2014. május 29., csütörtök

Áprily Lajos: Március




A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng – ugye zeng, ugye zeng a szíved?

Beney Zsuzsa: Csillog, de eltűnik

A már meg nem szólítható világban
bábszövedékben hallgatnak a tárgyak.
Udvar nélkül, súlytalan, tömören
mély ködben állnak.

Fodrozó hullám bennük nem iramlik,
az anyagnak nem duplázza szegélyét.
Szem nem látja a tó és a sötétség
egymásbamerülését.

Vízüveg-fagy tölt minden hasadékot.
A táj szélén nem lendül a szél –
nincs közel és távol. A tiszta térben
ül kijelölt helyén

mint didergő madár, vakon a lélek.
Nesztelen – a csönd jég-tükre beállt.
Nem töri át vadlúd-hang jajgatása.
Ki felkiált, nem hallja hogy kiált.

2014. május 28., szerda

Képes Géza: Elég




minden parázs
hideg hamu
minden szó
néma tátogás

nem kellenek szavak

elég
egy
összevillanás

még az se kell

elég
ha
vagy

Képes Géza: Te vagy




te vagy a tüdőm
a levegőm
nélküled
megfulladok
a csendem is
te vagy
nélküled
ízekre tép a zaj
s a zűrzavar
te vagy minden percemben
minden porcikámban
én már
sehol sem vagyok
én
te vagyok

Mezey Katalin: Növekedés


 


Istenem, Terólad, aki
gyönyörű rendben neveled
a hamisciprus hintázó ágait,
milyen keveset tudtam akkor is,
mikor megvettem ezt a csemetét.
Akkora sem volt, mint én vagyok,
és most az emeleti ablak előtt
lengedeznek csipkés ágai.
Meredeken égre törő
és visszahulló hajtásai
eltűnődöm,
növesztettél bár engem,
de vajon nőttem-e én
lélekben annyit,
hogy ha távolról is,
de benézhessek
ablakodon, uram?

Kassák Lajos: Egy buta tehén éneke

Aki előhívtál engem a semmiből
óriás ujjaiddal megalkottál úgy, ahogyan itt állok
négy lábon, nagy fülekkel és kajla szarvakkal a fejemen
engedd, hogy csekély értelmemmel és szegényes, rút
hangommal elénekeljem igaz dicséreted.

Köszöntelek, ahogyan csak egy szelíd természetű, fakó tehénke
köszönthet Téged, mindenható Úr, aki bennem éppen úgy
jelen vagy, mint a fogaim közé vett fűszálban, az ezüst csillagképekben
és a tarka pillangóban, amely súlytalan ring a levegő hullámain.
Köszönöm Néked, hogy leszakítottál anyám köldökéről
s egy hajnalon, mikor a kakasok kukorékoltak remegő, négy lábamra
emelkedtem és megláttam a napot, amint a szérűskert mögött
felszállott az égre és átmelegítette gyönge testem.

Köszönöm, hogy nem cseréltél össze a ház zord és nyughatatlan
népeivel, akik itt sürögnek körülöttem s olykor rámrohannak
és furkósbottal a kezükben bántalmaznak kegyetlenül.
Felejthetetlen pillanat, mikor a gazdám a hasam alá rúgott
s hiába szerettem volna széttekinteni istálóm falai között
éreztem, a halál lehellete érintett s amíg a menekülés
ösvényét kerestem, szemeim minduntalan lecsukódtak.
Gyötörtek a legyek, véres tejet adtam és kifordult belőlem a takarmány.

És emlékszem drága borjaimra, sűrű, édeskés illatukra
ízükre és szőrük bársonyára, mikor a nyelvemmel fésülgettem őket.
Aztán jött a mészáros segédje s kötélen, mint az undok komondorokat
elvonszolta egyiket a másik után, alig hogy visszatekinthettek rám.
S egyszer, ahogy a réten álltam és kérődztem csámcsogó gyönyörrel
láttam, hogy az országúton emberek jönnek errefelé és lármásan
egy bikát hajtanak maguk előtt s mikor a közelembe értek
ráismertem, hogy ő is az én drága, kis borjam volt valaha.
Most itt vonul előttem, mint akit halálosan megsebeztek
kendőt csomóztak a szemeire, meggombozták a szarvait
s a heréit vastag kötélhurokkal szorítják.
Én csak álltam és vártam, hogy elmúljon felettem a nehéz idő.

Köszönöm, hogy ilyen türelmet adtál, ilyen csontokat és inakat.
Ahol a hősök és kiválasztottak már rég elvéreztek
naponta átballagok a hídon, mely a patak felett a rétre vezet.
Szomorú, buta szemeimmel és haszontalan, törpe szarvaimmal
csak állok a gyönyörű nap alatt s rágcsálás közben elnézem
amint a láthatár peremén az ég összeér a földdel, madarak
suhannak el felettem, hogy olykor gyöngéden meglegyintenek
puha szárnyaikkal, a virágok szívem felé vándorolnak
s a színeikkel és illataikkal megnevezik magukat előttem
mint kedves rokonok, akik talán élni sem tudnának nélkülem.

S ha megjött az alkonyat, ismét ott kérődzöm a jászol előtt.
Örülök istállóm csöndjének, a friss alomnak s a vörös szemű
kicsi mécsesnek, amint perceg és hunyorog a falon.
Örülök a világnak s a nehéz, baromi életemnek is örülök
és várom az asszonyt, hogy jöjjön már tiszta edényével
meleg és tiszta ujjaival érintse duzzadt tőgyemet
mindegyre gazdagodván Teremtőm igaz dicséretére.

2014. május 24., szombat

Képes Géza: A XLII. zsoltár

Mint a forrás friss vizére
vágyakozik a szarvas:
szívem vágyik, hajtja vére
Tehozzád, ó, irgalmas.
Rád áhítozom nagyon,
itass meg, mert szomjazom -
Uram, Istenem, adj erőt
megállnom szent színed előtt.

Éjjel-nappal égő könnyek
sózzák meg kenyeremet,
midőn ellenségim jönnek
kérdvén: „Hol az Istened?"
Ezekről emlékezem,
igen megkeseredem -
Istenem, házadba mégyek,
hol örvendezvén dicsérlek.

Mért hagytad el így magadat,
én lelkem, mért csüggedsz el;
Hisz van még benned indulat
Istent várni könnyekkel.
Ne nyugtalankodjál hát,
bízzál Benne, s adj hálát,
s amíg szíved hálálkodik,
az Ő arca megszabadít.

Nyomorúságok mélysége
egymást űzi, kergeti.
Az árvíznek sincs még vége,
Uram, vess féket neki.
Mért könyörgök hiába ?
Mért járok gyászruhába ?
Ellenségim mért bántanak?
Reám kardot mért rántanak?

Örvény örvénynek kiáltoz
zuhatagod hangjában.
Ellenségem éngem átkoz
veszett, vad haragjában.
És úgy érzem, mintha ím
eltördelnék csontjaim.
Gyaláznak szorongatóim,
belém vág szorongató kín.

Nappal parancsolja az Úr
az Ő irgalmasságát
s a vak éj, ha reám zúdul,
kegyelme a biztos gát.
Ellenségim szavait
zsigereim kivetik.
Magamat biztatva mondom:
Bízzál, az Úr győz a gondon.

Képes Géza: Vallomás



Vagyok, mert szeretlek. Hallod? Szeretlek!
S csak akkor szűnik ez a szerelem,
ha meghalok s hideg gödörbe tesznek.
S vajon akkor meg fog-e szűnni? Nem!

Ha szétszakad az agy s a szív s az ágyék
s az izomrostok mind szétomlanak,
rejtezve bennük meglapul a vágy még,
mely átömlött rajtuk mint tűzpatak.

Por és hamu leszek. Az idő malma
már csontjaimat is megőröli.
De él a föld folyója, rétje, halma
s égnek tovább az égbolt fényei.

Ők látták szemed tiszta fényét, látták:
hogy csókoltalak, hogy öleltelek!
A folyó meglassította folyását,
s ránk hajoltak a fák s a fellegek.

Ha már emberek szívében sem élek:
a fák, folyók, rétek és csillagok
még századokig egymásnak beszélnek
szerelemről, mely érted lobogott.

Képes Géza: A levél




Szünetszakadatlan
csak neked írnék -
mindent ami eszembe ötlik
s hallgatnád a szavam,
mint otthon ha beszélek.
Míg írom a levelet
teveled beszélek,
s te itt ülsz előttem...
Megfoghatlak ha akarlak -
s akarlak.
Tegnap délután lefeküdtem,
s ott voltál mellettem az ágyon,
arcod arcomat simította.
Aztán hirtelen vége szakadt,
magamra maradtam.
Azóta úgy járok-kelek,
fekszem, ülök
állok:
anyaszült egyedül.
Fejem üres,
lelkem üres
csontom üres,
gyomrom üres,
várom: az ég
tüzes gerendája talán
fejemre ledől.
Tépem a naptár leveleit,
de naponta
csak
egyszer.
Ha lefekszel:
hiányomat ölelheted az ágyon.
Majd ha hazamegyek?
Nem tudom.
Elhessegetem a rímet, mert már
az se igaz:
vágyom.

Nélküled kiégett lámpa életem.

Kassák Lajos: Üzenet a semmibe

Nem szólítalak hangosan. Az ég gyapjai
s a tenger korálljai közt rejtegetlek.
Hajszolt lovam patkói csengnek a köveken
hogy senki ne hallja szívem vészjeleit.

Lásd verset írok rólad. Mi mást is tehetnék.
Felénél az ösvény íme kettéhasadt
fekete pokolszörnyeit a föld kihányja
rézkönnyeit hullatja rám a hársfasor.

Kedvesem szálló pille aranyló fénytörés
anyagtalan vagy a szél is átjár rajtad
s én látom hogy virágot szedsz most is a réten.

2014. május 21., szerda

Fotó


Weöres Sándor: A beszélő forrás



megszólal a kimondhatatlan
de nem mondhatja ki önmagát

cselekszik a kezetlen
de csak a te kezeddel
megindul a lábatlan
de csak a te lábaddal
eszmél az eszetlen
de csak a te eszeddel
virágba borul a virágtalan
de csak a te virágoddal
gyümölcsbe merül a gyümölcstelen
de csak a te gyümölcsöddel
adakozik az adhatatlan
de csak a te adományoddal
irgalmaz az irgalmatlan
de csak a te irgalmaddal
imádkozik az imátlan
de csak a te imáddal
fényes lesz a fénytelen
de csak a te fényeddel

megszólal a kimondhatatlan
de csak a szívedben.

2014. május 19., hétfő

Csoóri Sándor: Azon az estén




Úgy elbújtál emlékeimben,
ha rád gondolok, már csak a folyót látom,
bujdosó vizén kezeid árnyjátékát
s madarak szárnycsapását a széles láthatáron.

Az, aki voltál hat napon át,
földdé, felhővé változott,
egy város alkonyává, mely fölött
hét torony sárga sziklája ragyog.

Szoknyád a Holdig fújta föl a szél
azon az estén, mikor elutaztam.
Ott lobog azóta is a világosság álmain,
gyűrődve, fodrosan, a legtisztább magasban.

Bella István: Mit mondjak neked










Mit mondjak neked magamról, én kedvesem,
napjaid hogy édesítsem,
ha elgazosodik a száj,
s a szerelmet is, mint egy talált
szép kavicsot,
gyanakvón csörgetem kezemben?!

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?
– Hordalékával átcsapott fölöttem
a hús forradalma, a nyár.
De mint tavaszi vadvizek, hirtelen itthagyott
s nem hagyott mást,
csak sárgás iszapot, döglégyfekete sárt.

Mit mondjak neked magamról, én kedvesem?
Egy kéz ráz örökké, világrögeszme-zokogás,
s hiába tudom: nem vagyok száműzött,
úgy fekszem melled, combjaid között,
mint lovak, temetetlen dögök
tetemei közt izzadt és sáros katonák.

Áprily Lajos: Tetőn

Kós Károlynak

Ősz nem sodort még annyi lombot,
annyi riadt szót: "Minden összeomlott."

Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.

Ott lent sötét lombot sodort a katlan.
Itt fenn: a vén hegy állott mozdulatlan.

Időkbe látó meztelen tetején
tisztást vetett a bujdosó verőfény.

Ott lenn: zsibongott még a völgy a láztól.
Itt fenn fehér sajttal kínált a pásztor.

És békességes szót ejtett a szája,
és békességel várt az esztenája.

Távol, hol már a hó királya hódít,
az ég lengette örök lobogóit.

Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átöleltem a hullám-horizontot.

s tetőit, többet száznál és ezernél-
s titokzatos szót mondtam akkor:
Erdély.

(1923)