Ablakomon ma nincsen jégvirág.
Ahogy kinézek, szürke a világ:
köd lomhál a földön.
A szobám ma börtön.
Mi van a ködben? És mi van a ködön túl?
Elpusztulhat tőlem az egész világ;
ha a nap az égről, mint az alma lehúll,
és leomlik véle a csillagmiriád,
én nem fogom tudni, én semmit se látok,
csak az álló ködöt, meg a kertpalánkot.
Ablakom alatt a kiskert sárgul elém.
A nagy mindenségből csak ennyi az enyém:
kóró, letörött ág, elhervadt levélke,
száz kis halott virág szomorú emléke.
De nincs örökös köd szép Magyarországban,
s főképp nincs Egerben és itt is a Sáncban:
átnyilalja a nap, elszáll mint a fátyol.
Feltárul a közel, feltárul a távol.
Vidám pikulaszó s bőgőmoraj hallszik:
a Sánc egy utcáján most kezdik a lakzit.
Kirajzik egy házból a Sánc tarka népe;
piros szoknyás lányok ringatósan lépve;
legények legelől a táncot bokázva,
hátul meg a vének csendes ballagdálva.
Nyoszoló-lányok közt egy koszorús leány.
Orcája halavány s mégis boldog vidám.
Vissza-visszapillant az édesanyjára.
S akkor könny lopódzik szeme csillagára.
