Oláh András: ima

uram

         sivatagba
temettük a szót
a kiszikkadt álmok
s a porló hit mellé
hisz úgysem értjük
már egymást régen

mégis
         szavak nélkül
is maradj velünk
hisz vakok vagyunk
mindannyian: tükrünk
kettétört s már nem látunk
magunkban téged

Benjámin László: Nap nap után

Már Nap nap után, év év után odábbállt, 

amit hozott, elvitte mind – 

limlomokat hagytak hátra neked, fakuló 

fényképeit az életnek, ami egykor a tiéd volt.  

Elhagytak, el barátaid is, egyre többen 

gyülekeznek a föld alatti országban, 

kihült ajkukon a néma intelemmel, 

hogy utolsó napodra annyid marad, 

amennyit másoknak adtál.  

Megismerted az anyaggal viaskodók 

alázatát és gyönyörűségét, 

megdolgoztál kudarcaidért is – 

Emlékeidet lapozva ne bújj meg falaid közt, 

a munka ne hulljon ki kezedből:  

Nincs más esélyed, 

hogy amíg még vannak nappalaid és éjszakáid, 

együtt tudj élni magaddal, 

békén feküdj le, könnyű szívvel ébredj.

József Attila (Én, ki emberként...)

Én, ki emberként vagyok, élve, boldog, 

mint olyan dolgok, mik örökre szólnak, 

hadd kiáltom szét az egeknek ujból -       

Flóra, szeretlek!   

Ajkaidról lágy lehü, száz varázslat 

bűvöl el, hogy hű kutyaként figyeljem 

könnyü intését okos ujjaidnak,       

mint leszek ember.   

Flóra, karcsú, szép kehely, állsz előttem,

mint csokor van tűzve beléd a mennybolt 

s napvirág felhők, remegő levél közt       

hajlik az estnek.   

Lelkemen szöktet, paripán, a képed, 

épp csak érintvén vizeket, mezőket. 

Két szemedből fűre, bogárra, tiszta       

értelem árad.   

Este van, mindent körüláll a csillag, 

lásd, a mindenség aranyos kalitka, 

benne itt vagy, én csevegőm, oh itt vagy,       

rabmadaracskám!

1937. márc.

Juhász Gyula: Az élet szonettje

...És minden alkony opálosan éled 

És minden hajnal szőkén rámkacag 

És mindig forrnak vágyak és nyarak, 

Be csodás vagy, csókok szülötte, élet!   

És mindig küldesz új bánatokat 

És új reményt is, ami dalra méltó 

És szemeket, amelyek, mint a mély tó, 

Balzsamot adnak nékem s titkokat.   

És nem fáradok el téged szeretni 

S téged gyűlölni, lázas csoda, élet, 

Naponta vággyal járulok elébed   

S bár mindig közelebb a szürke semmi,

Te egyre szépülsz, mélyülsz s én szegény, 

Úgy érzem, gazdag voltam benned én.     

Kosztolányi Dezső: Vigyázz

Vigyázz. 

Ez a nagy pillanat. 

Egy ember jön feléd, bemutatkozik, 

már tárja kezét, most lát legelőször, 

rád néz 

s elviszi majd az arcod, a hangod 

s őrzi.  

Lélek csak az ember a többi 

emberek lelkében, 

törékeny gondolatokból faragott, 

száztitku, halovány emlék, 

mely néha a fellegekig magasul. 

Légy méltó e testvér 

áhitatos várakozására 

s remegjen által a tudat, 

hogy most történhet valami, 

ami még nem volt, 

mióta áll a világ 

s Isten kezében se reszketett úgy 

sáranyagod, mint most 

az ő kezében, 

ki megteremt igazán, 

fényből, szeretetből, 

Ő, a te rokonod, 

Ő, a te Urad, Istened.  

Nézz rá, 

büszkén s alázatosan is, 

mint aki megszületett és aki meghal. 

Ne félj. 

Röpitsd feléje a te életed 

s egyedülvalóságod, mely neki 

oly idegen, hogy beleborzong 

és megért. 

Légy őszinte, tiszta, bátor. 

Adj példát. 

Szemvillanás csak s kész a bűn 

és az örökre tart, 

örökre büntet, 

öngyilkos haraggal 

és összetöri az emlékedet, 

téged. 

Ne hazudj. 

Ne halj meg. 

Élj benne. 

Ez a nagy pillanat. 

Vigyázz.

Lator László: Emlékezz hát

Ó álmaimban aluvó! 

Szemed pillája rebben. 

Mint méz a sejtben, felragyogsz 

szétszórt emlékeimben.  

Emlékezz hát! A túlnehéz 

homályban hogy hajoltunk 

egymás felé, hogy készülődött 

változhatatlan sorsunk.  

Felém hanyatlott homlokod, 

s önnön szándékom ellen 

csókoltam idegen fejed 

fájdalmas szerelemmel.  

Mint kimerült menekülő, 

ha lélegzete fárad, 

úgy érzem, szinte fojtogat 

mellembe gyűlt hiányod.  

Mert minden tefeléd sodor, 

akármi lesz a vége. 

Nem védem már magam, s magad 

te is hiába véded.  

Emlékezz hát! A jeges éj 

üres örvénye érint. 

Fejünk felett a zord idő 

vad látomása érik.

Károlyi Amy: Idő és hely

Mindennek megvan a maga ideje 

Hamupipőke lencsét szemel 

Hófehérkének torkán akad az alma. 

Te most a hóviharral egyezkedj, 

Ez most a hónak ideje. 

A hideg fűszálaké, a télé, 

akkor is, ha megőszülsz belé.  

2.  

Azok az elosont köszönések 

azok a félre-néző kézfogások 

az elmaradt szembe-nézések 

elkeveredtek a szemben, szájban 

és akár pohár alján a méreg 

megmaradnak, amíg pohár van.  

3.  

Amit írtam, 

nem világhírrel és aranykalappal. 

A sötét országba nem viszem magammal, 

a szelíd szerszámot, amit kölcsön kaptam. 

Van ott elég poggyász máglyatűzre hányva, 

pattognak az igék, mint a rőzsegallyak. 

Fölösen van úgyis ott az elmondatlan.

Pande Manojlov: Kis veréb

Kócosan, 

higanycsepp, 

reszket 

az ágon. 

Én a meleg szobában 

érzem, a lelkem 

valami rágja: 

a veréb-szomorúság.

Dabi István fordítása

Parancs János: Egy forró délutáni órán

Mintha örökké tartana a tavasz és a nyár, 

lángol a Nap, a sugarak szinte sisteregnek. 

Zöld zuhatag ömlik végig a parkon, a szigligeti tájon. 

Gőzölög a föld. Virágzik, sarjad, ide-oda futkos, 

csattog, füttyög és szárnyal az élet 

a földön és a levegőben. És a vízben is. 

Mintha örökké tarthatna a tavasz és a nyár, 

lelkendezik a szív örömében, csak a szkeptikus tudat 

mérlegel, számol és gyanakszik, ám közben félve, 

sajogva gyönyörködik ő is - és megrendülten hallgat.

Bajtai András: A visszaút

El akartam mondani, hogy 

éjszakánként megszöktem, 

és visszajártam a kertbe. 

Hogy térképek nélkül barangoltam 

be a várost: a szűk tereket 

és a néma parkokat. Szerettem 

volna, ha tudod, hogy sálam 

a térdemig ér, de sokak szerint 

még mindig nem elég hosszú.  

El akartam mondani, hogy 

időm lejárt, és ez már a visszaút. 

Ez a kövekkel és kavicsokkal 

teleszórt szűk folyosó, ez a 

boldogságnál is hosszabb, fehér 

labirintus. Szerettem volna, 

ha tudod, hogy nem ilyennek

képzeltem, és most indulok:

összegubancolódott ágaikkal ne

találjanak itt még egyszer a fák.

Pethes Mária: Nézz ránk...

Nézz ránk 

így ahogy vagyunk 

Bűneinktől megváltottan 

saját mocskunkban 

testvérek torkára szegezve 

a halált 

Az újságból tudva 

még hat nap a béke 

Nézz ránk 

és mondd 

Tudnád újra vállalni 

a megaláztatást 

Hirdetik eljössz 

A végső órán 

népmesei hősök leszünk 

De így ahogy vagyunk 

miként most látsz 

Mondd

marad valaki 

aki csatlakozhat 

az angyalok seregéhez

Staszków Jan: Az utolsó pillanat

Amikor egy ember elmegy 

az olyan mintha 

egy húr 

pattanna el 

mint egy madár 

amelyik egy pillanatra 

elhallgatott 

szárnyával az égen 

Amikor egy ember eltávozik 

mintegy meredek 

tópartok 

fordulnak el mint a rétek 

az égtől 

az eke kőbe ütődik 

ebben a pillanatban 

és a szeleknek még egyszer 

össze kell számolni 

valaki lépteit 

Amikor egy ember elnémul 

örökre 

világa legtávolabbi 

zugában 

a nap minden bizonnyal 

a legrövidebb pillantással kihuny 

de ezt látni 

senki sem akarja 

mert 

az ehhez a pillanathoz 

vezető ösvényét is 

ki kell taposnia 

Már 

nincs 

aki ismét hamut 

hintene 

a fejére 

És még mit mondhatnék 

az egész világnak 

amikor 

ebben az egyetlen 

pillanatban 

örökre eltávozott 

az Ember. 

Dabi István ford.

Mihasz Sahovics: (Bocsáss meg mindenért...)

Bocsáss meg mindenért 

a fájdalomért és a boldogságért 

üres nevetésemért 

a könnyekért a két szemedben 

őszinte szerelmemért 

az elfeledett napokért. 

Bocsáss meg mindenért. 

Elmehetsz. 

Nem vádollak téged. 

A szerelmednek már vége, 

az enyém még tart. 

Te balra indulsz 

- én jobbra. 

Harc az élet, 

amiben mindig veszítettem. 

Bocsáss meg mindenért.

Mihasz Sahovics: (Aki nem hisz semmiben sem...)

Aki nem hisz semmiben sem 

- az belehalt a nemlétbe 

A fű hisz a harmatban 

- hogy nőjön egyre nőjön 

a virág hisz a méhben 

- hogy elvigye a nektárt 

a folyó hisz a vízben 

- hogy elmossa a partjait. 

És te miben hiszel? 

Aki nem hisz semmiben sem 

- az belehalt a nemlétbe.

Dabi István fordítása

Gulyás Pál: Erdőhívogató

Gyerünk az erdőbe bé, 

vezessen minket a szél,

keresztül-kasul vezessen! 

Mutassa meg azt az útat, 

ahol a felhők alusznak. 

Verjük fel a bokrokat, 

a madártojásokat. 

Nézzük, hogy kopog a harkály, 

kopogtassuk meg a tölgyfát. 

Istenem, mily esti fény, 

hogy világít a kökény! 

Hogy hajlong orgonázva 

az erdő palotája. 

Minden percben összedül 

s ismét kiegyenesül! 

Ha sokáig itt fekszel, 

megtelsz falevelekkel. 

Elborítják karodat, 

elborítják arcodat. 

Milyen jó volna, ha itt 

becsukhatnám szemeim, 

s míg feküdnék elterülve, 

fáradt testemmel az erdő 

mint a madár felrepülne!