Oravecz Imre: Nap-fa-üdvözlet

Az ablak alatti cseresznyefa deres vezérágán 

minden reggel felragyog egy pont egy pillanatra, 

mikor ráesik a kelő Nap első sugara.

Julia Hartwig: Annyiszor látott

A fű zöldje olyan zöld volt, az ég teli nyugodt 

komolysággal, a patakban egy kocsi lóval, a patájával 

fröcskölte szét a vizet. Ezüst, kékség és zöld a legmagasabb 

halk extázisban. A szép emlékezete: hogy létezik

és hirtelen fordul elő.    

Mellette egy halastó az oly sűrű sárga vízililiomok 

még zárt bimbóival, hogy fenntartanák a gondolataiba merült 

angyal léptét.    

A nézésemben ott volt azoknak az öregsége, akik 

ezt a rétet valaha látták, azoké, akik valaha megfestették. 

Ők, a régi halottak hatoltak belém, az én szememmel néztek 

és egy pillanatig éltek.   

Dabi István fordítása

A kéz

Egy szívbeteg ember a műtétjével kapcsolatos élményeiről mesélt. A műtét előtti napon egy kedves ápolónő jött be a szobájába. A nővér megfogta a kezét és megszorította. 

– Szorítsa meg ön is, és érezze a kezem érintését – mondta az embernek. 

– Figyeljen rám! – folytatta. 

– A holnapi műtét alatt az ön szívét elkülönítik, ez idő alatt csak gépek fogják életben tartani. Miután a szívét véglegesen visszahelyezik, és az operáció lezárul, öntudatát visszanyerve egy reanimációs szobában fog felébredni. Hat órán keresztül mozdulatlanul kell majd feküdnie. Lehet, hogy nem fog tudni mozogni, beszélni, talán még a szemeit sem tudja majd kinyitni, de öntudatánál lesz. Érezni és érteni fog mindent, ami maga körül történik. Az alatt a hat óra alatt én mindvégig ön mellett leszek, fogom a kezét, ahogy most is. Önnel leszek mindaddig, míg vissza nem nyeri az erejét. Lehet, hogy végtelenül elhagyatottnak érzi majd magát, de ha megérzi kezem érintését, tudni fogja, hogy én nem hagyom magára. 

– Minden pontosan úgy történt, ahogy az ápolónő mondta – magyarázta az ember. 

– Felébredtem, de semmit nem tudtam tenni. De éreztem a keze érintését: kezeiben tartva szorította a kezeimet, órákon keresztül. Nem csak ígéret volt.  

A Vigasztaló Szentlélek, akit Jézus megígért barátainak, éppen ilyen: egy életen át fogja kezünket. És ez nem csak ígéret.

Ágai Ágnes: Az őrző

Tartalak teljes valómmal. 

Két partom közé szorítlak. 

Zúgó ár el nem sodorhat. 

Nem emlékezlek, visszaéllek. 

Áttelepítelek a mába, 

rögzítelek megkötő anyagba. 

Időzítelek. 

Magamnak tartozom veled. 

Voltságodról leválasztalak. 

Kiragyogtatlak. Bevilágítalak. 

A jelenben érzem jelenlétedet. 

A múlt ablakát ököllel bevertem.

Kiragadlak. 

Ütőeremen dobolsz 

eleven lüktetéssel. 

Létezel. 

Élsz, mint minden halandó.

Ladányi Mihály: Sanszon

Ha már öreg leszek: 

lesz öt macskám, és kilenc ebem, 

és lesz, aki mócsingot mér nekik, 

igen, lesz majd egy hentesem...  

Igen, talán ha már öreg leszek, 

s a villakertben látom játszani őket, 

a törpék és a szökőkút között, 

igen, s na persze: el-elrévedek –  

Most aztán végképp furcsa lenne, ha 

prófétaként végezném, zsinegen, 

s nem lenne villakertem, se ebem, 

se macskám, se hentesem...  

Ó, persze, mondanák a macskagazdikák, 

na, persze, mondanák a kutyagazdikák, 

hát, persze, mondanák a villagazdikák, 

így végzi mind, mondanák, hát igen.  

Valamit tenni kell már, azt hiszem, 

mielőtt ideér a Semmisem, 

óh macskagazdikák, óh, villagazdikák,  

valamit tenni kell itt, hát igen.

Gál Éva Emese: Harmónia

Itt,
ahol a lelkiismeret
önnönmagával méretik,
maradj velem.
Nincs a versemnél szebb szobám,
nincs a szavaknál melegebb karom,
nincs testem, ami hervadjon boldogan.

Higgy nekem,
keress meg magadban,
és ne félj :
zuhanni késő már nekünk,
csekély
elveszíthető életünk,
ameddig bátrabban megcáfolható,
mint ahogy benne létezünk.

Ne törjön hát arcodra kétség,
mikor a tornyok talpra állnak,
mert ha égig érnek is,
csak játékai a magasságnak,
és mi ahhoz se tartozunk.
Virradjon fölénk bármilyen világ,
törvényei meg nem gyalázzák
azt a harmóniát,
amit magunkból alkotunk, kedvesem.

Látod, mennyire szeretlek ?
S hogy maradj,
mégsem mondhatom neked,
mert nincs a versnél szebb hazánk,
s benne szabad az emlékezet.

Dsida Jenő: Mosolygó, fáradt kivánság

Jó volna ilyen édes-álmoson 

ráfeküdni egy habszínű felhőre, 

amíg az égen lopva átoson.  

Leejtett kézzel, becsukott szemekkel 

aludni rajta, lengve ringatózni 

acélkék este, bíborfényű reggel.  

Felejtve lenne minden lomha kin, 

álmot súgna illatosan ágyam: 

vattás-pihés hab, lengő grenadin.  

És az Isten sem nézne rám haraggal, 

csak mosolyogva suttogná a szélben: 

Szegény eltévedt, fáradt kicsi angyal.  

(1926)

Szilágyi Domokos: Hajnal

A csönd lüktet a félhomályban, 

hulló lombokat ringatón, 

szépségektől terhesen, 

mint ahogyan ver a szívem. 

Hajnalodik — a nappal ásít 

álom-ittasan, fél-éberen, 

akárcsak én; — táguló tüdejébe 

szívja a kocsonyásan-remegő ködöket, 

s mint az ember szeme, 

— ha könnyíthet lelkén, 

gondjai kevesbednek,–

lassan tisztul a táj.  

Várom, hogy mozduljon a hajnal, 

friss lendülettel lépjen 

a világosság felé, 

a hajnal is vár engem. 

Farkasszemet nézünk. Tétovázunk, 

biztatgatjuk egymást. 

Nehéz az első lépés, 

csábító a kába álom. 

De aztán mégis: egymásra nevetünk, 

s megindulunk vidáman, kéz a kézben, 

mint szerelmesek, 

hogy huszonnégy órán keresztül 

gyűjtsük az erőt és a kedvet, 

amellyel holnap — újrakezdjük.

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei

" Minden jó vers ihletből és talán isteni sugallatból 

származik, a fizikai valóság és a hideg racionalitás 

fölé emelkedik. Ha Isten valakinek verset diktál, 

vagyis egy kimondott vagy kimondatlan kérdésre 

válaszol, az lehet ihlet vagy sugallat, és persze 

lehet magán-kinyilatkoztatás is. ... 

Én, e versek földi szerzője erősen hiszem, hogy 

maga Isten szólt hozzám, és ezzel a mélységes 

hittel és alázattal adom közre ezeket a verseket."

 

Szentmihályi Szabó Péter

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei

1.  

Diktálhat Isten bármit is?

Diktálhat Isten verset? 

Mondhatja ember, ő csak leírta, 

amit Isten szerzett?  

Kell-e bármit is sugallni annak, 

aki az út, igazság, élet? 

Szólhat-e dal annak szájából, 

aki végtelen ének és ítélet?  

Miért íratna Istenverset? 

Ő maga a legfelsőbb poézis, 

teremtménye az egész világ, 

parányi porszem vagyok én is.  

Istennek hangja van, hatalmas, 

villámló, mennydörgő, világrengető, 

akkor is szól, ha éppen hallgat, 

miért diktálna verset éppen Ő?  

Csak én hiszem, hogy Ő szól általam, 

aki akarja, nekem higgye el, 

hogy az én szegény, árva versemben

 a Mindenség Ura magyarul énekel.  

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei

7. 

A végtelen körforgást tervezvén az volt a szép, 

mikor már minden láncszem jól kapcsolódik, 

ásványok, növények, állatok, s végül 

az ember körülnéz, s azt mondja: jó itt! 

Ó nem! Ádám nem volt engedetlen! 

Tanmesének jó, de nem a lényeg – 

én adtam őt át a Tudásnak, 

a Kígyó szavának, a kísértésnek. 

Kíváncsi voltam, tervem mint működik, 

Nem akartam korán adni a mennyet, 

esélyt akartam adni most is 

a Káosznak és a Rendnek. 

A szabadság bűne? Nem. 

Nem állítottam csapdát, 

nem volt ott lángpallossal angyal,

 az Édent önként elhagyták. 

Kíváncsiság volt Ádám bűne, 

de ez emberteremtményem lényege: 

tudni szeretné, hol van törvényem határa, 

s ha átlépi, vajon megbüntetem-e. 

Jutalom? Büntetés? Ezek csupán szavak. 

A Káosz majd eltűnik, a Rend pedig marad. 

10. 

Mikor majd meghalsz, mindent megértesz 

egyetlen pillanat alatt. 

csodálkozol, minden milyen egyszerű, 

és titok többé semmi sem marad. 

Hidd el, én nem titkolózom, 

előtted pedig semmiképp, 

de nyelvetek, bármilyen hajlékony, 

tudásotok fokát el nem éri még.  

Az angyalok egymás között 

nem földi nyelveken beszélnek, 

csak egymásra néznek, s mindent tudnak, 

ez nem bűbáj, titok, igézet. 

Kedves teremtményem, minden növény 

egymással éppen így társalog, 

így üzennek minden téren át 

egymásnak messzi csillagok. 

De ti hozzám lettetek hasonlók, 

gondolkodtok és beszéltek, 

s bár mindig ugyanaz a dallam, 

mégis kicsit másképpen szól az ének. 

Valamit mindig leromboltok, 

valamit mindig újrakezdtek, 

kis segítőtársaim vagytok, 

részei a nagy üzenetnek. 

Figyellek titeket, s bevallom, néha 

módosítok is a végső terven, 

mert örömömet lelem 

ebben a küzdelemben. 

12.  

Igen, tudok nevetni, hangtalan, 

amint a Káosz és a Rend összecsap, 

miként a fájdalom s öröm, 

szeretet, gyűlölet, harag. 

Hatalmas nevetés az univerzum, 

boldog, vidám, szabad, 

minden lüktet, él, küzd és mozog, 

összeforr, robban és szakad. 

Semmilyen pusztulás nem végleges, 

semmilyen halál nem örök, 

minden súlyt leveszek egyszer, 

minden bilincset széttörök. 

Szentmihályi Szabó Péter: Isten versei

13.

A logika a ti világotok logikája, 

melyben első az ok, majd jő az okozat. 

Nálam előbb van az okozat, s az ok 

előttetek sokszor rejtve marad. 

Az ésszel birtokba vettétek a Földet, 

de a megérzés sokkal fontosabb – 

túl sok ésszel bizony hinni sem könnyebb, 

a szívetek jobb iránytű, mint az agy.     

17. 

Nekem minden nép egyformán gyermekem, 

minden emberért meghalt az én Fiam.

A szenvedésükért vért verítékezett, 

elborzasztotta a szörnyű vérfolyam. 

Könyörtelen világ lett, elismerem, 

váltották egymást fényes és sötét korok, 

de én az Egészet néztem mindig, 

s közben tanultatok, megtisztultatok. 

Mert küzdöttem, küzdök értetek, 

mint jó Atya, ha látja rossz útra tért fiát, 

szenved, tanácsot ad, korhol, segít – 

de ez még egy tökéletlen világ, 

kísérlet, próba, nevezd ezt bárminek: de 

egy biztos – mindent megteszek értetek.   

19. 

Az élet titka érdekelne? 

Vagy inkább a végső halál? 

Talán hibám, hogy nem értitek, 

élet s halál a túlvilágra vár, 

ahol minden megfordul, kiderül, 

élet s halál szorosan összefügg, 

minden élet újból kihajt, 

s a halál nem lesz úr mindenütt. 

A test halála, tudom, fájó, 

a lélek halála félelmesebb – 

aki az én utamat járja, 

annak halál adja az örök életet. 

Ez a Kapu, át kell rajta lépned, 

ez lesz legtisztább önmagad, 

ne félj, édes fiam, a haláltól, 

mert csak akkor leszel szabad.

Oravecz Imre: Emlékeztető

Tél, hó, hideg, 

délután, csönd, 

egyedül a házban, 

sötétedés előtt tíz perccel,   

hirtelen megszólal az ablak előtti berkenyén egy feketerigó, 

és bejelenti az estét –   

ne feledd, 

ilyen pillanatokért élsz.

Berde Mária: Egy tékozló

Uram! Én is az voltam, 

Pogányul tékozoltam. 

Tőled kikérve részem, 

Vágtam neki merészen: 

Házadból útra szöktem, 

Köd utánam, előttem. 

Világ zsoldjába álltam, 

Kincseim szétkínáltam, 

Jó napokért, nehányért; 

Örömért, egy parányért... 

Felejtettem bolondul: 

Egyszer egy óra kondul, 

S ki, azt hittem, barátom: 

Foga fehérit látom; 

S kiknek aranyam adtam, 

Felöklelnek kamatban. 

Felejtettem egészen: 

A kincs nem is volt részem, 

A magadéból adtad, 

S fiadat szökni hagytad: 

Hadd próbáljon világot, 

És lássa, amit látott. 

Hadd lepje meg alázat, 

Hogy sírja vissza házad, 

Koldulja vissza orcád, 

Térden megtérve hozzád. 

Uram! Megtértem térden. 

Tulkot ne vágass értem. 

Legszebb ruhád ne add rám, 

Gyűrűd el sem fogadnám. 

Víg muzsika nem illet, 

Csak egyet kérek tőled: 

Hogy lemosdani engedj 

Magamról minden szennyet. 

S tűrj el megülve csendben 

Egy kis zugolyba engem; 

Míg bús sorsom leélem, 

Bánj mint beteggel vélem, 

S ha soká haldokolnám, 

Halálomban hajolj rám.  

 

Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok

Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét. 

Olyan vagyok én ebben a világban, 

Mint az a gordonka, amelyet láttam 

Egy szép úri szobában, a sarokban.   

Húrjai elpattantak. A nyakán 

Gyászfátyol van átvetve, néma flór. 

S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por 

Fedte már. Megbékélt évek pora.   

Oly fájdalom volt rája írva, melynek 

Már csöndje a szent, mint a remetének, 

Ki elfelejtett beszélni az évek 

Magányában, - s cellája küszöbén.   

Míg elkallódott életébe réved, 

Már nem emlékszik régi bánatára: 

Csak mintha némi fínom, messzi pára 

Vérezné be a dús alkonyatot,   

És tenné szebbé, istenibb titokká, 

Melyhez nem illik más, csak némaság. 

Üvöltsön hát a szájas sokaság, 

Isten törött csellója, hallgatok.   

1926