Rainer Maria Rilke: Ó, mondd

Ó, mondd meg, költő, mit teszel? – Dicsérek.  

De hát az iszonyt és a szörnyüséget 

hogy birod elfogadni, mondd? – Dicsérek. 

De hát a névtelennek, elvetéltnek 

hogy adsz mégis nevet, költő? – Dicsérek. 

S honnan van jogod, váltva annyi képet, 

hogy mégis önmagad maradj? – Dicsérek. 

S hogy szelid és vad egyformán kisérnek, 

s csillag és vihar ismer? – Mert dicsérek.  

(Somlyó György fordítása)

Oláh János: Maradni szeretnék .

Amennyire féltem az egyedülléttől, 

legalább annyira törekedtem is rá: 

hatéves lehettem, amikor először világgá indultam miatta. 

Nem jutottam messzire, 

sem a világjárás, 

sem az egyedüllét sejtelmekkel átszőtt 

birodalmának meghódítása terén. 

Most – az utolsó nagy utazás 

előszelének fuvallatában – 

hirtelen megbicsaklik bennem az ifjúkori vágyakozás, 

maradni szeretnék a helyemen, szeretteim körében, 

talán éppen azért, mert érzem, hogy lehetetlen.

Weöres Sándor: Szán megy el az ablakod alatt

Éj-mélyből fölzengő

– csing-ling-ling – száncsengő. 

Száncsengő – csing-ling-ling – 

tél csendjén halkan ring.  

Földobban két nagy ló 

– kop-kop-kop – nyolc patkó. 

Nyolc patkó – kop-kop-kop – 

csönd-zsákból hangot lop.  

Szétmálló hangerdő 

– csing-ling-ling – száncsengő. 

Száncsengő – csing-ling-ling – 

tél öblén távol ring.

Kányádi Sándor: Ne szólj

Ne szólj, a szavak elrongyolódtak, 

ütött-kopott ószeri limlomok, még ha egy 

Júlia vagy Rómeó vagy mit tudom én ki 

viselte is volna vallomásul; ne szólj, nem szólok 

én sem. Mert mi lesz, ha egyszer kimondjuk 

azt a könnyen kimondható szót, mit mondunk majd 

azután, mivé lesz a kimondhatatlanság öröme, 

lesz-é fokozás, ha egyszer kimondjuk, 

nyilvántartásba vesszük s hivatkozunk rá, 

ha minden kötél szakad, vagy 

ha csak éppen összezördülünk valamiért? 

Nem vagyok fennkölt, se cinikus, sem parasztian 

prűd, csak babonás talán, akár a sámánhitű ősök, 

akik féltek néven nevezni istenüket. 

Ne szólj hát, minek oda a szó, hol egy tekintet, 

egy mozdulat többetmondó. Hagyd meg nekem azt a hitemet, 

hogy egy ki nem mondható nevű istenség kegyelméből 

s az ő dicsőségére élek e földön; 

a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás 

motorjával agyamban, szívemben végzem 

ember voltommal járó kötelességemet, és 

örömeim között is szótlanul ahhoz a 

legfőbb megtartóhoz imádkozom.  

(1965)

Arany János: Intés

Jó költőktül azt tanultam    

S adom intésül neked: 

Sose fáradj, sok cifrával    

Elborítni éneked!  

Szólj erővel, és nevezd meg    

Ön nevén a gyermeket; 

Szólj gyöngéden, hol az illik, –    

S ne keríts nagy feneket.  

Olykor egy-két szó is jobban    

Helyre üti a szeget, 

Mint az olyan, ki beléhord    

Földet, poklot és eget,    

S ordít, amíg elreked.                             

(1877. szept. 29.)

Kányádi Sándor: Sóhajtás

Kútnak lenni volna jó 

utas-itatónak, 

diófának vagy a fán 

füttyentő rigónak.  

Rigófüttynek volna jó, 

lenni bár egy hangnak, 

jönni-menni volna jó 

akárcsak a harmat.

Radnóti Miklós: Huszonnyolc év

Erőszakos, rút kisded voltam én, 

ikret szülő anyácska, – gyilkosod! 

öcsémet halva szülte-é, 

vagy élt öt percet, nem tudom, 

de ott a vér és jajgatás között 

úgy emeltek föl a fény felé, 

akár egy győztes, kis vadállatot, 

ki megmutatta már, hogy mennyit ér: 

mögötte két halott.  

Mögöttem két halott, 

előttem a világ, 

oly mélyről nőttem én, 

mint a haramiák; 

oly árván nőttem én 

a mélységből ide, 

a pendülő, kemény 

szabadság tágas és 

szeles tetőire.  

Milyen mély volt gyerekkorom, 

s milyen hűvös. 

Hívó szavad helyett kígyó 

szisszent felém játékaim 

kis útain, ha este lett 

s párnáimon vért láttam én 

a gyermeket elrémítő, 

nagy, hófehér pehely helyett.  

Milyen mély volt gyerekkorom, 

s milyen magos az ifjúság! 

A két halál megérte-é? 

kiáltottam a kép felé, mely 

ott sütött szobám falán. 

Huszonnyolc éves voltál akkor, 

a képen huszonöt talán, 

ünnepélyes ifjú nő, 

komolykodó, tünődő.  

Huszonnyolc éves voltál akkor, 

most ugyanannyi lettem én, 

huszonnyolc éve, hogy halott vagy, 

anyácska, véres szökevény!  

Anyácska, véres áldozat, 

a férfikorba nőttem én, 

erősen tűz a nap, vakít, 

lepke kezeddel ints felém, 

hogy jól van így, hogy te tudod, 

s hogy nem hiába élek én.       

(1937)   

***

"A költő születésnapja egyúttal édesanyja halála napja lett.  

A Radnótira jellemző formai tökéletességben megrázó  

erővel szólal meg az egész életen át hordozott tragédia."

Pilinszky János: Van Gogh

Ök levetkőztek a sötétben, 

ölelkeztek és elaludtak, 

miközben te a ragyogásban 

sírtál és mérlegeltél.

Babiczky Tibor: Dél

Ahogy felnyílik két szemed, 

fordul a reggel délbe át, 

szórt fény zuhog, s mint ócska smink 

az álom árnyéka járom-

csontodon szétkenődik épp, 

én fekszem mozdulatlanul, 

semmi mást nem látok ebben 

a ritka szövésű, árva 

ragyogásban, csak téged, és

tudom, hogy nincs bennünk halál.

Bertók László: Ítélet

Villámsújtotta fa… Megégett, füstölög… 

Áll, mint az ítélet a pillanat fölött.

Nagy Gáspár: Ima

Ima az, ami 

templomi csöndben, 

a lehunyt szemek mögöttiben 

megtörténik - 

és ima az, ami 

mögött látszik a mécs örökfénye 

és hallszik egyetlen orgonahang,

nem innen, hanem onnan.

Ami ima, az 

már az elejétől a végéig 

megfordítva is ugyanaz marad, 

ugyanannak szóló szó - 

és ami ima, az 

mégis váratlanul nyíllik ki 

ég és föld határán, 

akár egy szirmos ejtőernyő.

Albert Zsuzsa: Szebb a szépnél

Ne feledkezzél meg rólam 

simítsad forró arcomat 

fogd be a szemem, lássalak 

halljalak, fogd be fülem, 

erdőben vigadj velem 

folyón ha járok, fogd kezem. 

Fényes szemedet 

rajtam feledted, 

várlak, ha nem látsz 

akkor is, 

futnék már tőled, nem lehet 

orromban leheleted 

ínyemen oldódik szavad 

mert szebb a szépnél 

több a többinél. 

Varsádban hang nélkül 

halld meg neved 

hegedűk, csellók zengjenek 

oltalmam, lakásom, fészkem 

örökös menedékem. 

Ki bennem vettél szállást 

szépek a te sebeid Uram 

hajad mint láng 

a te sóhajod lomb susogása 

a te eged néz, amíg 

feltartom kezeim szobámban éjjel...

Seymour Glass

Távoli vers 

Hideg éjszaka. 

Magasló fenyőfacsúcsok: 

megsápaszt a hold.

Futásod története 

Szél körülötted, 

ahogy végig a Broadway-n: 

győztesen, győztesen. 

Idő 

Most minden, mint ott, 

egészen miként akkor, 

és mégis másképp - 

Találkozásra várva 

Nem elég megpillantanod, 

de felismerned kell, 

hogy tovább tudj lépni. 

Petőcz András fordításai

Sajgó Szabolcs: új teremtés

                                               " Az Úristen pedig bőrből ruhát

                                          készített az embernek és feleségének

                                                                   s felöltöztette őket "

                                                                                  (Ter 3,21) 

levettük a kapott öltözetet 

magunknak készítünk ruhát 

a tudás fáit melegházakban neveljük

s jó üzlet az élet fája is 

a kígyótojást szívünkkel költögetjük 

elkerített édenünket vigyázzák őrszemek

lángolóbb naponta pallosuk 

kertünkben sétálgatunk ha fúj az esti szellő 

s a saját képünkre formált lényekkel társalkodunk

az még nem világos 

hogy hová állítsuk 

hogy pontosan mi is legyen 

s hogy kell-e egyáltalán 

valahová egy tilalomfa

Utassy József: Hit és valóság

A vágyam: Valóság! 

Hitem még csak álom. 

De tudom és remélem, 

hogy a Valóságban 

egyszer megtalálom.