Advent 2024

 

Advent második vasárnapja.

Bella István: Estétől hajnalig

1.

Ha bénultság verné le szám,
s némább lennék, mint a halak,
torkomat fölszakítanám,
hogy véremmel láthassalak,
nyitott sebemmel, megvakultan
tested világgá sikoltsam.

2.

Hajnal zuhan rád, pőre ing,
alvó holdsarló, fénylesz.
Reflektorok a térdeid,
hullámverés szemérmes
lüktető érverésed.
Köldököd kelő-nap-fészek.

A melled dalolni tanít,
s már estétől hajnalokig
él bennem tested, felszakít
e nyughatatlan karének.

3.

Tenger vagy? Azért remeged
a tenger remegését?
Tengeri gyöngy, zöldel szemed?
Üde mérged a mélység?
Barnuló hínárlomb hajad?
Csapdosó sötétség?

De vizeidtől elloptalak,
szépséged ne hullám-szavak,
érzékeim dicsérjék.

4.

Egész testemmel énekellek,
szememmel már nem is látlak,
Téged hegedülnek idegek,
zsigerek zönögnek lágyan.

Külön hallom a kezeim,
lábaim vegyeskórusát,
lázas dobverők: ereim
lüktetnek bőrön, húson át.

Az egész testem zenekar,
a testedre hangszerelt ének,
hogy a mindenség belehal,
belehal és újra feléled.

5.

Ha télütötten csügg a szám,
némább leszek, mint a halak,
az idő korallzátonyán
érzékeim szétszállanak,

hullámra hullám, vízre víz,
létembe halál menekül.
Én énekellek akkor is,
visszaadlak testetlenül

a tengernek, téged énekeljen,
a fénynek, terólad daloljon,
ha én már végképp becsukódom,
a némaság mélyére lefekszem

Željko Ivanković: Sejtések

                     

              Dušankához   

az ujjaim sejtik a tested, 

vagy álmok játszanak velem? 

mindegy, az éjszaka irányítja 

az érintéseket, míg a szelíd 

holdfény sokáig alakokat 

formál az éjszakában. 

tudom, álmatlanságom 

talál ki téged. 

érzed, mily csalóka a forma,

amivel felruházlak? 

Ahol meghalnak a pipacsok.   

Dabi István fordítása   

Kálnoky László: Tanács halaknak

Ne kapjátok be jó halak, 

mit nyújtanak felétek. 

Kiderül néhány perc alatt: 

halétek vagy csalétek?

Kálnoky László: Lakótelepi lakos fohásza

Az utcasornak, ahol lakom, 

ablakai vasúti pályatestre 

nyílnak. A pályaudvari 

hangosbeszélő érdekes dolgokat közöl 

néha, éj idején. Úgy megszoktam a hangját, 

hogy szinte hiányozna már, 

ha nem hallanám, de az elmúlt hetekben 

formájukkal némileg az Eiffel-toronyra emlékeztető 

fényszórókat állítottak fel a sínek 

mentén. Nem jártam be a pályatestet, 

s nem is vagyok szakértő ily ügyekben, 

mégis úgy rémlik, olyan magasan 

ragyognak a halogén izzók, hogy a föld színére 

elég kevés juthat fényükből. Annál inkább 

bevilágítanak ablakainkon, és csak 

kettő közül választhatunk: 

vagy kánikulában is bezárt és lefüggönyözött 

ablakok mögött alusszuk éjszakai 

álmunkat, s mivel a panelfalak 

képtelenek a téglafalak módján 

lélegezni, reggelre az egészséges emberek is 

nehézlégzéssel ébrednek, a betegek közül pedig 

néhányan megfulladnak, a szerencsésebbeknek 

csupán rosszabbodik állapota; 

a másik lehetőség, 

hogy megvilágított szobában alszunk 

– föltéve, ha tudunk –, mint börtöncellák rabjai.

Nem mondtam gyermekkorom óta 

imát, de ha azokra gondolok, 

akik ezt kiagyalták, 

mégis áhítatos, régen tanult 

szavak tolulnak ajakamra: 

„ Az örök világosság fényeskedjék nekik!”

Kálnoky László: Ellenlábas vers

                         Várady Szabolcsnak

Sokáig gondolkodtam a lábról szóló 

érdekes, eredeti és a filozófia mélységeibe 

sok-sok lábnyira lebocsátkozó 

költeményeden. Általában igazat 

adok eszmefuttatásodnak, mégis 

lenne néhány apró ellenvetésem. Így például 

kételkedem benne, hogy minden, ami van, 

lábakon áll, és ha e lábakat levágnánk, 

azt a részüket léptetnék elő lábbá, 

amin ezután állnak. Lásd, példának okáért, 

a teknőt. Nyilvánvaló, hogy csak feneke van, 

de lába nincs, és ha levágjuk a fenekét, 

feneketlen teknő lesz belőle, de lába 

akkor se nő. Vagy vegyük a lábast. 

Szintén nincsen lába, mintegy meghazudtolva 

nevét. Sosem lábatlankodtam 

Lábatlanban, mégis e község nevéről 

jutott eszembe, hogy láb nélkül 

lábatlankodni se tudnánk.

Másrészt azt is furcsállom, hogy a lefűrészelt 

széklábak vagy az amputált 

emberi lábak nem tudnak megállni 

a maguk lábán, hanem eldőlnek. 

Vagyis, ha egy személy vagy egy tárgy 

lábakon áll is, állóképességét 

az általuk tartott felsőtestnek, 

illetve felsőrésznek köszönheti. Eszerint 

az is kérdéses voltaképpen, mi áll micsodán. 

Őszintén szólva, azt sem tudom pontosan, 

mi lesz a versből verslábak nélkül, 

amilyen ez a vers is, melyet betegségből

lábadozva, könnybe lábadt szemmel írtam. 

(Félreértések elkerülése végett, jegyezzük meg, 

hogy az ellenlábas vers korántsem lábellenes.)

Johann Wolfgang Goethe: Más

Völgyön, hegytetőkön 

Csend. 

Fákon és mezőkön 

Szellő se leng. 

Hallgat a madárka, 

Nincsen nesz sehol… 

Ne félj, nem sokára 

Te is nyughatol. 

(1783)

Parancs János: Lehetne emlék a Broca utcából

Hol leszünk mi már 

ötven év múlva, kedvesem? 

Nevünk se lesz, sírunk se lesz; 

porrá omlunk, és hamuvá égünk. 

Nem foghatom többé a csípőd, 

nem láthatom fátyolos tekinteted. 

Hová tűnik tested illata? 

Ki fog emlékezni nevetésedre, 

kebled ívére, csókjaid zamatára? 

Fekszünk majd némán, süketen, 

másokkal elkeveredve, közösen, 

egymástól oly mérhetetlenül távol, 

hogy azt elképzelni nem is tudom,

illetve nincs hozzá elég bátorságom.

Parancs János: Ahogyan

Ahogyan a féloldalára dőlt.

Ahogyan gyermeki bizalommal 

kinyújtotta a kezét. 

Ahogyan tehetetlenül. 

Ahogyan magárahagyottan. 

Ahogyan egyre nézte, várta. 

Ahogyan végül megértette. 

Ahogyan a kezét visszahúzta. 

Ahogyan a sorsát elfogadta.

Parancs János: Szobában

Szobámban ülök, börtönömben. Nézem a falat. 

A csörömpölő rezgést figyelem, a szív verését. 

Higgadt vagyok és éber, mint a ragadozó vadak. 

Nemhogy aludnék, hagynám a reménykedést; 

mondanék igent, vagy mondanék nemet. 

Ha bátrabb lennék, ha lépnék egyre tovább, 

mit nyernék, ha ölni mernék?  

Apály és dagály: az értelem mint inga leng.

Átzúg a rettegés a testemen. Az évek 

hordalék kincse feslő, színes kacat: 

végig hadartam a halálomat, 

s most a szív ernyedt, cselekedni gyáva. 

Menekítő közöny hív; a beleket a félelem rázza.  

Meddig reménykedem még, s mit remél a lélek? 

Ha izzó tűzben elenyészem, beismerem majd a vereségem?  

Az idők mélyén sarjad a törvény: 

dárdáit a nap az oldalamba vágja, 

s lebukom mint lőtt madár, a nemlét kosarába. 

Menekvő lelkem nem kell senkinek; 

nincs mi összefogná szétnyílt testemet, 

s nem marad csak a bódult csönd utánam.  

Ülök a szobámban; nézem a falat. 

Várom míg végigég a cigaretta;

aztán fekszem majd hanyatt. 

Egyedül; most már mindig csak magam; 

úgy mint letört ág, vagy mint halott madár. 

Nincs bennem harag, megbánás, csak fáradt vagyok; 

s tudom, mi miért, és tudom, kire mi vár. 

Mért lennék gyáva? Érted is viselem a gyászt.  

Összegyűlt bennem a múlt szemete, lucska; 

nem tudok nem emlékezni: a gyalázat visszafáj. 

Huszonöt éve élek, azóta szédít a halál.  

Nem láttam csak a pusztulást, 

nem láttam soha mást. 

Mi végre születtem? 

Mit ért a lázadás? 

Az emberek közt tehetetlen voltam; 

egyetlen hangot nem tudtam adni másnak. 

Nem értettem meg senkit és semmit; 

mi haszna hát a zokogásnak?  

Íme az újabb vereség, ami egy bolondnak kijár: 

szánakozó elismerés, gúnyos mosoly, jó tanács. 

A szégyen mardos: miért is szerettelek? 

Látom még mint moccan az éj, oszlik a képtelen látomás.  

Ülök a szobámban; nézem a falat. 

A mohó idő csattog, húst tépnek a fogak. 

Nincs remény: csalok, vagy elpusztítanak. 

A fájdalomtól lüktet a szem: 

hűségem is hasztalan.  

S mégis élni szeretnék; 

lucsokban, vérben is, ha más már nem maradt. 

Torkomból még bugyborékolva föl-föltör a dal, 

és várok, és nem adhatom meg magam; 

bár csöndes az éjszaka, és néma a kinti világ.

Ady Endre: Nézz, Drágám, kincseimre

(Kicsi Csinszkámnak küldöm) 

Nézz, Drágám, kincseimre, 

Lázáros, szomorú nincseimre, 

Nézz egy hű, igaz élet sorsára 

S őszülő tincseimre. 

Nem mentem erre-arra, 

Búsan büszke voltam a magyarra 

S ezért is, hajh, sokszor kerültem 

Sok hajhra, jajra, bajra. 

Jó voltam szerelemben: 

Egy Isten sem gondolhatná szebben, 

Ahogy én gyermekül elgondoltam 

S nézz lázban, vérben, sebben. 

Ha te nem jöttél vóna, 

Ma már tán panaszló szám se szólna 

S gúnyolói hivő életeknek 

Raknak a koporsóba. 

Nézz, Drágám, rám szeretve, 

Téged találtalak menekedve 

S ha van még kedv ez aljas világban: 

Te vagy a szívem kedve. 

Nézz, Drágám, kincseimre, 

Lázáros, szomorú nincseimre 

S legyenek neked sötétek, ifjak: 

Őszülő tincseimre. 

(1917)  

William Shakespeare: Hamlet monológ

Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. 

Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri 

Balsorsa minden nyűgét s nyilait; 

Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen, 

S fegyvert ragadva véget vet neki? 

Meghalni – elszunnyadni – semmi több; 

S egy álom által elvégezni mind 

A szív keservét, a test eredendő, 

Természetes rázkódtatásait 

Oly cél, minőt óhajthat a kegyes. 

Meghalni – elszunnyadni – és alunni! 

Talán álmodni: ez a bökkenő; 

Mert hogy mi álmok jőnek a halálban, 

Ha majd leráztuk mind e földi bajt, 

Ez visszadöbbent. E meggondolás az, 

Mi a nyomort oly hosszan élteti 

Mert ki viselné a kor gúny-csapásit, 

Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét, 

Útált szerelme kínját, pör-halasztást, 

A hivatalnak packázásait, 

S mind a rugást, mellyel méltatlanok 

Bántalmazzák a tűrő érdemet 

Ha nyúgalomba küldhetné magát

Egy puszta tőrrel? – Ki hordaná e terheket, 

Izzadva, nyögve élte fáradalmin, 

Ha rettegésünk egy halál utáni 

Valamitől – a nem ismert tartomány, 

Melyből nem tér meg utazó – le nem 

Lohasztja kedvünk, inkább tűrni a 

Jelen gonoszt, mint ismeretlenek 

Felé sietni? – Ekképp az öntudat 

Belőlünk mind gyávát csinál, 

S az elszántság természetes szinét 

A gondolat halványra betegíti; 

Ily kétkedés által sok nagyszerű, 

Fontos merény kifordul medriből 

S elveszti »tett« nevét. – De csöndesen! 

A szép Ophelia jő. – Szép hölgy, imádba 

Legyenek foglalva minden bűneim.  

Arany János fordítása

Juhász Gyula: Utolsó imádság

Jó Jézusom, ki bús gyermekkoromban 

Gyakran szálltál szívembe, merre mentél 

Hogy nem lelek e szörnyű fájdalomban 

Egyebet a meddő, mély gyötrelemnél?  

Hisz a világnak minden tájain 

Most Téged várnak és Benned remélnek, 

A csodálatos földi születésnek 

Meleg és fénylő ünnepnapjain,  

S ha egyszer mégis a vén, nagy gyereknek 

Szívébe szállnál újra, égi gyermek, 

De nem vagyok méltó erre, nem.  

Legyen mindenki boldog, aki él itt, 

S halálra fáradt lelkem szenvedésit 

Írd mind az ő javukra, Istenem!

Mihai Eminescu: Jó éjszakát

Ezernyi álmos kis madárka 

Fészkén lel altató tanyát, 

Elrejti lombok lenge sátra;                

          Jó éjszakát! 

Sóhajt a forrás, néha csobban, 

A sötét erdő bólogat – 

Virág, fű szendereg nyugodtan,                

          Szép álmokat! 

Egy hattyú ring a tó vizében, 

Nádas-homályba andalog; 

Ringassanak álomba szépen            

          Kis angyalok! 

Tündérpompájú éji tájon 

Felkél az ezüst holdvilág; 

Összhang a föld, egy édes álom…                

          Jó éjszakát! 

Dsida Jenő fordítása

Ady Endre: Őrizem a szemed

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán

Ősi vad, kit rettenet

Űz, érkeztem meg hozzád

S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel

Fogom meg a kezedet,

Már vénülő szememmel

Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig

Maradok meg még neked,

De a kezedet fogom

S őrizem a szemedet.