2025. január 8., szerda

Puszta Sándor: Hegyibeszéd












Már régóta nem sírtak rózsát a kertek, 
Meztelen testtel lihegett a nyár. 
Megszorult magban meghalt a kenyér 
S csókasereg csippantotta, kár. 
Nem történt semmi! Holt mágusként, 
Nehéz álmot álmodott a tó. 
Csoda lenne, ha valaki most szólna 
Fehér testet öltene a szó… 

És szólt egy éhes, minden a Kenyér 
És szólt a bölcs, több a Gondolat. 
A kéjenc búgta, legtöbb a Vágy, 
A filozóf, a Lényeg megmarad. 
A hivatalnok, fizesd meg Adód, 
A hatalam, Tömjéned add nekem, 
A katona, legnagyobb a Kard, 
A bankár hencegett, ki bír velem? 
A vak sikoltott, jaj szeretnék látni, 
A szerelmes, minden Szerelem, 
Az optimista, minden csupa Rózsa, 
S a pesszimista, minden Sírverem! 

És nem történt semmi… 

És ott álltak a hegy tövében mind. 
A koldusok s a vétkes vámszedők 
És éppen arról folyt a szó közöttük, 
Hogy megtelnek mind a temetők, 
Hogy elhervad a virág és gyönyör, 
És kár jónak lenni, boldog az erős, 
Boldog, ki mindig csak kacag 
És mást legyűr, és rangos, tehetős… 

S az út porában, vállig érő hajjal, 
Lassan Valaki, föl a hegyre jött, 
És úgy látszott, mintha, mintha szállna 
S aranykör lebegne a feje fölött. 
A tömegből még a panasz morajlott, 
Mikor ő szólt halkan, hogy elég! 
Homlokán megfénylett a betlehemi csillag 

S testet öltött a hegyibeszéd.

Puszta Sándor: Viszonylatok

hát ezt is megszereztem 
el is dobhatom 
csak addig érdekelt míg 
nem volt az enyém 

beteljesült 
kővéválhatok 
befagytam 
felolvadhatok 

és nem a vers 
csak ez ékezet 
nem az örökkévaló 
csak a pillanat 
nem a megvalósulás 
csak az odáig 

a háborúból sem a sortüzek 
csak a senkiföldje

Puszta Sándor: Szélfútta csillag




a páncél eddig védett 
mostmár fázom benne

Puszta Sándor: Öregek

befullt napok úsznak ki szemeikből 
deres rigolyák 
reszketeg kezük 
az idő üvegszálait fonja
múltból lépnek múltba 
a jövő nem érdekli őket 

ülnek a napon 
s mint felcsúszott ruha alól 
emlékeik őrizetlen földrésze 
kivillan

2025. január 6., hétfő

A nap gondolata




Jézus elmondta tanítványainak, hogy eljön a magány ideje, azonban megígérte, soha nem hagyja őket magukra, nem távozik el tőlük. Ez az ígéret ránk is vonatkozik. Krisztus velünk van minden körülmények között.   

A. Turi Zsuzsa: Szakítás

Kávézó-faasztal-lámpa 
Szemedben-szememben-lándzsa 
Teagőz-suttogás-átok 
Elnyomott-legyőzött-álmok 
Fapadok-pincérek-emlék 
Szétzúzott-kifacsart-egység 
Szavaid-szavaim-szúrnak 
Árnyékok-hosszúra-nyúlnak 
Átadok-aláírsz-vádolsz 
Vádollak-gyászollak-gyászolsz. 
Tányérok-kabátok-ablak 
Kapaszkodsz-elengedsz-hagylak. 
Ismerős-gerincív-vége 
Idegen-magányban-béke. 
Elnyomott-szabadult-kínok 
Szerettél-szeretlek-sírok.

Ágh István: A magány közhelyeiből












Akkor sem vagyok egyedül, ha elmész
pár napra, mindig az jár az eszemben,
hogy nem vagy itt, s mint egy hívatlan vendég,
formát öltött hiányod költözik be
hozzám, és nem hagy békén megnyugodni,
pedig e kurta árvaság csak annyi
együttlétünkhöz képest, mintha boltba
szaladtál volna, én meg délben itthon
fölmelegítem főztödet, szorongva,
hátha özvegyi ebédem fogyasztom
kihűlőben, s akár az élet vége
kifárad lassan ételeid íze
számban, s már nemcsak téged nélkülözlek,
az egész lakást, a házat, a várost,
ahogy az egyetemes kényszerképzet
kibírhatatlan alakít magához
pár napra, közben az jár az eszemben,
mivé lennék, ha nem szeretnél engem.

Heltai Jenő: Vallomás

Kisaszony, ön mindig kocsin jár, 
Én szerfölött gyakran gyalog, 
Ön Viareggióban nyaral most, 
Én Budapesten nyaralok.  

Kisasszony, önt körülrajongják, 
Kezén kilenc gyűrű ragyog, 
Az én kezem csak tintafoltos 
És mindig egyedül vagyok  

Kisasszony, ön pezsgőbe fürdik, 
Én száraz kortyokat nyelek, 
Palace-Hotel az élet önnek, 
Nekem pedig üres telek.  

Kisasszony, ön csak férjet óhajt, 
Én valakit, aki szeret, 
Az opera az ön hazája, 
Az én hazám az operett.  

Kisasszony, ön meg fog lepődni,
Ha most kimondom kereken: 
Oly nagy közöttünk a különbség, 
Nem csoda, hogyha szeretem.

Parancs János: Mért jöttem haza




         Mért jöttél haza? Mért jöttél haza? Odakint nyomorogtál? Nem találtad a helyedet? Kocsit mért nem hoztál? Ilyen sokáig mért bolyongtál, ha végül mégis ide jutottál? kérdi tőlem barát és idegen. Hogy mért mentem el, azt nem kérdik sohasem. Pedig arra válaszolni épp olyan nehéz, sőt, talán nehezebb. Vagy az természetes volt talán? Kaland vagy menekülés, önzés vagy félelem; mást elképzelni nem tud senki sem? Csakugyan ilyen egyszerű volna az egész? Fehér vagy fekete? Az emberi lélek tévedésekkel van tele. Jobb lett volna, ha itthon maradok? ha anyámra hallgatok? Olcsó válasz lenne az elsietett igen, s felelőtlen a kurta nem... Ma már hiába okoskodom: meddő minden vita és magyarázat. El kell fogadnom az akkori választ, ha ösztönös volt is. Elmentem, mert pocsékul éreztem magamat, és húzott mint egy örvény, az ismeretlen. Elmentem, mert nem értettem a világot: túl sok volt, túl sok volt a kiontott vér. Undorított és taszított a világ. Menekültem az emberek közül... Elmentem, mert... magam sem tudom, hogy miért. Álmaim csaltak el, a lehetetlent ostromló vágyaim. Miattuk mentem el. És miattuk jöttem haza. Miattuk, és sok más egyéb miatt: magányom és tehetetlenségem, undorom és kétségbeesésem, józanságom és hűségem miatt. Mert annyi erőm még maradt, hogy beismerjem a vereségem. Tudtam, hogy a további kintlétem veszélyes és haszontalan. Szüntelenül haza vágytam, s tudtam, kint már csak rosszabb, egyre rosszabb lehet, s legyűrtem a félelmemet. Újra élni akartam, s tenni valamit; elhessegettem a halál madarait. Föltápászkodtam a dermedt közönyből, kitörtem átkos körömből, s ha botladozva is a félelemtől, de elindultam, hogy egyszer hazataláljak.

Szilágyi Domokos: Haragban

Ráztál is, mint csörgőt a gyermek, 
óvtál is, mint anya fiát; 
bűn volt az is, ha megölellek, 
s bűn volt távolról nézni rád; 
táncoltam én is és te is, 
sírtál értem s miattad is, 
szemünkben zöldellt a harag, 
míg egyszer rajtakaptalak, 
hogy szeretsz; s én is tettenérten 
pirultam el. Azóta értem, 
hogy kettőnk kölcsönös dühe 
nem fog elmúlni sohase.

2025. január 4., szombat

Petőcz András: Bach hallgatása közben










         (katt)

Először azt hittem, hogy maga az Úr, 
az Isten szólít, először azt hittem.  

•  

Ültem egy templomban, a padban, 
és megszólalt valami égből jött dallam,  

szinte rám szólt. Az első hangok – 
mint mikor félreverik a harangot,  

olyan erősen és magasztosan zengett, 
legfeljebb az Úr az, aki ezáltal üzenhet,  

gondoltam magamban. Gyerek voltam még, 
talán ha kamasz. Éreztem, elfogad az Ég  

ezzel az orgona-hanggal, és megremegtem: 
valami sosem-volt sejtelemben,  

hogy része vagyok, igen, a Mindenségnek, 
és az Isten, ezt a tudást, velem, így érteté meg,  

velem, a gyerekkel, 
aki csak alig-ember,  

hogy valami több vagyok az által, 
hogy szól az orgona. A Nagyvilággal,  

vagy az Istennel is egy, 
egy képlékeny mindenség-elegy,  

hogy ez vagyok én: 
Örökkévaló, isteni lény.  

•  

Ma már tudom, a nagyzolás bűnébe estem, 
amikor azt hittem, megszólít az Úr az orgona-hangban.  

Éppen fordítva: az ember szólítja a zenével az Urat, 
és ahogy szólítja – az Úr majd utat mutat.   

Tabák András: (Az ember megtanul társalogni a portörlőronggyal)

Az ember végtére megtanul beszélgetni a tárgyakkal 
A tollával, hűséges, de meg-megbokrosodó írógépével 
(Amely, különös mód, éppen annyi idős, mint a gazdája) 
Megtanul társalogni a portörlőronggyal, örökösen 
Elbúvó szemüvegével, a zsörtölődő és rosszmájú 
Kávéfőzővel meg egy fáradhatatlanul lelkendező 
Fecsegő kislábassal, melyben a reggeli tojást főzi
De még azzal a diófaággal is, mely a zord, farsangi 
Szelek idején figyelmeztetően oda-odakoccan 
Zúzmarás ablakához, mintha csak bekéredzkedne egy kis 
Melegedésre, és jómaga is valami meghitt, csöndes 
Kvaterkázásra áhítozna az esteli lámpafényben 

Így aztán könnyen zavarba jön az ember, megriad szinte 
Mikor úgy hozza a szükség (vagy a konvenció), hogy néha 
Rákényszerül szót váltani egy-egy felebarátjával is

Tabák András: (1943)

Gyerekkorom legintimebb s legmelegebb emléke 
Egy bárányhimlős megbetegedés ötévesen 
Amelyet nagyanyám házában feküdtem ki 
A világháború kellős közepén 
Miközben apám csonttá fogyottan robotolt 
Mint kényszermunkás a szögesdrót mögött 
Anyám meg az összeroppanás legszélén imbolygott 
Én mindebből csupán annyit érzékeltem 
Hogy apa nem ír mulatságos rajzos-leveleket 
Ahogyan pedig azelőtt rendesen tette 
És anya tűrhetetlenül türelmetlen hozzám 
Feltehetőleg azért hogy irigységében 
Bensőséges-szép napjaimat megrontsa 
A körvasút melletti tornácos régi házban

Tabák András: (Ladányiról)

Mint költő nemzedékünk legnagyobbja volt, 
s csúnya halált halt, akár egy kivert kutya. 
Mindegy mi végzett vele: szívroham, magány, 
cukorbaj-e, csalódás vagy életundor. 
Meghalt. És neki volt mire meghalnia.

Tabák András: (Irigység)

           Dobos Éva versére 

Te átutazgatsz Apátiából 
Letargiába – és onnan vissza. 
Ez legalább kis változatosság. 
Az én utazásom tudod-e, mi? 
Ki sem mozdulok Depresszióból.