Dora Gabe: Dedikáció

Te tanítottál meg, hogy értsem
a hangok
és a bennük rejlő gondolatod
közti láthatatlan kapcsolatot.
Kezed remegésében
megéreztem az érzések ritmusát,
tekintetedben észrevettem
az adaggio bánatát,
a scherzo örömét.
Habár nem látlak,                                
habár egy sírkő gránitján
felfutó borostyánná
változtál,
hallak az éjszaka choraljában,
a nappalok dallamában.
A világ tele van zenével.
A világ tele van veled.

Dabi István fordítása

Parancs János: Túl eszméletünk határain

ott keringek majd a szobádban, 

kíváncsi szempár, figyelek némán,

mint a fürge gyík, fegyelmezetten, 

forrón lüktető torokkal, hálás szívvel, 

a tárgyakba rejtőzve, jelt sem adva, 

pillantásod kegyére várakozva, 

állok a csorba kávéscsésze peremén, 

egy pillanatra ott megpihenve, 

futólag érintem ajkad nyomát, 

majd alakot cserélve lopakodom, 

a falak mentén sietve menekülök, 

mert űz gyarló végzetem tovább, 

újabb és újabb búvóhelyre, cselre, 

és mint elátkozott, gyanakvó lélek, 

ott nyüszítek majd a közeledben, 

de addig nem szólhatok emberi nyelven, 

amíg föl nem fedezed a jelenlétem, 

amíg rám nem találsz

B. Radó Lili: Esteledik

Fejünk felett, látod, hogy húznak a darvak! 

így repül, szerelmem, felettünk az élet. 

Nézd az őszi kertek hervadozó lombját: 

pirosló örömünk így fakul meg, hullván.  

Jaj, kedvesem, vigyázz, elmúlik az élet, 

nincs már víg majális, messze a madár is, 

fáradt lombok ölén, futó felhők alatt 

halkan hull a harmat. 

Szerelmem, este lesz…

Utassy József: Négy haiku

Tombol a tavasz. 

Ám a magvak szivében 

irdatlan csönd van.   

*

Parazsadat, nyár, 

zápor sistergeti. 

Füstöl a határ.   

*

Látod, szememben 

barna bánat bandukol. 

Ősz van, szerelmem.   

*

Álmunkban olykor 

beszélgetnek a hamvas fák. 

Hozzád: Szabadság!   

Oláh András: definíció

a felejtés

a lélek némasága

a felejtés

az álmok rejtőzködése

a felejtés

cserbenhagyás

a felejtés

vértelen halál

Vas István: Levél a túlvilágra

Már negyven éve, hogy utolszor átkaroltuk egymást 

(Egyébként először is, azt hiszem: 

Még nem volt divat férfiak között az ölelősdi), 

Én elfordultam csüggedten, te ott maradtál, 

Mert nem és nem akartál csalni, bújni, 

Lesz, ahogy lesz, ahogy Isten akarja – mondd, 

Negyven év múlva már bevallhatod, 

Hogy gondoltál-e gondolattalan 

A nagy versekre, amiket megírsz majd. 

Megérte, mondd? Tudom, neked megérte 

A költészetért keresztre feszülni 

És feltámadni versekkel rakottan. 

Vagy írtunk-e szebb verseket azóta 

Mi, akiknek megadatott a vénség? 

De te, Miklós, nem fogsz megöregedni, 

Ma is fiatalon s beszennyezetlenül jársz 

Azon a megharcolt meredek úton 

Amaz Ország felé, amelyben sose csalódtál. 

Érvényesebb jel nem került kortárs útlevelére: 

Megszáradt sárral kevert vér a hiteles pecsétje, 

S ezt nem vonhatja vissza senki semmi módon. 

Menj hát, Miklós, előttünk, per saecula saeculorum.  

1984

Nagy István Attila: Válasz

Hiányzol.

Az életemből, az ágyamból, 

a vonuló felhők futásából, 

az ébredő nap első sugaraiból. 

Hiányzol a tárgyakból, 

amelyeket megérintek, 

hiányzik a tükrömből az arcod, 

a csészéből a teád, 

a mosolyod, az ölelésed, 

hiányzanak messze lóduló terveid. 

Nem vagy mellettem: 

kattognak a vonat kerekei, 

hi-ány-zol, hi-ány-zol. 

Valamikor így voltam én is – 

szólal meg a telefon.  

Nehéz csönd nyomja a szívemet.

Nagy István Attila: Elrejtelek

Szavaimba rejtelek, 

hátha nem találnak rád, 

amikor megvirrad, 

s útjukra indulnak 

a gonosz álmok. 

Új szavakat találok, 

testedet takaró 

varázsigéket, 

ne árthassanak neked 

az emberek. 

Mert minden jóság, 

minden gyötrelem, 

eltanulható, 

félek, egyszer 

megadod magadat. 

Szavaimba rejtelek, 

hátha nem találnak rád, 

s olyannak maradsz, 

amilyennek megszerettelek.

Nagy István Attila: Szép volt, igen

Ha végképp elvisz a hallgatás, 

s ajkaim belebotlanak a szóba

tekintetemmel se keresem a jövőt, 

és minden elmúlik, ami visszahívna, 

csak te leszel még 

örökké beváltatlanul – 

ősz hajjal, nekem mégis fényesen, 

összetört mosollyal, mégis ragyogón: 

állsz a fejem fölött,

megértve, nem vitázva, 

s arra gondolsz akkor is, 

ha már a múlt nem vigasztal, 

hogy szép volt, igen, mégis szép.

Nagy István Attila: Nem gondolsz

nem gondolsz arra 

ami szívedhez még nem közelít 

kitárod arcod a napsütésnek 

lelkedet az örökké mozgó vágynak 

még minden zöld és sárga 

még minden piros és kék 

még lángolnak a színek az álmok 

végtelen hit hullámzik benned  

de ha már arra is gondolsz 

ami ököllel veri a mellkasod 

térdre kényszerít az erdei úton 

vagy esténként amikor 

álmok után vadásznak az emberek 

ha nem nyúl utánad a társad 

hogy magához kulcsoljon 

és bezárja a vágyadat örökre 

akkor mindennek 

vége

József Attila

" Az Isten itt állt a hátam mögött 

s én megkerültem érte a világot." 

Beney Zsuzsa: Lábujjhegyen

Csöndesen, lábujjhegyen menni el.
És előtte hallgatni. Nem utólszor
hanem most látni először a földet,
a borszínű tenger hullámait.

A hajókürtre meg sem rezzenni. Beállni
a sor végére, mint abba a sorba.
Lassan araszolni át az idő
maradékán, már súlytalan teherrel.

Tudni: ez az egyetlen feladat
amely még vár, ez az egyetlenegy
amit teljesítened kell, hogy majd szabad légy.
Egyetlen, amit nem te teljesítsz.

Trausch Liza: A fiamat meg fogják becsülni

" Minthogy pedig még egyetlen szerelmes fia is volt, utoljára azt is elküldte hozzájuk, ezt mondván: A fiamat meg fogják becsülni." 

Márk 12,6  

Ezzel a mondattal küldte Isten Egyszülött Fiát, a legnagyobb értéket, amit tudott. Egy pillanatig nézz szembe vele, mire becsülte Őt ez a világ. Az istállóra, mert oda fogadták be. Bár hallanád, ahogy Jézus mondja: "A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük" (Lk 9,58). Neki egyik sem volt. Nézd azt a Jézust, Akiért minden és Aki által minden lett, mindvégig szövött ruhában járt ezen a földön, míg te olyan pompásan akarsz öltözködni. Nem volt senkije és semmije. A hajót, amiben prédikált, Pétertől kellett kérnie. A kenyereket, amiket megszaporított, egy gyermek adta a kezébe. Persze az ostor az Övé volt, azt Neki fonták. A töviskorona az Övé volt, a kereszt is. Erre becsülte a világ. Szeretném, ha meglátnád, te mire becsülted? Mert neked is adta Őt Isten. Ma Isten számon kéri tőled a Fiát! Mire becsülted Őt időben, erőben, anyagiakban? Becsülted-e annyira, mint Júdás, harminc ezüstpénzre?! Az utolsó vacsorakor a tanítványok Jézus elé tolják a tálat, ami annyit jelentett, hogy Jézus a legnagyobb. Egy másik kéz is megjelenik, Vele egyszerre márt. Úr Jézus, vagyok olyan, mint Te, gondolta Júdás. Nem tudom, te mire becsülöd? Mi az, amivel Ő rendelkezik az életedben? Semmi?! Mit mondasz, amikor kéri: gyermekem, ezt a reggeli csendes órát add nekem. Talán kinyújtotta kezét a pénzed után: úgy kellene most valakin segíteni. Te azt mondtad, hogy nekem is kell. Mire becsülöd? Mi a sorrend az életedben? Ő vagy te? Állapítsd most meg! Isten színe előtt csak Jézus véréért lesz becses az életed.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Földényi F. László

"A beszéd hangzatos, 

de előbb vagy utóbb elnémul: a csend szülötte ő is."

Petőfi Sándor: A XIX század költői

Ne fogjon senki könnyelműen 

A húrok pengetésihez! 

Nagy munkát vállal az magára, 

Ki most kezébe lantot vesz. 

Ha nem tudsz mást, mint eldalolni 

Saját fájdalmad s örömed: 

Nincs rád szüksége a világnak, 

S azért a szent fát félretedd.   

Pusztában bujdosunk, mint hajdan 

Népével Mózes bujdosott, 

S követte, melyet isten külde 

Vezérül, a lángoszlopot. 

Ujabb időkben isten ilyen

Lángoszlopoknak rendelé 

A költőket, hogy ők vezessék 

A népet Kánaán felé.   

Előre hát mind, aki költő, 

A néppel tűzön-vízen át! 

Átok reá, ki elhajítja 

Kezéből a nép zászlaját. 

Átok reá, ki gyávaságból 

Vagy lomhaságból elmarad, 

Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, 

Pihenjen ő árnyék alatt!   

Vannak hamis próféták, akik 

Azt hirdetik nagy gonoszan, 

Hogy már megállhatunk, mert itten

Az ígéretnek földe van. 

Hazugság, szemtelen hazugság, 

Mit milliók cáfolnak meg, 

Kik nap hevében, éhen-szomjan, 

Kétségbeesve tengenek.   

Ha majd a bőség kosarából 

Mindenki egyaránt vehet, 

Ha majd a jognak asztalánál 

Mind egyaránt foglal helyet, 

Ha majd a szellem napvilága 

Ragyog minden ház ablakán: 

Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, 

Mert itt van már a Kánaán!   

És addig? addig nincs megnyugvás, 

Addig folyvást küszködni kell. - 

Talán az élet, munkáinkért, 

Nem fog fizetni semmivel, 

De a halál majd szemeinket 

Szelíd, lágy csókkal zárja be, 

S virágkötéllel, selyempárnán 

Bocsát le a föld mélyibe.   

Pest, 1847. január