Nyikolaj Alekszejevics Zabolockíj: Öregség

Csöndes, szerény, ősz mind a kettő, 

nézik az arany lombokat, 

emennél bot, annál napernyő, 

sétálnak, míg leszáll a nap.  

Beszédük túl szegény szavakban, 

nem szóból, szemből értenek, 

de lelkük szájnál pontosabban, 

derülten, szüntelen cseveg.  

Csupán hétköznapokat éltek 

itt lenn, hol a homály örök, 

s mint éltető láng, lassan égett 

a szenvedés fejük fölött.  

Összetörtek, megnyomorodtak 

gyarló-voltuk súlya alatt, 

de élő lelkük egybeolvadt 

közben, s örökre egy marad.  

S egy kis darabja a tudásnak 

feltárult éltük estelén, 

hogy a boldogság semmi más, csak 

szárazvillám a nyár egén.  

Oly ritkán villan, oly titokban, 

s az ára oly sok szenvedés! 

A fénye oly korán kilobban, 

s mindörökre sötétbe vész!  

Bárhogy becézed tenyeredben, 

bárhogy szívedre öleled, 

kit hajnal szült, fénylő nyeregben 

elvágtat, s nem marad veled.  

Csöndes, szerény, ősz mind a kettő, 

nézik az arany lombokat, 

emennél bot, annál napernyő, 

sétálnak, míg leszáll a nap.  

Mindkettőnek könnyebb a sorsa, 

elmúlt, mi fájt valaha rég, 

és lelkük, mint a gyertya csonkja, 

árasztja végső melegét.  

Kálnoky László fordítása

Petrőczi Éva: Példa és könyörgés

Azt a féllábú sirályt ,  

a vízbedobált kenyérért  

újra és újra alábukó  

fájdalom - orsót  

ki nem mossa belőlem  

semmi idő    

*  

A csonkulás ,  

a megcsonkíttatás  

gyakori óráiban  

ne többet :  

a féllábú sirály erejét  

add meg nekem , Uram !

Petrőczi Éva: A nőcit, hogyha hatvanöt…

A nőcit, hogyha hatvanöt, 

még ne delete-eld, ne töröld, 

hisz ma is Éva lányaként 

sugárzik, pöröl és pörög, 

még most is, akkor is, 

ha volt-aranysörénye hószín, 

s ha itt-ott lelke, s porcikája- tört.   

Vénnek, ifjúnak egyaránt 

elég – talán – e Föld.

Izsó Zita: Magánbiológia

A leghidegebb nyári napok egyikén történt. 

A másodikosokkal berendeztünk egy terráriumot 

és beletettünk egy hernyót, hogy megfigyelhessük 

az újjászületés lépéseit. 

Az Aleppóból származó kisfiú pedig megszólalt, 

ugyanígy kelnek majd ki a sírból háromemeletes házunk 

alá szorult halottaik. Nem tudtam, mit mondjak. 

A csend gyorsan megszilárdult, mint 

kiszáradt folyómederbe öntött beton. 

Hogy eltereljem a figyelmüket, kitaláltam, 

nevezzük el a lepkét, ami nemsokára kikel. 

Ő is javasolt egy szépen csengő, furcsa hangzású nevet, 

sokkal később tudtam meg, hogy azt a gyerekeknek kifejlesztett 

antidepresszánst nevezik így, amit akkor már hónapok óta szedett. 

Mire kikelt a pillangó, egy ideje már nem járt iskolába. 

Talán rájött, hogy nem következik be, 

amit mondott, 

és nem akarta elkeseríteni a többieket. 

Mi azért ünnepeltünk egy kicsit, 

végignéztük, ahogy a lepke kibontja gyűrött szárnyait 

aztán kiengedtük, 

becsuktuk az ablakot, a gyerekek csillogó szemekkel néztek utána, 

én pedig nem mondtam el nekik, hogy kint még hideg van, 

nemsokára megfagy. 

Hadd higgyenek tovább a feltámadásban.

Jász Attila: névtelenül

Egy nap, amikor leveszem magamról  

e sokat használt földi nevet, újból  

meztelen leszek, és kiderül végleg,     

névtelenül születtem, egyedül élek,  

névtelenül alszom és egyedül félek,  

névtelen gondolkozom, egyedül érzek,     

egyedül és névtelenül halok majd meg,  

mindig csak ezt tudjam, csak mindig tudjam ezt,   

kérlek, uram, csak addig, csak addig éljek.

Boda Magdolna: csalán cserépben

olyan dacos voltam, hogy marékszám 

tömtem magamba az éretlen gyümölcsöt, 

a fanyar zöld barackot, 

magostól az éretlen szilvát, 

és ahogy mindent más, 

maradt bennem ez is emésztetlenül; 

hajamat gyermekláncfűvel copfoztam, 

fújtam pitypangbibét, 

árokszéli mezítlábas nimfa, 

cingár lábam szárát csalán verte, 

bennem mélyen kaktuszfüge tüskéje, 

plüss-szívemen most szögecses bakancs, 

azt mondtad, soha semminek nincs vége, 

maradnak a szálak örök elvarratlan, 

de ez már nem a múlt, 

ezek itt új, idei pitypangok, 

csak én a régi, felnőttkorba hullt 

nagy, nagy gyerek, 

magamba nőttem: kivehetetlen, 

cserépbe ültetett csalán; 

előre felskiccelt életemmel 

a napok úgy úsznak el 

mint folyón az uszadék fák 

ma is mosolygok szavaidon, 

mosolygok, 

pedig már minden arcizmom fáj.

A nap gondolata

Soha ne hozz fontos döntéseket lehangolt állapotban! 

Börzsönyi Erika: Szerelem járvány idején

Egy fiú és egy lány, szemmel látható, 

hogy nem csak osztálytársak lehetnek, 

ahogy a buszon állva egymásra tekintenek 

a maszk takarása felett. Középiskolások, 

most szálltak fel, szemben állnak velem, 

így akaratlanul is szemtanúja leszek a 

jelenetnek. Épp, csak érintik egymást, 

de tekintetük, ahogy egymásra néznek, 

elmond mindent. A lány száll le előbb, 

búcsúzásuk szimbolikus lehet csak, 

a maszkot egyikük sem veszi le és át sem 

ölelik egymást. Mégis, a testbeszéd elárul 

mindent, szándékot és érzést. A fiú szemeiben 

tükröződik a szerelem, integet, s a lány némi 

tétovázás után félénken int, mosolyuk egymás 

felé sejthető csupán. Már kézben van a telefon, 

mire a busz a megállóból elindul, látom, ahogy 

a lány fogadja a hívást. Szerelem járvány idején.

   

P. Pálffy Julianna: Örök március

Mikor átölelsz, 

örök a március, 

tavaszillat táncol 

puha talpakon, 

veled ébredő 

ránc simul 

a homlokon; 

felragyog a fény, 

szemérmetlen mintát 

pingál gyönyörbe 

izzadt bőrömön, 

harap-csókod édes, 

ajkamon égő tűzözön.

Izsó Zita: Ima az ostromlott városért

Uram, add, hogy ma is rossz idő legyen 

ma is rejtse köd az ostromlott város sebeit 

a falakból kilógó vezetékek ne emlékeztessenek minket 

gazdagon termő indás növényeinkre, amiket kimosott az eső 

add, hogy a leomló kövekről ne jusson eszünkbe 

a békében élők szekrényeiben megkeményedő kalácsdarabok 

add, hogy ne gondoljunk 

a szanaszét dobált autógumikat látva 

az utcákon fekvő halottak ujjairól lelopott jegygyűrűkre 

és a harckocsik elvékonyodó fékhangja 

ne emlékeztessen minket gyerekeink kétségbeesett sikolyára 

amikor karácsonykor összegyűlünk 

a katedrális romjaiba ne essen be ferdén az eső 

add, hogy a romok alól kiszedett testeknek legyen elég helyünk az összetolt padok között 

add, hogy körülöttünk enyhüljön a fájdalom 

ha például az a nő, aki esténként sírva fekszik az ágyában 

nem is halhat meg reggelig, ahogy kívánja, 

legalább add, hogy ma a szokásosnál egy kicsivel hamarabb aludjon el. 

Uram, ne add, hogy azt higgyük, nem létezel.

Trausch Liza: Gazdag és Lázár

" Volt pedig egy gazdag ember... és volt egy Lázár nevű koldus." 

Lukács 16,1a, 2a (Lk 16,19-31) 

        A gazdag és Lázár történetében az igerész két teljes életrajzot ír le. Általában olyan életrajzokat olvasunk, amik a halálig tartanak. Ebben a részben három vers a földről tudósít, kilenc pedig az azután valókról. A gazdagnak minden sikerült, semmi rosszat nem mond róla a Biblia. Vigadozott, bíborba, patyolatba öltözött. Lázárnak nem volt senkije, éhes, beteg, fekélyekkel teli ember volt. Az Ige a két végletet tárja elénk, a legrosszabbat és a legjobbat, ami létezik. Ha megkérdeznének, melyik életet választanád, mit felelnél? Tudod-e, hogy mennyivel értékesebb az örökkévalóság? A függöny lemegy, mind a két ember meghal. Vajon mi van a függöny mögött? Meghalt a koldus, és meghalt a gazdag is. Amire mi azt mondjuk, hogy elaludt, arra a Biblia azt mondja, hogy felébredt. A gazdag felnyitotta szemeit valahol, amiről itt, a földön azt hitte, hogy nincs. A bűnesetnél az első emberről azt mondja a Biblia: " És megnyilatkoztak mindkettőjüknek szemei " (1Móz 3,7). Tulajdonképpen bezáródtak szemeik, nem látták már a kerten átmenő Istent, csak szavát hallották. De magukat mezítelennek látták, és megszületett az átkos " én ". Amikor odaérsz, hogy felnyitod szemeid, látod, hogy minden valóság, mégpedig örökké valóság! A gazdag a pokolban kínokban lévén látja az üdvözülteket. A kínban lát, érez, emlékezik. Mondja, hogy van öt testvérem. Azt szeretné, ha a halottak közül elmenne valaki a testvéreihez. De nincs lehetőség! A távolság áthidalhatatlan. Ma még van egy híd, egy szál kereszt. Ma még átmehetsz rajta! Ha véget ér az életed, ez a híd nincs többé számodra.      

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Kolumbán Jenő: Ember vagyok

Zúzmara díszíti a fákat, 

rigó motoz fagyott avarban, 

az égen szürke felhők szállnak. 

Jó volna elbújni egy dalban!  

Leengedni ablak redőnyét. 

Behunyt szememmel képzelni fényt. 

Élvezni felejtés örömét. 

Élni egy romantikus regényt.  

Ölelni őt kandalló előtt, 

vastag szőnyegen, meztelenül, 

és a táncoló lángok között, 

a vágyunk lassan elcsendesül.  

De jó lenne gondtalan lenni! 

Nem látni bút, bajt, a bánatot 

csak néhány percre elfeledni… 

Nem tehetem, mert ember vagyok!  

Vállamon a világom terhét 

hordom, és már le nem tehetem. 

Húzom a sorsunk evezőjét, 

közös hajónkhoz kötve életem.  

Mary Oliver: Szingapúr

Szingapúrban, a reptéren, 

lehullott a szememről a hályog. 

A női mosdó egyik fülkéje nyitva állt. 

Egy nő térdelt odabent, és mosott valamit 

                 a fehér csészében. 

A gyomrom undorodva háborogni kezdett, 

és megtapogattam a jegyet a zsebemben. 

Egy versben mindig legyenek madarak. 

Mondjuk, jégmadarak, jókora szemükkel és tarka szárnyukkal. 

A folyók mindig kellemesek, mint ahogy a fák is. 

Esetleg egy vízesés, vagy ha mégsem lehet, egy fel-le 

                 fröccsenő szökőkút. 

Az ember kellemes helyen szeretne lenni, egy versben. 

Amikor a nő megfordult, képtelen voltam viszonozni a nézését. 

A szépsége és a szégyenérzete egymással viaskodott, és egyik 

sem tudott felülkerekedni. 

Elmosolyodott, mire én is. Micsoda képtelenség? 

Mindenkinek muszáj dolgoznia.

Igen, az ember kellemes helyen szeretne lenni, egy versben. 

Előbb azonban végig kell néznünk, ahogy a nő maga elé mered, 

                 az elég egyhangú feladatára. 

A dísztárcsa-méretű reptéri hamutartók tetejét 

                 törölgeti kék ronggyal. 

Apró kezével elfordítja a fémet, majd súrol és öblít. 

Nem dolgozik se gyorsan, se lassan, inkább mint egy folyó. 

Sötét haja olyan, mint egy madár szárnya. 

Egy pillanatra sem kétlem, hogy szereti az életét. 

Azt akarom, hogy felkeljen a kérges-lucskos szennyből, 

                 és repüljön a folyóhoz. 

Valószínű ez nem következik be. 

De talán mégis. 

Ha a világ csak fájdalmas és észszerű lenne, mégis kinek kellene? 

Persze, nem ilyen. 

Mint ahogy nincs semmi csodálatos mondandóm, csak 

a fény, mely átragyog egy életen. Mármint 

ahogy a nő szét-, majd összehajtogatta a kék rongyot, 

a mosolya pedig csak nekem szólt; mármint 

ahogy ez a vers teli van fákkal és madarakkal. 

Tóth Bálint fordítása

Mary Oliver: A jégmadár

A jégmadár feltör a sötét habok közül, 

mint valami kék virág, a csőrében egy 

ezüst levéllel. Szerintem ez 

a legszebb világ — feltéve, hogy belefér 

egy kis halál, mégis van-e olyan nap az életed során, 

amelyben ne lenne egy csobbanásnyi boldogság? 

Több hal van, mint ahány levél 

ezer fán, és a jégmadár különben sem azért 

született, hogy ezen gondolkozzon, vagy bármi máson. 

Amikor a hullám bezárul kéklő feje fölött, a víz 

víz marad — az éhségről szóló történet 

az egyetlen, amelyet valaha hallott és elhitt. 

Nem mondom, hogy igaza van. Mint ahogy 

azt sem, hogy nincs. Áhítatosan lenyeli az ezüst levelet 

azzal a vöröslő, törött folyóval, majd egy éles, könnyed sikollyal, 

amelyet akkor sem lennék képes kiverni figyelmes testemből, 

ha az életem múlna rajta, újra a fénylő tenger 

felé veti magát, hogy megismételje, és újra megcsinálja 

(ahogy én vágyok csinálni valamit, bármit) tökéletesen. 

Tóth Bálint fordítása

Vasas Marianna: Felnőttünk

Ó, hogy ágáltunk tizenévesen: 

olyanok ne legyünk, vérmesen védtük 

vélt vagy valós egyéniségünk sarkait, 

és jaj volt annak, ki az éles sarokhoz ért. S hajnalig 

dübögtünk, volt, ki zenére, volt, aki belső muzsikára, 

de mind akkor vettük a legerősebb életérzést vállra. 

És izzó, világmegváltó tervek özöne 

mint avartalan ősz, nem szikkadt el zörögve.  

Félig mégis, mi is éppen olyanok lettünk, 

mi ellen hadakozott serdülő láng-hevünk, 

a kamasz-kanóc peckessége mélybe szottyadt már, örökre. 

Hajt a nyolc óra, hajt az azutáni, nincs kedv éjgyöngyökre: 

harminc körül vagy fölött, ha valaki csillagra nézne, 

avult vagy gyermeteg jelző zápora hull rá, szegényre.  

Valamiket pár társunkkal együtt mégis megőrzött 

felnőttkorunk, nem kábítják mindünket szürke ködök. 

Maradtunk néhányan nyitottak, mégis vadak, azaz szívből szólók, 

jellemben tiszták, érzők és gondolkodók, csak a mérték változott. 

Van, ki egyéniség maradt, megszólalnia sem kell, 

és máris látszik, hogy más ő, hogy eredeti ember. 

És megint mások nem adták fel soha, kudarckoktélt feldolgozva, 

a siker kristályvizét isszák azóta is, a harang a nevüket bongja. 

Mert vannak dolgok, miket kinőni nem lehet, míg fújnak szelek, 

lázadt énünk a múlté, de van, kit a Tűz még mindig emleget…