Mi mindentől, úristen és mióta
az eszemet tudom: ott volt mindjárt az a könyv a
fényképekkel: a múzeumi tárlók
üveglapja mögött a kopasz hamuemberek,
az arc helyét takargató kezek, begörbült
ujjakkal – hogy szétomlanának
a levegőn! És az az újsághír: a lezuhant gép
megégett roncsai között csak egy
„fél pár tűsarkú fehér cipő”…
És a kórház, az éter: a domború sárga lámpa
a nagy fehérségben, tüzes vaslapra ejtett
vízcsepp, elillant nyomtalan. Süvítve közelített:
valami, semmi, lüktető pont – majd a túloldalon
végtelen póznák hosszú sorban, csúcsukon
valamilyen színes, csillagszórószerű
fényforrás – végigmenni már
nem volt időm…
Aztán a hold: az udvaron, egyedül maradva
sötétedés után, a gyanúsan neszező ecetfa
s a téglakerítés fölött úszkált, gonosz
mágnes: tudtam, majd biztosan a háztetőre
csal ki éjszaka, tudtam, kicsal, akár a
zárt ablakon keresztül…
Gondoltam, akkor inkább a langyos, emberi,
szobányi univerzum: villanyfény, ágynemű,
zsebkendők, rossz végén hernyót eresztő
fogkrémes tubus… harmadnapos
áztatólében harisnyahínár; a koszlott
frottírköpenyben a test, áramtalanítva, a meghitt
gyógyfürdő-meleg: fullasztó volt, de biztos;
nyugalmas, bár unalmas. Belátható bajok, családias,
menetrendszerű gyöngéd nyavalyák…
Most, éjjel a megállóban, ha csak
öt percig egyedül – már meghasad
a megbízható héj, alattomos
sokértelmű jelentés futja be
a látványt. A folyékony sötétben a szilárdabb
sötét merev vagy imbolygó szigetei. A domború
esős tükörlap meg-meging a szélben, öklözi
lágyan a levegőt: szétszalad, elágazik
minden mindenfelé. Korláttalan vagyok,
definiálhatatlan, megtörténhet velem
bármi bármikor, könnyű vagyok,
szabad, terjeszkedem – és félek, félek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése