" Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta, és így szólt: "Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől. Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét." Azután bement a templomba, és kezdte kiűzni az árusokat, ezt mondva nekik: "Meg van írva: És az én házam imádság háza legyen, ti pedig rablók barlangjává tettétek." Ezután naponként tanított a templomban. A főpapok, az írástudók a nép vezetőivel azon voltak, hogy elveszítsék; de még nem találták meg a módját, hogy mit tegyenek vele, mert az egész nép - hallgatva őt - rajongott érte."
Lk 19,41-48
Jézus Krisztus öt nappal keresztre feszítése előtt, nem sokkal Lázár feltámasztása után, egy kis szamár hátán bevonult Jeruzsálembe. Erre az eseményre emlékezünk minden esztendő virágvasárnapján. A közelgő páskaünnepre sok zarándok igyekezett akkor a szent városba, és amikor felismerték Jézust, elkezdték éltetni Őt mint Messiás királyt.
Lázár feltámasztása nyilvánvaló messiási jel volt mindenki előtt. A szívük meg tele volt a Messiás várásával. Vártak egy olyan szabadítót, aki felszabadítja őket a megszálló rómaiaktól, sokféle nyomorúságuk helyett bőséget hoz a számukra, és a népet a többi nép fölé helyezi majd.
Elkezdtek éljenezni az emberek. Ruhájukat az útra terítették tiszteletük jeleként, a fákról meg zöld ágakat tördeltek és azokat lobogtatták a remélt győzelemnek az örömében. Aztán elkezdték kiabálni az ősi zsoltáridézetet: Hosiana, Uram, segíts! Áldott a Király, aki jön az Úrnak nevében! Jézus még soha nem vonult ilyen diadalmenetben, de elfogadta, amit mondtak, mert igaz volt, csak a mögötte levő váradalom volt hamis.
Miközben ez zajlott körülötte, mit tett Jézus ezen a napon? Erről szeretnék ma beszélni.
Mert miközben a sokaság ujjongott, Jézus három meglepő dolgot cselekedett. Meglátva a szent várost sírva fakadt. Azután beérkezve a templomba kikergette annak egyik udvarából azokat a kereskedőket, akik oda betolakodtak. És amikor csend lett a templomban, meggyógyította azokat a vakokat és sántákat, akik hozzámentek. A sokaság tehát ujjongott, örömében tombolt, Jézus pedig sírt, a templomban rendet teremtett és gyógyított.
Mielőtt közelebbről megvizsgáljuk Jézus különös virágvasárnapi tetteinek a jelentőségét és jelentését, figyeljünk fel arra, hogy milyen hallgatag volt Ő ezen a napon. Egész nap mindössze kétszer szólalt meg, akkor is igét idézett az Ószövetségből, az akkori Bibliából, és egyáltalán mindaz, amit ezen a napon tett és mondott, következetes ragaszkodás volt a Szentíráshoz, Isten igéjéhez, abból eredt, arra épült. - "Amint meg van írva", "hogy beteljesedjék az Írás" - ilyen közbeszúrt megállapításokat olvasunk az evangéliumokban. Minden, amit tett aznap, előre megjövendölt próféciák beteljesedése volt, beleértve még a kis csacsit is, aminek a hátán mint békét hozó király vonult be Jeruzsálembe.
Miért sírt Jézus akkor, amikor mindenki más örült?
Azért, mert látta, hogy annyira vakká lett az Ő népe, hogy már egyáltalán nem látják az élő Istent. Nincsenek tekintettel rá. Egyáltalán nem figyelnek Isten törvényeire, rendelkezéseire, amiket pedig népe javára adott nekik. Évszázadokon át sorban megölték azokat a prófétákat, akiket Isten küldött hozzájuk, hogy megmentse őket, és most készülnek megölni őt is. Ez a hitehagyott, lelkileg megvakult nép fejjel rohan a falnak és valóságos nemzeti öngyilkosságot követ el.
Elhatalmasodott a képmutatás. A templom üzemel, áldozati állatok ezreinek a vére folyik ki az oltárokon. Egy-egy nagy ünnepen óriási tömegek fordulnak meg a szent városban. De vajon van-e valaki, aki azért jönne a templomba, hogy másként távozzék onnan? Vajon nem érvényes-e most is az, ami miatt Jeremiás által feddette Isten a népét: eljöttök az én házamba, letudjátok a vallásos kötelességeiteket, aztán mentek vissza, hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedjétek, mint előtte. (Jer 7,10)
Mert a nép vaksága azt is jelenti, hogy nem látja bűnnek a bűnt, és nem ragyog előtte Isten érthetetlen és mérhetetlen nagy kegyelme, amit hittel megragadhatna. Kiabálják torkukszakadtából itt is: áldott a Király, aki jön az Úr nevében, de rég nem úgy tekintik már Istent, mint aki az ő Királyuk. Ők önmaguk, Isten nélkül akarják megoldani a problémáikat. És Jézus látja, hogy ez az Isten nélküli élet a biztos pusztulásba vezet. Ő már most, virágvasárnapon látja az üszkös romokat, amik negyven év múlva Jeruzsálem és a templom helyén lesznek. Ezért sír. Ő messzebbre és mélyebbre lát. Ő egyáltalán lát, nem úgy, mint a lelkileg megvakult nép. A valóság láttán, mivel így is szereti az Ő népét, csak sírni lehet.
Utána megtisztítja a templomot, ahova betört a világ. Hiszen mindenkinek magától értetődik már a kettős élet. Megfordulunk olykor a templomban, de éljük a magunk életét úgy, mint akik nem is járnak templomba. Az imádság csendjét megtörte a pénz csörgése, a hangos alkudozás, az állatok bőgése, egyáltalán mindaz a lárma és zűrzavar, ami az üzleteléssel együtt jár. Az üzletelés betolakodott a templom egyik udvarába, kiszorítva onnan Istent és az Ő tiszteletét.
Akkor Jézus, földi szolgálata során ez egyetlen alkalommal, korbácsot fog és kiver onnan mindent és mindenkit, aki nem oda való, aki idegen, aki megszentségteleníti az Isten templomát. Nem azért tette ezt, mert olyan mérges volt, hanem azért, mert ez főbenjáró bűn volt. Mert mindez az egyházi vezetők asszisztálásával történt. Mert mindez haszonból, a pénzért történt. Mindez már fel sem tűnik ott senkinek. Ez a kettősség, hogy úgy teszünk, mintha tisztelnénk Istent, közben pedig nemcsak a templomon kívül élünk attól idegen szellemben, hanem még a templomba is behozzuk ezt az idegenséget.
Amikor csend lett a templomban, hozzámentek a vakok és sánták. Egyszerű folytatást olvasunk: meggyógyította őket. Még most is, még ott is, ilyen lelkiállapotban is, közvetlenül a reá váró szörnyű szenvedések küszöbén is fontosabbak neki mások, mint ő maga. A kicsik, az elesettek, a segítségre szorulók, a nyomorultak, a kitaszítottak. Ilyen Megváltónk van nekünk.
Ezt történt virágvasárnap. És vajon, ha Jézus ma néz körül a világban, az egyházban, a családotokban, a szívünkben, akkor nem kell-e ugyan emiatt és ugyanígy sírnia? Hiszen ez a világ a maga gőgös önhittségében már nemcsak negligálja, semmibe veszi Istent, hanem kéjesen sárba tapossa azokat a rendelkezéseit és parancsait, amelyeket az érdekünkben adott nekünk. Amire Isten azt mondja: ezt tedd, azt nem tesszük. Amitől óv vagy tilt, azt nagy büszkén, dicsekedve gyakoroljuk.
Ezt a világot elárasztotta a hazugságnak sokféle formája. Ma az számít ügyesnek és életrevalónak, aki minél nagyobbat, minél gyorsabban és mosolyogva tud hazudni. Csalni, lopni, házasságot törni, olykor még embert ölni is következmények nélkül lehet. A törvény sokszor a bűnöst védi a sértettel szemben. A válások számának félelmetes növekedése, a megkötött házasságok ijesztő csökkenése mutatja, hogy a társadalom fittyet hány arra, amit Isten a társadalom alapsejtjéről, férfi és nő kapcsolatáról, szerelemről, hűségről, házasságról, családról a mi érdekünkben mondott. Milliószám áldozzuk fel magzatainkat a kényelem, a félelem, a paráznaság oltárán. Az élvezet mindenek feletti bálvánnyá lett, amit mindenáron imádnak tömegek. És annyira vakká lettünk, hogy még annyi eszünk sincs, hogy meggondoljuk: ha így folytatjuk, ki lesz, aki megtermeli húsz-harminc év múlva a nyugdíjunkat. A kis tolvajok közül sokakat lecsuknak, a nagy rablók azonban szabadon dőzsölhetnek. És ki gondol arra, hogy ez hova vezet. Mi lesz, sőt már most mi ennek a következménye. Aki ebbe belegondol, az csak sírhat ezen a szomorú helyzeten.
Közben büszkén menetelünk az istentelen Európába, amelynek a törvényei között ott van az úgynevezett antidiszkriminációs törvény is, ami már most előre veti egy várható keresztyénüldözésnek az árnyékát. De kit zavar ez? Kit zavar az, hogy a jövőnk tervezéséből kihagyjuk Istent, amikor a jelenünkben sincs benne? Amikor megszoktuk, hogy nélküle élünk.
És vajon jobb-e a helyzet az egyházban, mint a világban?
Egyik egyházi gimnáziumunkban éppen most nem fogadnak egy neves természettudóst, aki a maga hitéről tartott volna ott előadást, mint tudós, megvallva, hogy ő hiszi, amit a Biblia a világ teremtéséről ír. Azt mondták - nem a biológiatanár, a lelkészek -, hogy ők az evolúció hipotézisét hiszik, és nem akarják megzavarni a diákokat a Szentírás bizonyságtételével.
Egy másik ilyen gimnáziumunkban kézzel-lábbal magyarázzák, hogy a tíz csapás természettudományosan értelmezendő és értelmezhető, mert egy modern fiatal csak azt fogadja el igaznak, amit racionálisan meg lehet magyarázni. Éppen ezért az Újszövetség csodáit kihagyják a Bibliából.
Némely lelkészképző intézetben abból kell vizsgázni, hogy Pál apostol leveleinek jó részét nem Pál írta, a János írásait nem János írta, Mózes nem is élt. És mindezek a dolgok feltételezéseken, kitalált elméleteken alapulnak, de tényekként kezelik őket.
Pontosan az történik, amire Pál apostol figyelmeztette Timóteust: "Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el, hanem saját kívánságaik szerint gyűjtenek maguknak tanítókat, mert viszket a fülük. Az igazságtól elfordítják a fülüket, de a mondákhoz odafordulnak." (2Tim 4,3-4).
És mi a helyzet a gyülekezetekben?
Egyre többen jönnek esküvőt megbeszélni, miután már évek óta együtt élnek paráznaságban, komoly, számon kérhető felelős döntés nélkül, úgy kényelmesebb, de az esküvőn óriási felhajtás van, mintha nemrég ismerték volna meg egymást. Sokaknak csak az fontos, hogy mennyi a virág és milyen zene szól. Kit érdekel, hogy milyen ige és imádság hangzik.
Szilveszterkor azt mondja egy fiatalember: leszaladok a Torockóra megúrvacsorázni, aztán sietek vissza, hogy folytassuk a játékot. Milyen játékot? Kiderül, hogy öldöklésekkel megtűzdelt, üldözéses játékot játszanak órákon keresztül, amibe beleélik magukat, és az élményt viszik a következő napokra is.
Nem erre mondta Isten éppen abban a jeremiási prédikácóban, amiből Jézus idézett virágvasárnap, hogy eljöttök az én házamba, letudjátok a kötelességeket, aztán mentek vissza, hogy ugyanazokat az utálatosságokat cselekedjétek, mint addig? És hányan vannak, akik évek, évtizedek óta úgy járnak ide, hogy semmit nem változott az életük. Egy-egy igehirdetésből csak azokat a részleteket jegyzik meg, amiknek valami társadalmi vagy kulturális vonatkozásuk van, de a megtérésre hívó evangélium, a bűnről és az Isten kegyelméről szóló komoly tanítás, az üdvösség és kárhozat igazsága soha nem hatott el még a szívükhöz. Közben azt gondolják, hogy rendben van az életük. Vagy azért, mert ők már régóta hívők, még szolgálnak is. Egyébként sem mondott a lelkész ma se semmit, ami új lenne a számukra. Vagy azért, mert fogalmuk sincs arról, hogy mi lenne az élő hit, az élő Jézussal való naponkénti együttélés, de meg vannak győződve arról, hogy derék polgárok, mit kínozza őket a lelkész. Pontosan úgy, mint Jézus idejében, Jeruzsálemben. Van egy általános istenhitünk, de Jézus egyáltalán nem király ténylegesen az életünkben.
És hogy vagyunk Isten parancsaival a családban?
Azt mondja a Szentírás, hogy az apák kötelessége, hogy megismertessék gyermekeikkel az élő Istent és az Ő nagy tetteit. Hány családban van közülünk olyan áhítat naponta, ahol ez történik? Vagy, hogy minimalista legyek: hány helyen szoktak asztali áldást mondani? Nem ledarálni valamit már kanállal a kézben, hanem szívből megköszönni, hogy van mit ennünk. Netalán azokra is gondolni, akiknek meg nincs.
Hány szülő neveli gyermekeit az Isten rendelései szerint? Hány kicsi és felnőtt gyermek tiszteli a szüleit úgy, ahogy azt szintén Isten elénk adta?
Ismerek olyan idejáró férfiakat, akik a hobbyjukat többre becsülik, mint a feleségüket. Olyanokat, akik nemcsak viszik haza a pénzt, hanem viszik otthonról is és képes templomos ember a kocsmában tölteni időt. Sokszor többet foglalkozik a kutyájával meg a kocsijával, mint a házastársával meg a gyermekeivel. Ezt látva Jézus ma is csak sírna.
Arra van naponta több órájuk sokaknak, hogy a televíziót bámulják, de arra csak perceik vannak, vagy azok sem, hogy Isten előtt megálljanak azzal a vággyal, hogy: "szólj, Uram, mert hallja a te szolgád!"
Gondoljátok, hogy lehet ezeket következmények nélkül csinálni? Egy ideig igen. De Jézus virágvasárnap annak a sok hitványságnak, ami történt, a következményeit is látta és ezért sírt.
Az a helyzet ma is, mint az első virágvasárnapon volt. A nép ujjongott, Jézus pedig sírt és kénytelen volt megtisztítani a templomot, és meggyógyítani sok nyomorultat. Lehet, hogy te ujjongsz, hogy sikerült egy csalást - kicsit, vagy nagyot - ügyesen megvalósítani, és Jézus sír. Lehet, hogy te boldog kéjjel fetrengsz egy idegen ágyban, és Jézus sír, hogy ilyen mélyre kerültél. Lehet, hogy mi kimegyünk innen derűsen, és kedélyesen beszélgetünk majd az ajtó előtt, és Jézus sír, mert talán ma sem tört össze a kemény szíved, ma sem nyúltál mohó hálával az Isten kegyelme után, ma is sikerült másokra érteni azt, ami elhangzott és világért se veszed magadra. Ma is maradsz abban az Isten nélküli állapotban akár vallásos vagy, akár nem, amiben Isten igéje és hívó szava talál.
Jézus látván a várost sírt rajta, mert Ő látta azt is, hogy mi lesz vele néhány évtized múlva, ha így folytatja. Ő látja azt is, mennyire más lenne a házasságod, az egészséged, a családotok, a gyerekeid jövője, a nemzetünk sorsa, ha mindezt nem így csinálnánk, hanem úgy, ahogy Ő nagy szeretettel elénk adja a lehetőséget.
Ha közülünk valaki komolyan veszi ma azt, hogy Jézus Krisztus az a király, akit éltetett a virágvasárnapi sokaság, akkor ezért a három dologért komolyan könyörögjön még a mai nap folyamán.
Könyörögjünk azért, hogy ajándékozzon meg minket a bűnbánat könnyeivel, hogy mi is tudjunk sírni azon, ami miatt Ő sír az életünket látva.
Könyörögjünk azért is, hogy tisztítson ki az életünkből mindent, ami Őt visszaszorítja vagy megrövidíti.
Könyörögjünk azért, hogy gyógyítson ki minket is abból a lelki vakságból és jól begyakorolt kétfelé sántikálásunkból, amiben talán szenved az életünk.
És ha úgy telt el ez a böjti időszak, hogy egyáltalán semmit nem jelentett a számunkra, akkor legalább a hátralevő néhány nap legyen a számunkra igazi böjt, ami most nem ablaktisztítással, meg talán mértéktelen bevásárlással telik el, hanem megalázzuk magunkat előtte, csendesen magunkba szállunk, önvizsgálatot tartunk, s engedjük, hogy beszéljen velünk. Hogy egészen konkrét dolgokra mutasson rá az életünkben, és megerősítse bennünk azt a bizalmat, hogy lehet ezen változtatni. Nem kell nekünk ilyeneknek maradnunk. Felragyoghat előttünk az az igazság, hogy ezért kellett neki nagypénteken meghalnia. Mivel azonban ez megtörtént, számunkra is nyitva van az Ő kegyelme. Akkor nem kell majd a mi életünket nézve is azt mondania, amit itt Jeruzsálemnek mondott: "... mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét."
Mit jelent az, hogy Isten meglátogatása?
Az, amikor olyan közel hajol egy elveszett emberhez, hogy az meghallhatja az Ő hívását. Számunkra a meglátogatás ideje most van. Most, ebben az órában hangzik az Ő hívása. És aki felismeri az Ő meglátogatásának idejét, és enged az Ő hívásának, és most tud sírni a bűnein, annak Ő azt mondja: megajándékozza a bűnbocsánat el nem múló örömével. "Örök öröm lesz fejükön és elmúlik fájdalom és sóhaj." Aki pedig hagyja, hogy csak Jézus sírjon az életén, az meg az örökkévalóságot ott tölti el, ahol lesz sírás és fogcsikorgatás. Most van a meglátogatás ideje.
" Ma még lehet, ma még szabad, Borulj le a kereszt alatt. Elszáll a perc, az életed. Ma még, ha jössz, elérheted. Ne késs tovább, ne várj tovább! Ma kérd Atyád bocsánatát."
Forrás: cserikalman.hu
.jpg)
