Meztelen testtel lihegett a nyár.
Megszorult magban meghalt a kenyér
S csókasereg csippantotta, kár.
Nem történt semmi! Holt mágusként,
Nehéz álmot álmodott a tó.
Csoda lenne, ha valaki most szólna
Fehér testet öltene a szó…
És szólt egy éhes, minden a Kenyér
És szólt a bölcs, több a Gondolat.
A kéjenc búgta, legtöbb a Vágy,
A filozóf, a Lényeg megmarad.
A hivatalnok, fizesd meg Adód,
A hatalam, Tömjéned add nekem,
A katona, legnagyobb a Kard,
A bankár hencegett, ki bír velem?
A vak sikoltott, jaj szeretnék látni,
A szerelmes, minden Szerelem,
Az optimista, minden csupa Rózsa,
S a pesszimista, minden Sírverem!
És nem történt semmi…
És ott álltak a hegy tövében mind.
A koldusok s a vétkes vámszedők
És éppen arról folyt a szó közöttük,
Hogy megtelnek mind a temetők,
Hogy elhervad a virág és gyönyör,
És kár jónak lenni, boldog az erős,
Boldog, ki mindig csak kacag
És mást legyűr, és rangos, tehetős…
S az út porában, vállig érő hajjal,
Lassan Valaki, föl a hegyre jött,
És úgy látszott, mintha, mintha szállna
S aranykör lebegne a feje fölött.
A tömegből még a panasz morajlott,
Mikor ő szólt halkan, hogy elég!
Homlokán megfénylett a betlehemi csillag
S testet öltött a hegyibeszéd.
