testvérem, mert sokat veszít, ki elmarad 

a külső sötétben, amely körülötted van, 

és amely ellen meghaltak oly sokan. 

Meghaltak oly sokan, ártatlan, bűntelen, 

kisebb-nagyon máglyákon és kereszteken, 

tépették húsukat, éltek tovább vakon, 

messzebb láttak mindig a börtönudvaron.  

Az ő művüket folytasd és fejezd be, 

kik elszánták az Embert szeretetre, 

ki felajánlották a mindent látó Szemnek, 

akik voltak a hétköznapi szentek, 

akik meghaltak a szent keresztért, 

akik kiáltották: vive la liberté, 

akik kimondták: no pasaran, 

akik tudták: nem vált meg korbács, se arany.  

Vesd meg lábadat, mondd: másképp nem tehetek! 

Példáddal növelj fel új embereket, 

nem a hatalom emel fel: az Ügy felemel, 

légy csak kicsi szolgája, s vezére leszel, 

ez a kor sem rosszabb, mint a többi, 

csak több ember van, többet lehet ölni. 

De te vigyázz, meg ne feledkezz róla: 

minden óra a huszonnegyedik óra!  

Mert van örök ember és van örök érték, 

ne hagy becsapni magad: nem veszett a mérték, 

őrzik a holtak, az élők, a hangok, a könyvek, 

és mérték nélkül élni sem, meghalni sem könnyebb.

Őri István: Tépett sorok

Uram, már csak Te maradtál...  

Ugye így akartad? 

Hát persze! 

Hiszen mindig mondtad: 

Embert ne keress! 

s én hülye! - mégis kerestem 

én hülye! - én ember... 

szüntelen embereket kerestem, 

s némelyikben Téged láttalak - 

és Benned őt, 

aki több volt, mint Te 

s hittem: 

ő teremtette a világot 

ő teremtett Téged 

ő teremtett mindent - 

nekem - 

igen 

a világ csak ő volt 

és - emlékszel, Uram, 

hogy szerettelek! 

akkor 

Feléd nyújtottam a szívem, 

mert Te - ő voltál 

akkor 

őt Nálad is jobban szerettem 

minden perc mosoly volt, 

mert ha nem is állt előttem, 

akkor is láttam, 

mert ő volt mindenben 

az ő mosolya volt a napfény, 

a holdsugár, 

a levelek tánca - 

és Te is ő voltál szerettelek, 

mert szerettem őt! - 

és szeretem ma is 

nem lehet nem szeretni! 

mint ahogy Téged sem 

soha 

állandóan kell!!! 

őrült kényszer 

miért? 

miért őt? 

miért Téged? 

mert VAN! 

mert VAGY! 

" Békességet hagyok rátok..."  

rám is?  

keresem a békédet, Uram...  

megmondtad: Ne embereket... - 

a béke Te vagy?  

okosnak hittem magam 

s Téged bölcsnek, 

hogy megengeded 

néha 

embernek is lenni - 

nehéz a teher 

nehéz a szolgálat 

s tudom: 

mégsem veszed le a vállamról 

Te tudod, miért? 

Te mindent tudsz 

én csak egyet: 

fáradt vagyok, pihenni vágyom 

távol az emberektől 

távol tőle 

csak Veled, 

mert Te nem bántasz, 

csupán 

elveszel mellőlem mindenkit, 

ahogy elvetted őt is, 

hogy a végén csak Veled legyek - 

ezt akarom - 

megkaptam - 

mégsem tetszik, 

mert a test magába zár 

követel 

emlékezik

fáj... 

és felelnem kell 

a más testek által feltett kérdésekre, 

játszanom kell! 

embert kell játszanom! 

- nem akarom!!! - 

néha majd bele szakadok, 

mégsem fogadnak el 

nem vagyok jó színész, 

bárhogy erőltetem, 

hamisan cseng a hang, 

darabos a mozdulat, 

szokatlan a szó 

emberarcom távoli - 

félnek tőlem 

s én is félek, 

mert idegen a testek világa - 

nehezen tájékozódom 

hibázok 

sokszor 

sokat - 

egész életemben, 

mintha egy nagy tévedés lenne a létem - 

a Te tévedésed, Uram? 

a teremtés megcsúfolása? - 

kapálózás, 

erőszak, 

mocsár, amely magába szív 

s hiába van még kint a kezem, 

senki nem látja 

senki nem akarja látni!...  

Embert ne keress!  

nem keresek  

csak Őt   

Fodor Ákos: Háború

Isten sírni tanul.

Áprily Lajos: Téli út

Erdőszél. Porhó indult virradóra. 

Zizegve száll, mint a futóhomok. 

Friss fátylakat borít a régi hóra. 

Erre valaki járt már. Friss nyomok.       

Kétféle nyom. Itt küzdhettek a széllel - 

vagy egymással? Sok a tiprás jele. 

Itt a halál vitt valakit az éjjel. 

Nem akart menni, birkózott vele. 

Őri István: Párbeszéd a réten

- Hol vagy, Uram? 

- Itt vagyok. 

- Nem látlak, Uram! 

- Nyisd ki a szemed! 

- Nyitva van. 

- Akkor nézz körül! 

- Azt teszem, Uram. 

- És mit látsz? 

- Fákat, virágokat, napfényt, röpke madarakat, tarka szárnyú pillangót, 

   a távolban kéklő hegyeket. 

- És mit hallasz? 

- A szellő suhogását, a madarak énekét, a távoli csendet. 

- És mit érzel? 

- Puha meleget, a fű illatát, a szél simogatását. Békességet. 

- Látod, ez mind Én Vagyok!