Elvásott ízű napokon megismétlődik, ami volt.
Hervadt sorban haladnak el hajdani szerelmeink,
a valaha kicsattanó szépségű bálkirálynők,
arcukon az alkony árnyékaival,
beesett szemük körül ijesztő karikákkal.
Csillagok voltak ők, s elborította virágos
rétjüket az égből lassan hulló szürke hamu rétege,
de megfiatalodva hozza vissza néha őket az álom.
Nem látni ilyenkor arcukat, sem teljes alakjukat,
de ölüket fény derengi be, fölismerjük őket
bőrük tapintásáról, hajuk illatáról.
Nem többek már a múlt kísérteteinél, de mégis
az évek rácsát feszegetik vadul szorongató ujjaikkal,
élesztgetik a kihunyt tűz mélyén alvó parazsat,
beteljesíteni akarják az örökre elmulasztottakat.
És a lanyhán szivárgó vér bennünk még félholtunkban is buzogni kezd,
kezünk ama sosem nyíló ablakokat veri,
ahol a függöny mögött elérhetetlenül aludták álmukat
a balgák, akik szüzességüket hosszú évekig tartogatták,
a bátrabbak elmerészkedtek a legvégső határig,
ott mégis megtorpant szinte mindegyikük.
Mi pedig sokat tudó kézzel, sokat tapasztalt
szájjal undorító lebujokba menekültünk,
levezetni a kínzó, felcsigázott feszítőerőt,
és a kényszermegoldást nyújtó, kétes tisztaságú
fekvőhelyről hányingerrel bújtunk ki egy-egy szürke
kora reggelen, erőnk, fiatalságunk
teljében, valami olcsó pacsulitól
szagló, elfásult, ruganyosságát vesztett
test mellől, mint a párzó állatok. Nem is értem,
hogyan tudhattuk, mi a szerelem,
miért nem süllyedtünk el örökre
az álszent képmutatás tisztes polgári mocsarában?
