Aki előhívtál engem a semmiből
óriás ujjaiddal megalkottál úgy, ahogyan itt állok
négy lábon, nagy fülekkel és kajla szarvakkal a fejemen
engedd, hogy csekély értelmemmel és szegényes, rút
hangommal elénekeljem igaz dicséreted.
Köszöntelek, ahogyan csak egy szelíd természetű, fakó tehénke
köszönthet Téged, mindenható Úr, aki bennem éppen úgy
jelen vagy, mint a fogaim közé vett fűszálban, az ezüst csillagképekben
és a tarka pillangóban, amely súlytalan ring a levegő hullámain.
Köszönöm Néked, hogy leszakítottál anyám köldökéről
s egy hajnalon, mikor a kakasok kukorékoltak remegő, négy lábamra
emelkedtem és megláttam a napot, amint a szérűskert mögött
felszállott az égre és átmelegítette gyönge testem.
Köszönöm, hogy nem cseréltél össze a ház zord és nyughatatlan
népeivel, akik itt sürögnek körülöttem s olykor rámrohannak
és furkósbottal a kezükben bántalmaznak kegyetlenül.
Felejthetetlen pillanat, mikor a gazdám a hasam alá rúgott
s hiába szerettem volna széttekinteni istálóm falai között
éreztem, a halál lehellete érintett s amíg a menekülés
ösvényét kerestem, szemeim minduntalan lecsukódtak.
Gyötörtek a legyek, véres tejet adtam és kifordult belőlem a takarmány.
És emlékszem drága borjaimra, sűrű, édeskés illatukra
ízükre és szőrük bársonyára, mikor a nyelvemmel fésülgettem őket.
Aztán jött a mészáros segédje s kötélen, mint az undok komondorokat
elvonszolta egyiket a másik után, alig hogy visszatekinthettek rám.
S egyszer, ahogy a réten álltam és kérődztem csámcsogó gyönyörrel
láttam, hogy az országúton emberek jönnek errefelé és lármásan
egy bikát hajtanak maguk előtt s mikor a közelembe értek
ráismertem, hogy ő is az én drága, kis borjam volt valaha.
Most itt vonul előttem, mint akit halálosan megsebeztek
kendőt csomóztak a szemeire, meggombozták a szarvait
s a heréit vastag kötélhurokkal szorítják.
Én csak álltam és vártam, hogy elmúljon felettem a nehéz idő.
Köszönöm, hogy ilyen türelmet adtál, ilyen csontokat és inakat.
Ahol a hősök és kiválasztottak már rég elvéreztek
naponta átballagok a hídon, mely a patak felett a rétre vezet.
Szomorú, buta szemeimmel és haszontalan, törpe szarvaimmal
csak állok a gyönyörű nap alatt s rágcsálás közben elnézem
amint a láthatár peremén az ég összeér a földdel, madarak
suhannak el felettem, hogy olykor gyöngéden meglegyintenek
puha szárnyaikkal, a virágok szívem felé vándorolnak
s a színeikkel és illataikkal megnevezik magukat előttem
mint kedves rokonok, akik talán élni sem tudnának nélkülem.
S ha megjött az alkonyat, ismét ott kérődzöm a jászol előtt.
Örülök istállóm csöndjének, a friss alomnak s a vörös szemű
kicsi mécsesnek, amint perceg és hunyorog a falon.
Örülök a világnak s a nehéz, baromi életemnek is örülök
és várom az asszonyt, hogy jöjjön már tiszta edényével
meleg és tiszta ujjaival érintse duzzadt tőgyemet
mindegyre gazdagodván Teremtőm igaz dicséretére.
