Sokszor feltettétek a kérdést:
milyen érzés, ha szeretnek.
A többiek ajándékokról beszélnek,
meg arról, hogy akkor a tornatanár
nem csak rátok nyitná öltözködés közben az ajtót,
hanem beírna egy ötöst, vagy megsimogatná az arcotokat.
De te inkább úgy képzeled el, hogy miután
kilépsz a fürdőszobából tusolás után,
és végigmész a hideg folyosón,
valaki a hátadra borít valamit,
amit nem kell visszaadnod.
Vagy lehet, hogy arra a gyerekre
kellene gondolnod inkább,
akire azt mondták, a testvéred,
és ugyan nem hasonlítottatok,
de a csikknyomok a testeteken
úgy kötöttek össze titeket, mint
másokat az anyajegyek.
Talán őt kellett volna szeretned.
Talán meg kellett volna ölelned,
de neked az ölelésről csak annyi fogalmad volt,
hogy az egyik társad, amikor el akarták
vinni az új nevelőszülőkhöz,
beléd csimpaszkodott, és azt kiabálta, ne engedd,
és órákkal később is megmaradtak a karodon
a szorításának nyomai.
Talán így kellett volna a testvéredet ölelni.
Amikor betöltötted a tizennyolcat,
és megmondták, hol van az apád sírja,
kimentél, belevágtad a bicskád a földbe, és lassan megforgattad,
aztán elkezdted irtani a gazt.
Egyszer csak odajön egy ember.
Lerak egy gyertyát, és te
megkérdezed, mit csinál.
Azt mondja,
minden hónapban egyszer körbejár,
és imádkozik azokért,
akiket senki sem látogat.
Te ránézel, és rájössz,
hogy a szeretet néha egészen gyökértelen,
nem jelent mást, mint továbbadni valamit, ami nem a miénk.
Legszívesebben ordítanál vele, de végül csendben maradsz.
Az intézetben úgy tanították,
harminckétszer kell megrágni egy falatot.
Vajon egy szót hányszor kell,
míg végleg lenyeljük és végleg kimondatlan marad.
Bemész a lakásába,
összeszeded a beváltatlan recepteket, iratait, könyveit,
elégetsz mindent, és kiszórod a szélbe a hamut –
ahogy annak a halottnak a hamvaival
tetted volna, akit szeretni tudsz.
