Zelk Zoltán: Este

Most fogja meg vagy most engedi el

kezem az Isten?

Bella István: Készülődés

Így megyek el majd akkor is,
kapkodva,
dolgavégezetlenül,
félálmok,
félébrenlétek,
féllélegzetvételek,
féléleteimbe burkolódzva.
Te ülsz az ágy szélén,
fehér cérnával – mosolyoddal? –
Ezt az inget még megvarrom.
Én meg:
Ugyan, ne vacakolj már vele ilyen későn.
S te:
Semmi az egész.
Én fölveszem utolsó ingem.
Elutazom.

Ágai Ágnes: Kitárt szívvel

Amikor a víz nem tart fönn,
és a valóság váza megroppan,
amikor szétdobált szavak kavarognak a szélben,
mert egész életünket kirámoltuk,
és az évek úgy hullanak fejünkre,
mint falról a málló vakolat,
akkor tartsd fölém a kezed boltozatként,
ne simíts, ne üss, ne emelj föl,
mindenki csak saját gyökerébe fogódzhat.
És akit kettészeltek?
Aki megmarkolná a létezőt,
de a lombos fák deszkává merevednek,
a folyók sebei felfakadnak,
és porrá őrölt élet húzza le zsebeinket?
Hol vagy, amikor csak a képzelet vásznára vetítlek?

Üres, fehér négyszög a lelkünk.
Mennyi idegen arc közül fedeztem föl a tiédet,
vonásaidat magamra tetováltam,
lépteid belémkondulnak, mint a harangok.
Tartsd fölém a tenyered, áldj meg!
Csontok szegélyezik a partot,
lyukacsos, száraz csontokon járunk,
kiálló, hegyes sziklacsontok -,
bordáink között aritmiás motor zúg,
kezed fölöttem, mint a sátor.

Tépett gyolcs foszlányok az égen,
tavasz van, rügyek borsóznak majd az ágon,
előbújnak a földigiliszták,
zöldes penész a hegyek hónaljában.
Nem baj, a védelem erősebb a támadásnál,
kezed két szárnya rám terítve,
árkok, cölöpök, vermek között,
ha megindulok, ugye ott vagy
oltalmazón és mozdulatlan?

Zágorec-Csuka Judit: Kéz a kézben

Kéz a kézben, ami ígéret volt
nekem törvény már, te mondtad,
legyen kéz a kézben, legyél
lehetőség egy másik életre.

Kéz a kézben, ami csend volt,
vallomás már, te mondtad szólalj
meg bennem, legyek nyár a te
teledben, legyél hang az én versemben.

Ágai Ágnes: Veled háltam ma éjjel

Veled háltam ma éjjel,
mint régen annyiszor,
fejem válladra tettem,
mint régen annyiszor,
simogattad arcom,
mint régen annyiszor,
azt suttogtad: szeretlek,
mint régen annyiszor.
Magadhoz vontál később,
mint régen annyiszor,
eloltottad a lámpát,
mint régen annyiszor,
hozzád akartam bújni,
mint régen annyiszor,
és felriadtam sírva,
mint régen sohasem,
üresen állt az ágyad,
nem volt ott senki sem.

Áprily Lajos: Menedék

S mikor völgyünkre tört az áradat

s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,

egyetlenegy kőszikla megmaradt,

egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten. 

Kassák Lajos: Halleluja

Tavasz van megint
kék-arany szemével tekint le ránk az ég
és nem sír nem hullatja súlyos esőkönnyeit.
Halleluja
zengi mély-hegedűjén a szél.
Halleluja. Halleluja néked szép világ
gyökerek édes ízétől virágok illatától terhes.

Halleluja néked millió ékességeddel
és a nagy panorámáért ami a te igaz kegyelmedből
körülvesz minket ameddig a szem ellát és azon is túl
a hegyek sziklaormaiért a csöndes zöld erdőkért
felszántott földekért kohóink érclávájáért
a csírázó magért a teherbe esett asszonyok mosolyáért

tűzhelyek lángjáért gyermekeink víg dalaiért
az édes kecskegidák gondtalan hancúrozásáért
a kenyérért és húsért a szerelmesek mély tekintetéért.
Halleluja néked Halleluja
hogy élünk és benépesítjük a földet
valamint a tengereket és a kék levegőeget.

És ezerszer Halleluja azért is
hogy kertem fái újból kivirágoztak
s hogy a magam kicsinységében ilyen nagy vagyok közöttük.
Milyen hálásak érte hogy megkapáltam alattuk a földet
hogy megszabadítottam őket a férgektől és gombáktól
akár a szép leányzók állnak itt körülöttem
fejükön virágkoszorúval szerelemre epedőn
suttognak egymáshoz és szelíden bólogatnak rá
miközben mély-hegedűjén boldogan zengi a szél
Halleluja Halleluja.

Árvai Emil: Betegen

Fekszünk, mint harctéren sebesültek

álmaink kifosztva menekülnek

nincs erő, csak jajgatás az élet

emlékek közt sírdogál a lélek...

Árvai Emil: Kérdések kérdése

Van egy nagy kérdés

mindnyájunk szívében...

Tán nem is kérdés,

inkább kiáltás....

Válaszra várva

visszhangzik bennem:

ki szeret engem?!

Zelk Zoltán: Tegnap

Erdőt, hegyet, tengert, folyót,

kék cinkét, csecsemőt ha láttam,

lelkem csak mondogatta:

milyen szép az Isten! 

Zelk Zoltán: Kegyelem

Sohase lép gyíkra csigára

soha egy föltámadt fűszálra

a földön járó isten lába

de vétkeinket eltapossa

mert vétkeinket megbocsátja. 

Lesznai Anna: Ima

Isten, te mindenütt vagy, nincsenek utaid.
Nézz le miránk, kik vándorútra kelten
Nem tudjuk, mi az, biztosan megállni.

Isten, mindenttudó vagy, előtted nincs titok.
Nézz le miránk, kik titkok erdejében
Tétován járunk s nem tudjuk, miért.

Isten, te végtelen vagy, merő határtalanság.
Nézz le miránk, kik mindig végit érjük
Kinyújtott karunk koszorús körének.

Isten, te halhatatlan, tiéd minden öröklét.
Nézz le miránk, önvérünk lüktetése
Méri és mossa életünk határát.

Isten, te vagy a minden, kívüled semmi nincs.
Nézz le miránk. Minden kivül vagyon
Az emberszivek piros börtönén.

Isten, te önmagad vagy, azonos mély öröm.
Nézz le miránk, sok forrás fut belénk
S önmagunkhoz sohasem juthatunk.

Isten, egész vagy, tömör teljesülés.
Nézz le mi ránk, sebzett részek vagyunk
Egésszé nem érik életszemünk.

Isten, te szent szabad vagy, vétkezned nem lehet.
Nézz le miránk, minket gördít kezed
S ha hullva hajlunk, mégis vétkezünk.

Isten, Isten - feléd kérdve kiáltunk
Hadd igyuk válaszod áldott borát
"Miért"-ed balzsamát ontsad le ránk -
Ne tudjunk mást, csak hogy kellünk neked.

Árvai Emil: Leszállt az éj...

Leszállt az éj a városra...

Kigyúlnak apró mécsek;

rab - szabadságát álmodja;

szabadra - les már a végzet.

Szorul a hurok: készen áll

a hóhér és az áldozat.

Most utoljára vacsorál

együtt egy lelkes kis csapat.

Búcsúzik tőlük a Mester...

Vacsorát oszt, lábukat mossa,

példát mutat még egyszer...

...Zuhannak aztán álomba.

Éber csak két feszült ember:

Áldozat, és árulója.

Bódás János: Húsvéti hit

Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad.
– Az Úr feltámadt – vallja millió szív,
s nem roskad össze semmi súly alatt.

Én sem hajlok a hitető beszédre,
nagyképű bölcseknek nem hódolok,
de, – tördelvén a titkok néma zárát, –
csak azt hiszem, mit megtapasztalok,

De mit nem érzek vak, süket kezemmel,
s hová nem ér el káprázó szemem,
Lelkemmel látom azt, melynek ha szárnyal,
nem ér nyomába gyarló értelem.

Én hallom, mit súg virág a virágnak,
bár hangjának fülemben nincs nyoma,
értem a tavasz illatos beszédét,
s érzem Istent, bár nem láttam soha.

S bár győzött a bűn, mikor a Keresztről
lelket mosva hullt alá a vér,
mégis hiszem a Krisztus diadalmát,
s tudom, hogy feltámadt, mert bennem él!

Ő áll mellettem könnyben és mosolyban,
amíg az élet rögeit töröm,
s nyugodtan küzdök, mert tudom, hogy vár majd
egy új élet, s benn mennyei öröm.

E hit vigasztal minden megtiportat,
özvegyet, árvát, sír felé menőt,
gyermeket vesztett zokogó anyákat,
s aki beteg is, ebből nyer erőt.

– Az Úr feltámadt! – vallja millió szív
s nem roskad össze semmi súly alatt…
– Bármit beszéltek, hitetlen Tamások,
a húsvéti hit győzelmes marad!

Jékely Zoltán: A csend jajszava

Szép templom, mért sikolt a csended?

Talán az Isten jajszava

A torzult Emberért, kit valaha

a maga képére teremtett