Szingapúrban, a reptéren,
lehullott a szememről a hályog.
A női mosdó egyik fülkéje nyitva állt.
Egy nő térdelt odabent, és mosott valamit
a fehér csészében.
A gyomrom undorodva háborogni kezdett,
és megtapogattam a jegyet a zsebemben.
Egy versben mindig legyenek madarak.
Mondjuk, jégmadarak, jókora szemükkel és tarka szárnyukkal.
A folyók mindig kellemesek, mint ahogy a fák is.
Esetleg egy vízesés, vagy ha mégsem lehet, egy fel-le
fröccsenő szökőkút.
Az ember kellemes helyen szeretne lenni, egy versben.
Amikor a nő megfordult, képtelen voltam viszonozni a nézését.
A szépsége és a szégyenérzete egymással viaskodott, és egyik
sem tudott felülkerekedni.
Elmosolyodott, mire én is. Micsoda képtelenség?
Mindenkinek muszáj dolgoznia.
Igen, az ember kellemes helyen szeretne lenni, egy versben.
Előbb azonban végig kell néznünk, ahogy a nő maga elé mered,
az elég egyhangú feladatára.
A dísztárcsa-méretű reptéri hamutartók tetejét
törölgeti kék ronggyal.
Apró kezével elfordítja a fémet, majd súrol és öblít.
Nem dolgozik se gyorsan, se lassan, inkább mint egy folyó.
Sötét haja olyan, mint egy madár szárnya.
Egy pillanatra sem kétlem, hogy szereti az életét.
Azt akarom, hogy felkeljen a kérges-lucskos szennyből,
és repüljön a folyóhoz.
Valószínű ez nem következik be.
De talán mégis.
Ha a világ csak fájdalmas és észszerű lenne, mégis kinek kellene?
Persze, nem ilyen.
Mint ahogy nincs semmi csodálatos mondandóm, csak
a fény, mely átragyog egy életen. Mármint
ahogy a nő szét-, majd összehajtogatta a kék rongyot,
a mosolya pedig csak nekem szólt; mármint
ahogy ez a vers teli van fákkal és madarakkal.
Tóth Bálint fordítása
