2024. december 31., kedd

2025


 


Boldog új évet, jó egészséget kívánok minden kedves olvasónak!

Tóth Árpád: Újévi vers a vén házalóról és a fiatal vigécről

Hölgyeim és uraim, 
Tizenkettőt kongott az óra, 
Figyeljenek most szépen, ahogy illik, 
Erre az érzelmes búcsúztatóra, 
Melyet mint "hősnő" most elrebegek, 
Lévén az én szerepeim 
A tragikus és komoly szerepek. 
Jelentem hát a hölgyeknek s uraknak, 
Hogy míg önök itt ölébe csücsültek 
Pezsgős jókedvnek s rózsás hangulatnak, 
S mulatnak, 
Azalatt meghalt az öreg Náthán, 
Akinek bánat-batyu volt a hátán, 
Meghalt a könnyet mázoló, 
Vesékbe gázoló, 
Rossz portékákkal házaló 
Ó esztendő, 
S most új, vígabb élet kezdendő!   

S hogy e vígságot stilusosan adjam,
A hősnő-jelleget, bárhogy is szeretem,
Most levetem, 
És eljátszom önök előtt 
Egy lengébb s vígabb szerepem 
A zord jambusokat ma csípje kánya, 
Ma én vagyok Szilveszter szobalánya, 
S bejelentem, 
Hogy most egy új vendég érkezett, 
Valami víg monoplánszerkezet 
Röpítette ide, 
S két nagy koffer van a két kezibe, 
Melyekben, mondja, jó kedvet és mámort 
S más ilyen finom, kedves portékát hord. 
S átnyújtotta a névjegyét, 
Hogy hozzam be s mondjam meg a nevét, 
Hogy ő a Boldogság és Társa-cég 
Kiváló s megbízható utazója, 
S a neve, mely mással össze nem tévesztendő, 
A neve - Boldog Újesztendő!   

Kérem, ez ifjút a kofferjével 
És minden drága offertjével 
Fogadják szívesen! 
Úgy látszik, megbízható vigéc, 
Bizalomkeltő, ahogy kinéz, 
Bár még Bérczinél is sihederebb, 
Jóképű s elegáns gyerek, 
S mivel a rendelés máris elkezdendő,
Hát kezdem én s mondom: nos, újesztendő, 
Lássuk, hogy milyen finom árut tart most, 
Kérek ezennel egy forró, zúgó tapsot!   

1911  

Vitó Zoltán: Mese

    










Hol a Fodron-folyó 
és a Tükrön-tó partján 
hízelgő szellő lengett, - 
mézzel meszelt háza előtt a padkán 
a nagyanyó 
rézmozsarában megtörte  -                                 
                                 a  csendet.  

Boda Magdolna: (meztelen a király)

... az úttörő nyakkendőt 
eldobtuk 
azóta 
nincs mit fölvenni 
a lelkesedéshez 
azóta minden király 
meztelen...

Győri László: Öregasszonyok












Viszik az utcán a leletet,  
két ujjuk közé csípik óvatosan  
gerincük, amely elmeszesedett,  
s amilyen könnyű volt, ma éppen olyan:  
tündéri, szinte az égbe repül,  
kikeleti levél, az erezet  
a fényben épp hogy átfeketül.     

Megállnak, és a fényre emelik  
a röntgen levelét:  
ez hát a gerincem,  
ez a kősor, ez a vízbeli kőtorony,  
ez az, ami fáj?     

Tündérek ők, erdeiek,  
s nyelik a könnyeiket,  
szipog a tündéri sereg,  
csipkerózsikahajzuhatag  
borítja ősz fejüket.

2024. december 30., hétfő

A nap gondolata




Légy kedves az undok emberekkel, 
mert nekik van rá a legnagyobb szükségük!

Mészöly Dezső: A nyolcvanegyedik tavasz

A télen hányszor vágytam fellegekbe! 
Megszökni, messze szállni, ellebegve, 
itt hagyva ezt a vértől csatakos, 
nagy harcmezőt, mely holtakkal teli – 
s hol bús ütemben, tompán egy dobos 
mindegyre a takarodót veri…  

Ám itt a nyolcvanegyedik tavasz!  

Ép ésszel tudom, nincs sok hátra már. 
De megszédít, hogy pezsdül a határ, 
a meggyfa hulló szirmokat havaz, 
s egy-két merész lány meztelen napoz már…  

Én, jégmezőkön szunnyadt, lomha rozmár, 
kit kelni hív a hajnal rózsa-ujja, 
a zöldellő föld rabja lettem újra, 
és esztelenül, százszor boldog ott –  

hol kivégzésem elnapoltatott.   

Tóth Árpád: Lélektől lélekig












Állok az ablak mellett éjszaka, 
S a mérhetetlen messzeségen át 
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd 
Távol csillag remegő sugarát. 

Billió mérföldekről jött e fény, 
Jött a jeges, fekete és kopár 
Terek sötétjén lankadatlanul, 
S ki tudja, mennyi ezredéve már. 

Egy égi üzenet, mely végre most 
Hozzám talált, s szememben célhoz ért, 
S boldogan hal meg, amíg rácsukom 
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a 
Tudósok finom kristályműszerén, 
Bús földünkkel s bús testemmel rokon 
Elemekről ád hírt az égi fény. 

Magamba zárom, véremmé iszom, 
És csöndben és tűnődve figyelem, 
Mily ős bút zokog a vérnek a fény, 
Földnek az ég, elemnek az elem? 

Tán fáj a csillagoknak a magány, 
A térbe szétszórt milljom árvaság? 
S hogy össze nem találunk már soha 
A jégen, éjen s messziségen át? 

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, 
Mint egymástól itt a földi szivek! 
A Sziriusz van tőlem távolabb 
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? 

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem! 
Ó, jaj, az út lélektől lélekig! 
Küldözzük a szem csüggedt sugarát, 
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

2024. december 29., vasárnap

Heltai Jenő: A másik












És szólt a nő: 
“ A hajam ében,
És lágyabb, mint a lágy selyem, 
És itt a szívem közepében 
Ujjong a boldog szerelem. 
Tied a testem, tied a lelkem, 
Te vagy az első, akit öleltem, 
Boldog vagyok, mert a tied vagyok…” 
S a férfi szólt: 
“ A másik elhagyott.”  

És szólt a nő: “ 
Piros az ajkam 
És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe, 
És végigfut az üdvök üdve rajtam, 
Mikor így tartasz forrón átölelve. 
Szemem sötétebb, mint az égbolt, 
Mikor a fergeteg zavarja… 
Oh, mondd, a másik szintén szép volt? 
Fehér a válla? Gömbölyű a karja? 
Tudott-e súgni-búgni szintén, 
Tudott-e édes csókot adni, 
Meghalni karjaidba, mint én 
És új gyönyörre föltámadni? 
És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?” 
S a férfi szólt: “ 
A másik csúnya volt.”  

És szólt a nő: “ 
És mégis nappal, éjjel 
Sóhajtva gondolsz vissza rája
Amellyel az enyém nem ér fel, 
Mi volt a titka, a varázsa, bája? 
Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?” 
S a férfi szólt: 
“ A másikat szerettem!”

Edmund Spenser: Homokba írtam kedvesem nevét










Homokba írtam kedvesem nevét, 
de jött a hullám s rajzom elsöpörte: 
leírtam újra minden betűjét, 
de jött a dagály s munkám eltörölte. 
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve 
a lány - megfogni a pillanatot, 
hisz magam is így omlok egykor össze 
és nevemmel együtt elpusztulok. 
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog, 
ami porba hal, az csak földi lom, 
szépséged a dalaimban lobog 
s dicső neved a mennybe fölírom. 
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull, 
örökké él s örökké megujul.                                  

Szabó Lőrinc fordítása

Markó Béla: Túlélők









Ismét itt vannak a varjak. Bevallom, 
örülök nekik. Nem hittem volna, hogy
hiába üldözték el őket az épülő lakótelep 
közeléből, úgyis erőre kapnak megint, 
és talán többen is lesznek, mint eddig. 
Reggel hét óra körül érkeznek a házunk
fölé, mint egy rikácsoló fekete felleg. 
Látszólag összevissza, külön-külön 
röpködnek, mégis egyetlenegy közös 
akarat mozgatja ilyenkor mindegyiket, 
le sem szállnak, szét sem szakadnak, 
mintha ezernyi varjú szemével nézné 
valaki, hogy mi van odalent, és közben
pontosan rögzíti a pillanatnyi helyzetet. 
Egy félóra múlva már sehol sincsenek. 
Később visszatérnek kisebb csapatokban 
vagy magányosan. Néha széttört dióhéj 
hever az udvar kövén. Pedig a közelben 
nincsen diófa. Úgy látszik, megfelelő 
ez a hely. Ez is. De néha gurul a szélben 
erre-arra egy egész dió is. Felvesszük, 
letörüljük, szétroppantjuk, megesszük. 
A varjak dióját. Vagy egy ismeretlen
diófáét. Vagy az Istenét. Az ördögét. 
A miénket. Ez már csupán értelmezési 
kérdés. Hogy üzenet legyen belőle. 
Ide-oda járunk az emberré válás útján 
mi is, a túlélő varjak is. Megpróbál 
mondani nekem valamit egy sötét felhő, 
a végén már kiabál. De nem értem.

2024. december 27., péntek

Michael Drayton: Búcsú a szerelemtől

Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon; 
megtagadlak, már nem vagyok tied; 
gyönyörnek, óh, mily gyönyörnek találom, 
hogy ledobhattam bilincseimet. 
Egy kézfogás még, - töröld eskünket 
s ha találkoznak sorsunk útjai, 
ne árulja el se szó, se tekintet, 
hogy a volt vágyból maradt valami. 
Most, bár szerelmünk már-már alig él, 
s ravatalánál zokog a hüség 
és utolsót lüktet a szenvedély 
s a tisztulás lefogja a szemét,         
         most még, noha mindnyájan elsiratták         
         fel tudnád támasztani, ha akarnád.                                                

Szabó Lőrinc fordítása

Balázs Fecó - Horváth Attila: Homok a szélben













*

Ne kérd, hogy ígérjem meg azt, amit nem tudok! 
Szeretlek, és melletted vagyok. 
De tudom jól, hogy eljön majd a nap, 
És nem lesz semmi, ami majd visszatart. 
Mert sehol sem tudtam megnyugodni még. 
S ha nem lennék szabad, élni sem tudnék!  

Homok a szélben, azt mondod, az vagyok 
Homok a szélben, lehet, hogy az vagyok. 
Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok. 
Homok a szélben, megváltozni nem tudok.  

Meder nélküli folyó leszek nélküled, 
És meglehet, hogy sokszor tévedek, 
És minden reggel máshol ér talán, 
És senki nem fog emlékezni rám, 
És nem tudom, hogy mi történhet még, 
De ha nem lennék szabad, élni sem tudnék!  

Homok a szélben, azt mondod, az vagyok. 
Homok a szélben, lehet, hogy az vagyok. 
Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok. 
Homok a szélben, megváltozni nem tudok.

Baranyi Ferenc: Hó-álmaim

És hó esett a tiszta víztükörre, 
a pelyheket         
          nagy hullám kapta ölbe, 
és vízzé vált a hó ott mindörökre.   

Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon 
nem volt fehér         
          a táj, csupán a parton, 
a víz szinén fehérlőn nem maradt nyom.   

Ha jéggé fagysz, a rádhullt drága pelyhek 
nem növelik,         
          csak terhelik a lelked, 
és eltakarják szépségét szinednek.                                                      

Hó-álmaim örvényeidbe hullnak, 
s örvényeid         
          havamtól gazdagulnak, 
midőn ijesztő messzeségbe futnak.   

Az életem csak benned folytatódhat, 
ez sorsa rég         
          - ha vízre hullt - a hónak, 
belédhalok, hogy éljek, mint futó hab.   

Kergetőztek az örvények pörögve, 
rohant az ár         
          a végtelen ködökbe 
és hó esett az örvénylő gyönyörre.   

2024. december 24., kedd

Karácsony 2024



Boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak!