Fjodor Tyutcsev: A szép őszi estében

A szép őszi estében valami 

titokzatos és megható varázs van.

A fák rikító, szilaj színei,

a harsányrőt lomb a halk hervadásban,

a komorodó, fáradt föld felett

a kék ég, s a fátyolnyi köd az arcán,

a le-lecsapó borzongó szelek,

melyek mögött már tél sejlik s vad orkán:

mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt

élet szelíd mosolya, búcsúfénye -

az, amit embernél úgy nevezünk,

hogy: a fájdalom fenséges szemérme.

Szabó Lőrinc fordítása

Juhász Gyula: Zene

Az ember, amíg fiatal, erős,
Úgy véli, hogy egész nagy zenekar
Van a szívében, kürtök és dobok,
Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák
És mind az élet örömét, a szépség,
A jóság és igazság himnuszát
Ujjongják viharozva és vidáman.
Nem veszi észre, hogy a jó zenészek
Lassacskán szépen elhallgatnak és
Elszöknek egyenkint egy más vidékre.
Nem veszi észre, hogy fekete posztó
Jön a dobokra és hogy elrekednek
A trombiták s a száguldó ütem
Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon
Magában áll az utolsó zenész
S tört hangszerén egy hang sír elhalón
Mintegy segítségért kiáltva égre,
Majd csak susog és elnémul örökre
A bánat.

Weöres Sándor: Kicsinyesek

Csak játszani tudnak,
fontosdit és lényegesdit.
Alig koptak ki az álmodásból
és álommá aszott a realitás
ápolt kezeik között.
Az élet, mint olcsó játékszer, úgy berreg-búg a kezükben,
elrontják, mielőtt kezdhettek volna valamit vele.
Ál-istent alkotnak maguknak,
hogy legyen kihez könyörögni
és önérzettel hajtják meg előtte
ál-tökélyük cifra lobogóját.
Lassanként istenekké nőnek
ők maguk is maguk előtt
és elfelejtik, hogyan kell
embernek lenni,
kicsinynek.

Gergely Ágnes: Tünemény

Lakhatsz leomló házban,
léphetsz kút peremén,
az örökkévalóságnak
mindkettő tünemény.

Felfedezés, bűnvallomás,
kisodródó levél,
a forrás nem nézi kell-e
kitör, csapódik, él.

Vízfényű labirintus,
vastagodó sebek,
megrázhatod az oszlopot,
ha vérig sértenek.

Meghalni, megvakulni
míg dőlnek a falak,
az örökkévalóságnak
ez is egy pillanat.

Vésheted kőbe, elhull
ház, kút, bűn, út, erény.
Egy pillanatig éltem,
akár a fáklyafény.

Z. Konkoly Juci: Naplemente

esti fényárban

csodálom az aranylón

tündöklő napot

lebukó sugarával

megszépült pillanatot    

Bozók Ferenc: Szonett a miértről?

Magát a lét okát ti értitek?
Eső itat szelíd virágokat,
a Nap nevel fiút, leányokat,
e kék planéta mégis oly rideg.

A borzas űr nekem nagyon hideg.
Nyakig cipzározom magányomat.
Vajon ki fejti meg talányodat?
Gyötört szívem vajon ki érti meg?

Miért van oly sok egybeépülés?
Miért van annyi szálra szétesés?
Miért van annyi össze, s annyi szét?

Ha én sem értem önmagam, ki ért?
Miért a létezés, miért a Lét?
Miért a sok miért? Miért? Miért?

Rakovszky Zsuzsa: Házasságtöréseink

A zseniális szervezések!… „Top secret” dokumentumok
körmönfont elrablásához se lenne sok
ennyi sietős lelemény: a könnyes konspirációk

szennyes presszókban, a gyors telefonok… No és a minden-
féle helyszínek: hátsóülésen, puszta földön
– szemben a lomb alulnézetben – vagy a kölcsön-

szobák, borosüveg-lámpáikkal, a hímzett
díszpárnákkal… Vagy éppen a megszokott falak közt
támaszthatunk – kétbalkezes betörők – röpke tűzvészt,

nyomtalanul, remélhetőleg… És furcsamód tágíthatónak
bizonyul az idő: egy szeles idegen évszak
költözik hézagaiba – míg aztán újra vissza

nem forr ez a vészkijárat is – most már örökre, vagy
még feszegetjük a zárat, egyre vadabbul, ahogy
a fűtés ki-kihagy, és a levegő is egyre fogy.

Rakovszky Zsuzsa: Félni

Mi mindentől, úristen és mióta
az eszemet tudom: ott volt mindjárt az a könyv a
fényképekkel: a múzeumi tárlók
üveglapja mögött a kopasz hamuemberek,
az arc helyét takargató kezek, begörbült
ujjakkal – hogy szétomlanának
a levegőn! És az az újsághír: a lezuhant gép
megégett roncsai között csak egy
„fél pár tűsarkú fehér cipő”…

És a kórház, az éter: a domború sárga lámpa
a nagy fehérségben, tüzes vaslapra ejtett
vízcsepp, elillant nyomtalan. Süvítve közelített:
valami, semmi, lüktető pont – majd a túloldalon
végtelen póznák hosszú sorban, csúcsukon
valamilyen színes, csillagszórószerű
fényforrás – végigmenni már
nem volt időm…

Aztán a hold: az udvaron, egyedül maradva
sötétedés után, a gyanúsan neszező ecetfa
s a téglakerítés fölött úszkált, gonosz
mágnes: tudtam, majd biztosan a háztetőre
csal ki éjszaka, tudtam, kicsal, akár a
zárt ablakon keresztül…

Gondoltam, akkor inkább a langyos, emberi,
szobányi univerzum: villanyfény, ágynemű,
zsebkendők, rossz végén hernyót eresztő
fogkrémes tubus… harmadnapos
áztatólében harisnyahínár; a koszlott
frottírköpenyben a test, áramtalanítva, a meghitt
gyógyfürdő-meleg: fullasztó volt, de biztos;
nyugalmas, bár unalmas. Belátható bajok, családias,
menetrendszerű gyöngéd nyavalyák…

Most, éjjel a megállóban, ha csak
öt percig egyedül – már meghasad
a megbízható héj, alattomos
sokértelmű jelentés futja be
a látványt. A folyékony sötétben a szilárdabb
sötét merev vagy imbolygó szigetei. A domború
esős tükörlap meg-meging a szélben, öklözi
lágyan a levegőt: szétszalad, elágazik
minden mindenfelé. Korláttalan vagyok,
definiálhatatlan, megtörténhet velem
bármi bármikor, könnyű vagyok,
szabad, terjeszkedem – és félek, félek.

Sebestény-Jáger Orsolya: Nyáresti ég

Uram most megpihennék.
Napórák vágyait feledtem.
Szélcsend lennék a nyílt vízen,
sirályok szállnának felettem.

Nád ívén lehetnék a csönd,
s mint nádiposzáták titkai
rezdülnék mélykék víz fölött,
szárnycsapásaim sem hallani.

Part lennék kikötők ölén,
macskaköveken a régi lom,
és elcsitulnának álmaim
egy parton feledett padon.

Karoddal fogj fel majd Uram,
ha magamból kilépve zuhannék,
alattunk hömpölyögjön lent
a szétáradó nyár esti ég.

Gyurkovics Tibor: Áldás

 Megadatott még úgy szeretnem,
ahogy még sosem szerettem,
hogy kitárom az ablakot,
és látom, hogy a nap ragyog.

Hogy bedől a fény a szobámba,
A szemembe, szívembe, számba,
és én magam is ragyogok.
Megadatott.

Szikrázik, száguld rejtekem
lopódzik be a naplemente,
mielőtt lebukik a nap,
aranysisakban lássalak.

Téged, akit még úgy szeretnem
megadatott, ahogy nem szerettem
senkit se, talán csak Istent,
ki benned végül is fölismert:

hogy fény vagyok, hogy szép vagyok,
s övé vagyok. Megadatott.
S megengedte, ha már alig lát,
hogy megoldjam a saruszíját.

*
 (De gyönyörű ez a vers.)

Pataki István: egyedül

a folyót
egyedül úsztam át
és úsztam fölfelé
vagy sodort az ár

a hegyen
egyedül keltem át
nem követtem senki lábnyomát
s nem is követett senki

egyedül tanultam lenni
egyedül érintett isten
egyedül értem tetten

egyedül vagyunk
egyedül
ketten

Reményik Sándor: Mikor ünnepet ül...

Mikor ünnepet ül
Lelkedben az öröm, vagy fájdalom,
- Lehet gyászünnep is -
Akit nagyon szeretsz,
Akkor hozzá mehetsz,
Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon!

Akit szeretsz, annak
Egész lelket áldozz,
Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!

Akit nagyon szeretsz:
Ne kívánd a házikódba társul,
Örvendj, ha a lelked vadvirágos,
Messze síkján néha hozzád társul.
Örvendj, mikor járhatsz
Bársony-puha karján
Erdők muzsikáló, suttogó avarján.
Vagy ha hegytetőkön,
Meredélyek felett
Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.

Akit nagyon szeretsz:
Völgyben ne lakozzál,
Hegyen találkozzál
Ott társalogj Vele,
Társalgásod imádkozás legyen,
Fénnyel, árnnyal, végtelennel tele.

Akit nagyon szeretsz,
Soha meg ne csókold, ne öleld meg,
Áhítattal csak a kezét fogd meg.

Akit nagyon szeretsz:
Közted s közte, mint egy tündérfátyol,
Lebegjen a távol.

Mint egy fényes, hűvös tündérfátyol,
S hogy balgán letépjed,
Őrizzen az Isten attól téged!

Ami el nem kophat
Forró közelségbe',
Hosszú megszokásba,
Akárminek hívják:
Annak az érzésnek örök a zománca.

Reményik Sándor: Csak így...

Hogy mért csak így: 

Ne kérdezzétek;

Én így álmodom, 

Én így érzek. 

Ilyen messziről, 

Ilyen halkan, 

Ily komoran, 

Ily ködbehaltan, 

Ily ragyogón,

Ily fényes vérttel; 

Űzött az élet,

S mégsem ért el. 

Menedékem:

A nagy hegyek, 

Az élet fölött 

Elmegyek; 

S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen: 

Én, örök vándor, s örök idegen.

Rafael Alberto Vasquez: A szavak

A szavaknak

saját élük van

Ezért tudnak oly tisztán sebet ejteni 

Dabi István ford.

Hodossy Gyula: Útravaló június 14-ére

               „Az alázatosság és az önismeret
                    biztosabb út Istenhez,
                    mint az elmélyült tudós kutatás.”
                                     (Kempis Tamás)

Kempis így üzent nekünk erre a napra.
Érezzük, ahogy a bölcsesség Őt, burokban tartja.
S mi pedig, kételyeink közt vergődünk minduntalan,
keresve az utat Istenhez, hittel, még többször hitetlenül.
Igaz(?) könnyet fakaszt a felismerés,
ha a fában sem hiszünk,
hogyan is higgyünk, annak gyümölcsében.
Olyan ez, mint amikor, szomjúhozunk a forrásvíznél,
amelyet nem ismerünk fel.

Karnyújtásnyira az éltető csobogás,
aztán mégis kiszikkadunk.
Agyunkat vakító fehér fény árasztja el,
mint a szentek, átlényegülünk,
egy másodpercre, vagy tovább.
Az idő ilyenkor nincs velünk,
elhagyjuk, mint a tegnapi kacajt,
de mégis, aztán, egyszercsak, időtlenül
bekövetkezik.
Azt gondoljuk, hogy csak Kempisnek sikerült,
vagy neki se,
de akkor mi végre a nagy kitárulkozás.

S ha felismerjük:
a szent víz keresztül áramlik a testünkön,
megszentelve azt,
minden tiszta lesz, szép lesz,
könnyű és őszinte,
mint a pillangó.