Zelk Zoltán: Ez már az ősz

Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök 

dalt próbál szegény, a füvek között. 

Szakad a húr, szétfoszlik a vonó – 

nem nótaszó ez már, de búcsúszó.  

Ez már az ősz. Borzongva kél a nap. 

Közeleg a rozsdaszínű áradat. 

Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött – 

elnémul a rigó, el a tücsök.  

Mily korán jő, mily korán tör felénk – 

hogy kortyolnánk még a nyár melegét! 

Be üres is volt idén a pohár, 

be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!  

S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák 

az őszi ég keserű sugarát. 

Hiába isszák, nem ad már erőt, 

csügged az ág, sárgára vált a zöld.  

Csügged az ág, ejti leveleit. – 

Ó, ha az ember is a bűneit 

így hullatná! S lomb nélkül, meztelen, 

de állhatnék telemben bűntelen!

Zelk Zoltán: Pillanat

Könyökölve, mint híd-karfára 

a szeptemberi délutánra, 

két perc rése között rálátva 

a teljesség pillanatára, 

a csordulásig teli tájra, 

a fák öntelt diadalára…  

folytathatatlan, mondhatatlan, 

folytatnám még, de csak szavam van.

Vas István: Képlet

Ha most találkoznánk, egy napra csak, 

már pontosan tudnók, mit kell csinálni. 

Már nem volnának itt fölösleges szavak: 

lemúltak a volt élet álvitái, 

a sértődés, a becsvágy, a háló, melyben éltünk. 

Fölösleges harc volt, reménytelen. 

Mit számitana már a győzelem? 

De fájni tud ma is a vereségünk.  

Ha most találkoznánk, egy napra csak, 

már tudnánk pontosan. Csak egy találkozásra! 

Nem volnának fölösleges szavak, 

ha egyszer eljönnél. Hiába kérlek. 

Ami belőlünk megmaradt, 

csak mint a minden dolgok fizikája, 

csak mint a mozgás, az anyag: 

valami algebrai kivonat, 

egy elmulhatatlan érvényü képlet.

Molnár Virág: Kezdjetek el élni!

„ Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt, mulandó életed minden napján, mert ez jutott neked az életben, és munkád révén, amelyet fáradsággal végzel a nap alatt. Tedd meg mindazt, ami a kezed ügyébe esik, és amihez erőd van, mert nem lesz cselekvés, gondolkozás, ismeret és bölcsesség a holtak hazájában, ahová menned kell!"

(Prédikátor 9, 7-10)     

       Pásztor Anna előadásában a „Márti dala” című dalt sokszor dúdolom magamban. Emlékeztet a fenti Ige alapján az emberi élet mulandó voltára, és arra, milyen fontos, hogy ma kezdjünk el élni. Ma együk örömmel a kenyerünket, és igyuk a borunkat, tegyük a jót, kövessük Isten akaratát, mert nem tudjuk, mit hoz a holnap.  

Amikor ezeket a sorokat írom 2024. április 27-e van. Drága barátnőm az imént telefonált, hogy szeretett férje váratlanul elhunyt. Egy középkorú, hitvalló életet élő férfi, ereje teljében, váratlanul elment. Ahogy telefonon beszéltünk, a sírás után a reménység hangja szólalt meg beszélgetésünkben, mert a szerető férj és édesapa mindent megtett életében Isten akarata szerint, ami keze ügyébe esett. Azért, mert ÉLT. Isten szerint élt, az evangéliummal a szívében élt. Nem a jövőben reménykedett, a mulandókért fáradozott, hanem az evangéliummal az evangéliumért élt.  

Kezdjünk el élni! Semmit nem hoztunk, semmit nem viszünk, de ha hittel élünk, tudjuk, hogy az Úrhoz megyünk. Mindez pedig meg fog szabadítani a félelmektől, az aggodalmaskodástól, derűssé és hálássá tesz minden körülmények között. Éljünk így, Isten dicsőségére, múlandó életünk minden napján!     

Kezdjetek el élni (katt)

Nemes Nagy Ágnes: Az őszi tarlón

Fekszem, s mintha kint feküdnék 

az őszi tarlón, rőt mezőn, 

két szemem az égre tárva 

ifjú-módra, kérdezőn.  

Majd lezárva, ifjú-módra, 

– hogy sziszegnek itt a fák, – 

nincs halálosabb a földön 

mint a lenge ifjúság.  

Amikor még nem születtem 

nagy homálya oly közel, 

szele sípol csontjaimban, 

én még nem feledtem el.  

Én tudom, hogy nincs reménység, 

nincs erő, csak áhitom, 

s nyurga vállam összecsuklik, 

mindhiába tágitom.  

Fekszem szótlan, messze nyúlva, 

lábam már az űrbe lóg, 

s fent: óriási őszi pitypang, 

hófehéren leng a hold.

Gát István: Mint annyi szép...

Mint annyi szép, ez is csak részlet 

a nagy Egészből - étlen-szomjan 

űztem, hogy hatalmamba vonjam 

s megváltozott amire kész lett. 

Hagytam: vigyen, ritmusba hulltan, 

hogy szín s arány összhangba forrna

s míg tartalommal telt a forma 

magam is mássá alakultam. 

A gondolat, szavakból pattant, 

már több mint érzés, rímes játék 

a föld s az ég határán átlép 

s megsejteti a mondhatatlant ...

Robert Graves: Harmatcsepp és gyémánt

Hogy különböztök, te meg ő: 

Oly könnyen ecsetelhető! 

Kit egykor eléd helyeztem, 

Ő gyémántként ragyogott, de te, 

Mint harmatcsepp tündöklete, 

Remegsz egy rózsakelyhen.   

A harmat egybegyűjtöget 

Hegyet, vadont, tengert, eget, 

Felhőlátványt szemébe; 

A gyémánt, mit lát, szétszedi, 

Villognak csak tört-képei, 

Egynek se lesz egésze.  

Tandori Dezső fordítása

Weöres Sándor: Kánikula

      Szikrázó        

      az égbolt 

aranyfüst a lég,        

      eltörpül        

      láng-űrben 

a tarka vidék.        

      Olvadtan        

      a tarló 

hullámzik, remeg,        

      domb fölött        

      utaznak 

izzó gyöngyszemek.        

      Ragyogó        

      kékségen 

sötét pihe-szál:        

      óriás        

      magányban 

egy pacsirta száll.  

Fodor Ákos: Vakvágta

Addig kerestelek, 

míg meg nem találtál 

- s hogy ez megeshetett, 

úgy érzem: becsesebb 

életnél, halálnál.  

Mindaddig vártalak, 

míg el nem értelek 

s a Pontnyi Pillanat 

támasz - pontunk marad, 

hol nincs enyém-tied.  

Bár naponta meg kell mászni egy-egy vermet; 

naponta föl lehet zuhanni a csúcsra! 

Az ember, úgy látszik, avégre termett, 

hogy mit elért: keresse újra s újra.  

Vakon vágtázva is, és át tűzön-vízen, 

meg - megmértük végre: mekkora lehet a Kék Végtelen! - 

S e győztesen, s e vesztesen, 

félálomban suttogjuk: i g e n. 

Álmunk mély és teljes legyen. 

S hogy nappal is rólunk álmodjon a Szerelem: 

ébredj velem, 

Jobbik Felem, 

ÉBREDJ VELEM! 

Faludy György: Megvakulok?

Tegnap éjjel, az ágyban, mint szokásom 

nagyon soká olvastam verseket. 

Most reggel tíz. Gyönyörű télidő. 

Az égen apró, szabad fellegek.  

Ujjongva tartom karomat magasra 

(üdvözlet az időnek, ez elég) 

s megborzongok a rémülettől: látom 

kezemet, de nem ujjaim hegyét.  

A dívány fölött, az olasz festményen 

oldalt meggörbült az ezüst keret. 

A pamlagra ugrom s kézzel tapintom: 

nem volt soha ennél egyenesebb.  

Leülök az asztalhoz és a hírlap 

után nyúlok közönyösen, pedig 

nemhogy csak sejtem, de tudom előre, 

hogy a borzalom csak most következik.  

A fő címeket jól bírom szememmel, 

de a szabványos, apróbb méretű 

sorok csak hosszú, piszkosszürke foltok, 

nincs köztük egy olvasható betű.  

Kizártak az olvasás gyönyöréből. 

Nem tudom, ki írta, ha kézbe kapom 

a levelet, sem azt, mit magam írok. 

A könyvtáramat is kidobhatom.  

Hát így vagyunk. S maradt-e vakon bennem 

a versíráshoz még erő elég? 

Mi lesz velem? Megyek a gyalogúton, 

balról mankóm. Jobbról a feleség.

Nagy István Attila: Hallgatásod

Elárul a szó, fehéren rád világol: 

nem állhatsz tehetetlen mosolyod mögött, 

csalás nélkül nem várhatsz újabb csodát. 

Árvaságod kibukik fogaid közül, 

váratlan alázza meg mímelt tetteid. 

Nem takarózhatsz a hűvös csenddel: 

hallgatásod szól szavaid helyett.

Zelk Zoltán: Ha ott

Ahol az útjuk megfutott szelek, 

ahol a hajléktalan árnyak, 

ahol a törött szárnyú záporok 

menedéket találnak, 

ahol egy asszony léptei alatt 

a fű nem hajlik, jég be nem szakad,

ahol a perc az ágakon 

tollászkodva megül, már föl se rebben –  

ha ott, ha ott, ha végül is 

a bekerített csendben.

Kálnoky László: Aki bennem lakik

A leghitványabb kavics is 

felragyog néha, mint a drágakő 

ha napfény érinti meg. Az ismeretlen 

lény, aki bennem hallgat, 

néha megszólal. Sorokat mond, 

olyan gyorsan, hogy nem tudom leírni, 

máskor csak kisegít egy-két szó erejéig, 

mikor elakadok. Nem tudhatom, 

férfi-e, nő-e? Valószínüleg nincs neme. 

Nem öregszik velem együtt. Ő kortalan.  

Mikor még fiatal voltam és erős, 

sokszor nem hajlottam szavára, 

sőt letorkoltam, mint valami mihaszna 

okvetetlenkedőt. Most már ő az erősebb. 

Hiába vagyok gyenge és öreg, 

megdolgoztat kegyetlenül. 

Szolgámnak hittem, és parancsolóm lett. 

De így a jó! Különben 

haszontalanná válnék életem. Napot napra 

morzsolnék, és nem látnám meg soha 

azokat az ismeretlen világokat, 

amiket ő tár elém karjának 

egy mozdulatával vagy föllebbentve köpenyét.  

Ő, aki általam van, 

ő, aki nélkül nem lennék több 

lesöprendő szemétnél egy isten asztaláról.

Szabó Lőrinc: Olvasás

Mint a csillagokat a távcsövek, 

úgy húztam körém, s egyre közelebb, 

könyveken át a Világ Tényeit: 

éj-nap olvastam. Mindent! Hajnalig, 

kis lámpa mellett, s függönyözve a 

konyhánk ajtaját. Boldogság, soha- 

nem-álmodott, töltött be: Nemcsak én 

vagyok (ha vagyok) bolond! Mint a fény 

mihelyt szabad, oly határtalanúl 

tágúlt a lelkem, nőtt, már messze túl 

kíváncsiságban s reményeiben 

iskolán s minden hasznon: Végtelen 

nyílt elém, hisz most eszközt, szárnyakat

kaptam, repülni, s törni zárakat: 

az Irodalmat: születő, arany 

lángok zsúfoltak, gyerekmód ugyan,

de úgy, ahogy az első távcsövek 

tömték új csillagokkal az eget.

Nagy László: Az én szívem

Az én szívem játszik, 

ingemen átlátszik, 

másik szívvel tündérkedik 

hajnalhasadásig.  

Születtem, felnőttem 

durva gaz-erdőben, 

virág vagyok, attól félek: 

csalán lesz belőlem.  

Szaporodik évem 

fényben, égdörgésben, 

ecetért kell elcserélni 

minden édességem.