Weöres Sándor: Ha nézem a világot

Ha nézem a világot 

a világ visszanéz 

azt mondom, összevisszaság 

ő feleli, teljes egész.     

Azt mondom, csupa valótlan 

a semmiség ragyog 

ő feleli, nézz meg jobban 

a valóság én vagyok.     

Azt mondom, merő idegenség 

sok átsuhanó tünemény 

ő feleli, nézz a tükörbe 

amit ott látsz, az vagyok én.

Buda Ferenc: Ne rejtőzz el...

Ne rejtőzz el, úgyis látlak! 

Rádcsukom a szempillámat. 

Benn zörömbölsz a szívemben, 

s elsimulsz a tenyeremben, 

s elsimulsz az arcom bőrén, 

mint vadvizen a verőfény.   

Nagyon jó vagy, jó meleg vagy, 

nagyon jó így, hogy velem vagy. 

Mindenekben megtalállak, 

s öröm markol meg, ha látlak. 

Nézz rám, szólok a szemednek, 

ne fuss el, nagyon szeretlek!

Petrőczi Éva: Jób könyvéből

............... Mert ő megsebez , de be is kötöz  

............... Összezúz , de kezei meg is gyógyítanak  

............... Jób 5 : 18   

Uram, sebezz és gyógyíts  

kedved szerint,  

csak el ne múljék rólam  

kezed nyoma -   

mert halálba taszít,  

ha többé  

nem foglalkozol velem.   

Ki zúzódást kerülve  

és óvakodva él,  

mint ostoba,   

Csak látszólag veszély ,  

ami az alig - léttől  

megment, amit Te adhatsz  

csak nekem:   

Sebek és gyógyulás  

bölcs ritmusa. 

Gősi Vali: Talán a várakozás

Talán a várakozás 

teszi valóban meghitté az ünnepet, 

talán, ha gyengéden magunkhoz öleljük 

a félénken megbújó reményt, 

éled a hit is szívünkben, és kijutunk 

valaha még a mindennapok 

mocskos, ragacsos mocsarából, 

és visítva, véresen megszületik 

végre a Szeretet, 

talán már nem merülünk el többé a sárban, 

nem zsibvásár lesz azután az ünnep a világban, 

ha kigyúl az égi fény a várakozás leghosszabb éjjelén; 

valami szent béke lángol, 

a Kisdedet áldó áhítat - dallam születik a szánkon, 

és a sok badar szó, szitok és átok elporlad végleg 

a szívbéli imákon, 

talán akkor lesz igazi a karácsony... 

"Akkor majd kitisztul néha, 

a csillagok kilátszanak, 

s mint gyermekek, állunk alélva 

egy nagy karácsonyfa alatt."   

*

Az idézett rész Babits Mihály Az előkelő tél című verséből való.

Babits Mihály: Az előkelő tél

Olyan halk és hideg idő van, 

halk és hideg, halk és hideg: 

hallani szinte suhanóban 

a gyöngyház égen a telet. 

Selymesen száll ő rongyaink közt 

s arcba legyez, bár semmi szél... 

Óh láthatatlan, hűvös angyal, 

előkelő, gyönyörü Tél!   

S a hó is itt lesz nemsokára 

s minden egyszerre eleven. 

Aki rápillant ablakára, 

fehér apácák végtelen 

meneteit véli vonulni, 

s ki boltbul az utcára lép, 

lágy-fehér könnyek ostromolják 

kemény csomagjait s szivét.   

Estefelé kitisztul néha, 

a csillagok kilátszanak 

s mint gyermekek állunk alélva 

egy nagy karácsonyfa alatt, 

amelynek ágát föl nem érjük, 

de gyertyás fénye ránk sajog: 

gyertyásan és csufolva néznek 

a karácsonyi csillagok.   

1934. dec.  

Oláh András: kontraszt nélkül

a tükörbe öregülő arcot nézem 

a szemhéjak ráncát s a szemek 

mélyén alvó távoli pillanatot 

esetlenül tévelygünk egy 

kontraszt nélküli világban 

ahol a magaslesen elsuttogott 

szavak már nem találnak ránk 

mert ez már egy másik 

bújócska – ami vérre megy –

s hiába tartunk szünetet 

a szem elgyávul és félni kezd

Nyikolaj Alekszejevics Zabolockíj: Öregség

Csöndes, szerény, ősz mind a kettő, 

nézik az arany lombokat, 

emennél bot, annál napernyő, 

sétálnak, míg leszáll a nap.  

Beszédük túl szegény szavakban, 

nem szóból, szemből értenek, 

de lelkük szájnál pontosabban, 

derülten, szüntelen cseveg.  

Csupán hétköznapokat éltek 

itt lenn, hol a homály örök, 

s mint éltető láng, lassan égett 

a szenvedés fejük fölött.  

Összetörtek, megnyomorodtak 

gyarló-voltuk súlya alatt, 

de élő lelkük egybeolvadt 

közben, s örökre egy marad.  

S egy kis darabja a tudásnak 

feltárult éltük estelén, 

hogy a boldogság semmi más, csak 

szárazvillám a nyár egén.  

Oly ritkán villan, oly titokban, 

s az ára oly sok szenvedés! 

A fénye oly korán kilobban, 

s mindörökre sötétbe vész!  

Bárhogy becézed tenyeredben, 

bárhogy szívedre öleled, 

kit hajnal szült, fénylő nyeregben 

elvágtat, s nem marad veled.  

Csöndes, szerény, ősz mind a kettő, 

nézik az arany lombokat, 

emennél bot, annál napernyő, 

sétálnak, míg leszáll a nap.  

Mindkettőnek könnyebb a sorsa, 

elmúlt, mi fájt valaha rég, 

és lelkük, mint a gyertya csonkja, 

árasztja végső melegét.  

Kálnoky László fordítása

Petrőczi Éva: Példa és könyörgés

Azt a féllábú sirályt ,  

a vízbedobált kenyérért  

újra és újra alábukó  

fájdalom - orsót  

ki nem mossa belőlem  

semmi idő    

*  

A csonkulás ,  

a megcsonkíttatás  

gyakori óráiban  

ne többet :  

a féllábú sirály erejét  

add meg nekem , Uram !

Petrőczi Éva: A nőcit, hogyha hatvanöt…

A nőcit, hogyha hatvanöt, 

még ne delete-eld, ne töröld, 

hisz ma is Éva lányaként 

sugárzik, pöröl és pörög, 

még most is, akkor is, 

ha volt-aranysörénye hószín, 

s ha itt-ott lelke, s porcikája- tört.   

Vénnek, ifjúnak egyaránt 

elég – talán – e Föld.

Izsó Zita: Magánbiológia

A leghidegebb nyári napok egyikén történt. 

A másodikosokkal berendeztünk egy terráriumot 

és beletettünk egy hernyót, hogy megfigyelhessük 

az újjászületés lépéseit. 

Az Aleppóból származó kisfiú pedig megszólalt, 

ugyanígy kelnek majd ki a sírból háromemeletes házunk 

alá szorult halottaik. Nem tudtam, mit mondjak. 

A csend gyorsan megszilárdult, mint 

kiszáradt folyómederbe öntött beton. 

Hogy eltereljem a figyelmüket, kitaláltam, 

nevezzük el a lepkét, ami nemsokára kikel. 

Ő is javasolt egy szépen csengő, furcsa hangzású nevet, 

sokkal később tudtam meg, hogy azt a gyerekeknek kifejlesztett 

antidepresszánst nevezik így, amit akkor már hónapok óta szedett. 

Mire kikelt a pillangó, egy ideje már nem járt iskolába. 

Talán rájött, hogy nem következik be, 

amit mondott, 

és nem akarta elkeseríteni a többieket. 

Mi azért ünnepeltünk egy kicsit, 

végignéztük, ahogy a lepke kibontja gyűrött szárnyait 

aztán kiengedtük, 

becsuktuk az ablakot, a gyerekek csillogó szemekkel néztek utána, 

én pedig nem mondtam el nekik, hogy kint még hideg van, 

nemsokára megfagy. 

Hadd higgyenek tovább a feltámadásban.

Jász Attila: névtelenül

Egy nap, amikor leveszem magamról  

e sokat használt földi nevet, újból  

meztelen leszek, és kiderül végleg,     

névtelenül születtem, egyedül élek,  

névtelenül alszom és egyedül félek,  

névtelen gondolkozom, egyedül érzek,     

egyedül és névtelenül halok majd meg,  

mindig csak ezt tudjam, csak mindig tudjam ezt,   

kérlek, uram, csak addig, csak addig éljek.

Boda Magdolna: csalán cserépben

olyan dacos voltam, hogy marékszám 

tömtem magamba az éretlen gyümölcsöt, 

a fanyar zöld barackot, 

magostól az éretlen szilvát, 

és ahogy mindent más, 

maradt bennem ez is emésztetlenül; 

hajamat gyermekláncfűvel copfoztam, 

fújtam pitypangbibét, 

árokszéli mezítlábas nimfa, 

cingár lábam szárát csalán verte, 

bennem mélyen kaktuszfüge tüskéje, 

plüss-szívemen most szögecses bakancs, 

azt mondtad, soha semminek nincs vége, 

maradnak a szálak örök elvarratlan, 

de ez már nem a múlt, 

ezek itt új, idei pitypangok, 

csak én a régi, felnőttkorba hullt 

nagy, nagy gyerek, 

magamba nőttem: kivehetetlen, 

cserépbe ültetett csalán; 

előre felskiccelt életemmel 

a napok úgy úsznak el 

mint folyón az uszadék fák 

ma is mosolygok szavaidon, 

mosolygok, 

pedig már minden arcizmom fáj.

A nap gondolata

Soha ne hozz fontos döntéseket lehangolt állapotban! 

Börzsönyi Erika: Szerelem járvány idején

Egy fiú és egy lány, szemmel látható, 

hogy nem csak osztálytársak lehetnek, 

ahogy a buszon állva egymásra tekintenek 

a maszk takarása felett. Középiskolások, 

most szálltak fel, szemben állnak velem, 

így akaratlanul is szemtanúja leszek a 

jelenetnek. Épp, csak érintik egymást, 

de tekintetük, ahogy egymásra néznek, 

elmond mindent. A lány száll le előbb, 

búcsúzásuk szimbolikus lehet csak, 

a maszkot egyikük sem veszi le és át sem 

ölelik egymást. Mégis, a testbeszéd elárul 

mindent, szándékot és érzést. A fiú szemeiben 

tükröződik a szerelem, integet, s a lány némi 

tétovázás után félénken int, mosolyuk egymás 

felé sejthető csupán. Már kézben van a telefon, 

mire a busz a megállóból elindul, látom, ahogy 

a lány fogadja a hívást. Szerelem járvány idején.

   

P. Pálffy Julianna: Örök március

Mikor átölelsz, 

örök a március, 

tavaszillat táncol 

puha talpakon, 

veled ébredő 

ránc simul 

a homlokon; 

felragyog a fény, 

szemérmetlen mintát 

pingál gyönyörbe 

izzadt bőrömön, 

harap-csókod édes, 

ajkamon égő tűzözön.