Ne kapjátok be jó halak,
mit nyújtanak felétek.
Kiderül néhány perc alatt:
halétek vagy csalétek?
2024. december 5., csütörtök
Kálnoky László: Lakótelepi lakos fohásza
Az utcasornak, ahol lakom,
ablakai vasúti pályatestre
nyílnak. A pályaudvari
hangosbeszélő érdekes dolgokat közöl
néha, éj idején. Úgy megszoktam a hangját,
hogy szinte hiányozna már,
ha nem hallanám, de az elmúlt hetekben
formájukkal némileg az Eiffel-toronyra emlékeztető
fényszórókat állítottak fel a sínek
mentén. Nem jártam be a pályatestet,
s nem is vagyok szakértő ily ügyekben,
mégis úgy rémlik, olyan magasan
ragyognak a halogén izzók, hogy a föld színére
elég kevés juthat fényükből. Annál inkább
bevilágítanak ablakainkon, és csak
kettő közül választhatunk:
vagy kánikulában is bezárt és lefüggönyözött
ablakok mögött alusszuk éjszakai
álmunkat, s mivel a panelfalak
képtelenek a téglafalak módján
lélegezni, reggelre az egészséges emberek is
nehézlégzéssel ébrednek, a betegek közül pedig
néhányan megfulladnak, a szerencsésebbeknek
csupán rosszabbodik állapota;
a másik lehetőség,
hogy megvilágított szobában alszunk
– föltéve, ha tudunk –, mint börtöncellák rabjai.
Nem mondtam gyermekkorom óta
imát, de ha azokra gondolok,
akik ezt kiagyalták,
mégis áhítatos, régen tanult
szavak tolulnak ajakamra:
„ Az örök világosság fényeskedjék nekik!”
Kálnoky László: Ellenlábas vers
Várady Szabolcsnak
érdekes, eredeti és a filozófia mélységeibe
sok-sok lábnyira lebocsátkozó
költeményeden. Általában igazat
adok eszmefuttatásodnak, mégis
lenne néhány apró ellenvetésem. Így például
kételkedem benne, hogy minden, ami van,
lábakon áll, és ha e lábakat levágnánk,
azt a részüket léptetnék elő lábbá,
amin ezután állnak. Lásd, példának okáért,
a teknőt. Nyilvánvaló, hogy csak feneke van,
de lába nincs, és ha levágjuk a fenekét,
feneketlen teknő lesz belőle, de lába
akkor se nő. Vagy vegyük a lábast.
Szintén nincsen lába, mintegy meghazudtolva
nevét. Sosem lábatlankodtam
Lábatlanban, mégis e község nevéről
jutott eszembe, hogy láb nélkül
lábatlankodni se tudnánk.
Másrészt azt is furcsállom, hogy a lefűrészelt
széklábak vagy az amputált
emberi lábak nem tudnak megállni
a maguk lábán, hanem eldőlnek.
Vagyis, ha egy személy vagy egy tárgy
lábakon áll is, állóképességét
az általuk tartott felsőtestnek,
illetve felsőrésznek köszönheti. Eszerint
az is kérdéses voltaképpen, mi áll micsodán.
Őszintén szólva, azt sem tudom pontosan,
mi lesz a versből verslábak nélkül,
amilyen ez a vers is, melyet betegségből
lábadozva, könnybe lábadt szemmel írtam.
(Félreértések elkerülése végett, jegyezzük meg,
hogy az ellenlábas vers korántsem lábellenes.)
2024. december 4., szerda
Johann Wolfgang Goethe: Más
Csend.
Fákon és mezőkön
Szellő se leng.
Hallgat a madárka,
Nincsen nesz sehol…
Ne félj, nem sokára
Te is nyughatol.
(1783)
Parancs János: Lehetne emlék a Broca utcából
Hol leszünk mi már
ötven év múlva, kedvesem?
Nevünk se lesz, sírunk se lesz;
porrá omlunk, és hamuvá égünk.
Nem foghatom többé a csípőd,
nem láthatom fátyolos tekinteted.
Hová tűnik tested illata?
Ki fog emlékezni nevetésedre,
kebled ívére, csókjaid zamatára?
Fekszünk majd némán, süketen,
másokkal elkeveredve, közösen,
egymástól oly mérhetetlenül távol,
hogy azt elképzelni nem is tudom,
illetve nincs hozzá elég bátorságom.
Parancs János: Ahogyan
Ahogyan a féloldalára dőlt.
Ahogyan gyermeki bizalommal
kinyújtotta a kezét.
Ahogyan tehetetlenül.
Ahogyan magárahagyottan.
Ahogyan egyre nézte, várta.
Ahogyan végül megértette.
Ahogyan a kezét visszahúzta.
Ahogyan a sorsát elfogadta.
Parancs János: Szobában
Szobámban ülök, börtönömben. Nézem a falat.
A csörömpölő rezgést figyelem, a szív verését.
Higgadt vagyok és éber, mint a ragadozó vadak.
Nemhogy aludnék, hagynám a reménykedést;
mondanék igent, vagy mondanék nemet.
Ha bátrabb lennék, ha lépnék egyre tovább,
mit nyernék, ha ölni mernék?
Apály és dagály: az értelem mint inga leng.
Átzúg a rettegés a testemen. Az évek
hordalék kincse feslő, színes kacat:
végig hadartam a halálomat,
s most a szív ernyedt, cselekedni gyáva.
Menekítő közöny hív; a beleket a félelem rázza.
Meddig reménykedem még, s mit remél a lélek?
Ha izzó tűzben elenyészem, beismerem majd a vereségem?
Az idők mélyén sarjad a törvény:
dárdáit a nap az oldalamba vágja,
s lebukom mint lőtt madár, a nemlét kosarába.
Menekvő lelkem nem kell senkinek;
nincs mi összefogná szétnyílt testemet,
s nem marad csak a bódult csönd utánam.
Ülök a szobámban; nézem a falat.
Várom míg végigég a cigaretta;
aztán fekszem majd hanyatt.
Egyedül; most már mindig csak magam;
úgy mint letört ág, vagy mint halott madár.
Nincs bennem harag, megbánás, csak fáradt vagyok;
s tudom, mi miért, és tudom, kire mi vár.
Mért lennék gyáva? Érted is viselem a gyászt.
Összegyűlt bennem a múlt szemete, lucska;
nem tudok nem emlékezni: a gyalázat visszafáj.
Huszonöt éve élek, azóta szédít a halál.
Nem láttam csak a pusztulást,
nem láttam soha mást.
Mi végre születtem?
Mit ért a lázadás?
Az emberek közt tehetetlen voltam;
egyetlen hangot nem tudtam adni másnak.
Nem értettem meg senkit és semmit;
mi haszna hát a zokogásnak?
Íme az újabb vereség, ami egy bolondnak kijár:
szánakozó elismerés, gúnyos mosoly, jó tanács.
A szégyen mardos: miért is szerettelek?
Látom még mint moccan az éj, oszlik a képtelen látomás.
Ülök a szobámban; nézem a falat.
A mohó idő csattog, húst tépnek a fogak.
Nincs remény: csalok, vagy elpusztítanak.
A fájdalomtól lüktet a szem:
hűségem is hasztalan.
S mégis élni szeretnék;
lucsokban, vérben is, ha más már nem maradt.
Torkomból még bugyborékolva föl-föltör a dal,
és várok, és nem adhatom meg magam;
bár csöndes az éjszaka, és néma a kinti világ.
2024. december 3., kedd
Ady Endre: Nézz, Drágám, kincseimre
Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre,
Nézz egy hű, igaz élet sorsára
S őszülő tincseimre.
Nem mentem erre-arra,
Búsan büszke voltam a magyarra
S ezért is, hajh, sokszor kerültem
Sok hajhra, jajra, bajra.
Jó voltam szerelemben:
Egy Isten sem gondolhatná szebben,
Ahogy én gyermekül elgondoltam
S nézz lázban, vérben, sebben.
Ha te nem jöttél vóna,
Ma már tán panaszló szám se szólna
S gúnyolói hivő életeknek
Raknak a koporsóba.
Nézz, Drágám, rám szeretve,
Téged találtalak menekedve
S ha van még kedv ez aljas világban:
Te vagy a szívem kedve.
Nézz, Drágám, kincseimre,
Lázáros, szomorú nincseimre
S legyenek neked sötétek, ifjak:
Őszülő tincseimre.
(1917)
William Shakespeare: Hamlet monológ
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Meghalni – elszunnyadni – semmi több;
S egy álom által elvégezni mind
A szív keservét, a test eredendő,
Természetes rázkódtatásait
Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.
Meghalni – elszunnyadni – és alunni!
Talán álmodni: ez a bökkenő;
Mert hogy mi álmok jőnek a halálban,
Ha majd leráztuk mind e földi bajt,
Ez visszadöbbent. E meggondolás az,
Mi a nyomort oly hosszan élteti
Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
Útált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hivatalnak packázásait,
S mind a rugást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet
Ha nyúgalomba küldhetné magát
Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket,
Izzadva, nyögve élte fáradalmin,
Ha rettegésünk egy halál utáni
Valamitől – a nem ismert tartomány,
Melyből nem tér meg utazó – le nem
Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a
Jelen gonoszt, mint ismeretlenek
Felé sietni? – Ekképp az öntudat
Belőlünk mind gyávát csinál,
S az elszántság természetes szinét
A gondolat halványra betegíti;
Ily kétkedés által sok nagyszerű,
Fontos merény kifordul medriből
S elveszti »tett« nevét. – De csöndesen!
A szép Ophelia jő. – Szép hölgy, imádba
Legyenek foglalva minden bűneim.
Arany János fordítása
Juhász Gyula: Utolsó imádság
Gyakran szálltál szívembe, merre mentél
Hogy nem lelek e szörnyű fájdalomban
Egyebet a meddő, mély gyötrelemnél?
Hisz a világnak minden tájain
Most Téged várnak és Benned remélnek,
A csodálatos földi születésnek
Meleg és fénylő ünnepnapjain,
S ha egyszer mégis a vén, nagy gyereknek
Szívébe szállnál újra, égi gyermek,
De nem vagyok méltó erre, nem.
Legyen mindenki boldog, aki él itt,
S halálra fáradt lelkem szenvedésit
Írd mind az ő javukra, Istenem!
2024. december 2., hétfő
Mihai Eminescu: Jó éjszakát
.jpg)
Fészkén lel altató tanyát,
Elrejti lombok lenge sátra;
Jó éjszakát!
Sóhajt a forrás, néha csobban,
A sötét erdő bólogat –
Virág, fű szendereg nyugodtan,
Szép álmokat!
Egy hattyú ring a tó vizében,
Nádas-homályba andalog;
Ringassanak álomba szépen
Kis angyalok!
Tündérpompájú éji tájon
Felkél az ezüst holdvilág;
Összhang a föld, egy édes álom…
Jó éjszakát!
Dsida Jenő fordítása
Ady Endre: Őrizem a szemed
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Zelk Zoltán: December
s reszketve rázza vén fejét,
amelyről hulló hajaként
repül, száll a hó szerteszét.
Olykor megáll és nézi a
rőzsegyűjtő szegényeket
s ő őrzi csillaggal ama
jászolban alvó kisdedet….
Zörgőkarú fák sorfala
köszönti őt, amerre jár
s háta mögött jégfogait
csattogtatja már Január!
Nádasdy Ádám: Jól láthatóan lógok itt
Két felhő között ím lógva maradtam,
a lábam kalimpál a semmibe.
Nincs biztos föld, szilárd talaj alattam,
de legalább ellátok messzire.
Fiatalon mindig a múltba néztem,
hogy hol siklott ki az egész dolog.
Kerestem: kinek hajtsam meg a térdem,
most meg ha kell, ha nem kell, lerogyok.
A felhők közt hideg van és világos,
én is jól láthatóan lógok itt.
Kíváncsi gúnnyal vizsgálgat a város,
és hallom a kérdést, a szónokit:
nem kéne-e a jövő felé csúszni,
a nappal szemben siklani akár?
Kell-e a mások igazába bújni,
mint használt fészket használó madár?
2024. december 1., vasárnap
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)