2013. december 18., szerda

Leonyid Martinov: Te, nélkülem

Te,
nélkülem,
füst vagy csak, lángtalan.
Te,
nélkülem,
nem vagy csak láncszem, egy
nagy fénylő lánc néma szeme, melyet
magában mélybe nem eresztenek:
horgot fölvonni azzal nem lehet.
Te,
utánam is
élhetsz, társtalan
mint az éj, ha a nappal odavan
s fönt csak beteg
csillagsereg
remeg.
Visszhangom!
Éjt-nap mondd, mint magam:
te,
nélkülem,
füst vagy csak, lángtalan!

/Illyés Gyula ford./

Erdélyi József: Álmomban

Álmomban, kedves, egy szál ingben voltál,
csakúgy sugárzott tested ifjusága,
felvettél mint egy csecsemőt az anyja,
le is letettél szép lassan az ágyra.

Az ágyra tettél és fölém hajoltál,
néztél, csak néztél hosszan a szemembe,
hosszan és mélyen, én meg mint az égbe,
néztem csak vissza, mint angyal a menybe.

És aztán, mintha nem is lettem volna, -
csókká változtam, csókoltam a tested ...
Ilyen az álom: tán arra a csókra,
melyben fogantunk, - arra emlékeztet.    

Igy forraszt össze anyát szeretővel,
igy forraszt össze fiukat apákkal,
múló éltünket az örök élettel,
szerelmünket a halhatatlansággal.

Igy emlékeztetsz az örök életre,
igy eszméltetsz a halhatatlanságra, -
álmomban, kedves, olyan voltál hozzám,
mintha te hoztál volna e világra ...

Boda Magdolna: Levélrészlet

Kellene ma a tegnapi megtartó hitem. Elbotorkáltam.
Nem lelem a hidat.
Nem tudom, hogyan lehet átjutni a mából a holnapba.
Épségben.
Kiáltanék: HÉ EMBEREK!! De nincs itt senki.
Senki. Jó lenne sírni.
Nem vagyok szomorú. Vidám sem. Csak vagyok.
És olyan jó lenne, ha bárki is örülne ennek.
Hogy valaki idelépne hozzám, két kezébe fogná arcom és azt mondaná:
kellesz.
Persze vannak akik ezt mondják: kegyes hazugság.
Én próbálom a hazugságot igaznak hinni,
mert nem kell már a küzdelem, hátha mégis veszíthetek.

Már a harc sem kell. Ilyenkor lenne jó menni.
Menni egyedül.
Jó messze.
Jó lenne a friss széna illata,
és jó lenne alkonyórán szembenézni a nappal.
Megkérdezni, mivégre tette útját.
Mennyi örömet és mennyi fájdalmat hagy maga után egy-egy nap,
mikor a horizont alá hajtja nagy busa fejét.

Tudod, jó, ha vannak olyan esőutáni fülledt,
párás, fojtogató napok, mikor egy hintaszékben ülni volna jó.
Ez most minden vágyam.
Szép nagy terv. Szép nagy vágy. Egyszerre sírnom és nevetnem kell.
Egy hintaszék. Egy kurvanagy hintaszék.
Úgy belehuppanni és kinevetni a világot.
Egy kedves hintaszék, ami, ha szomorú vagyok,
úgy kéz nélkül körbeölel és elhiteti velem: jó a világ.
Egy hintaszék.
Egy szentély, ahol a könnyek is édesek,
mert egy pont, ahol hihetem: van szeretet.
És hát persze, hogy van: majd én ülök ott, mosolyogva,
mert már rég becsaptam magam, amikor hittem: van jóság.
Vagy bármi más, amiért érdemes az ősz, a tél, a tavasz, a nyár.
Valami nagy titok, amiért a föld rója csendes köreit,
A titok, amiről az utolsó pillanatban tudom meg:
végig ott lapult a markomban.
Hát ilyen vagyok. Ilyen hülye vagyok.
Cinikus, konok, gunyoros, szelíd, élni-halni akaró,
vállraborulós fajta,
mitöbb szenvedélyes is és telhetetlen,
mert részletek helyett az egészet akarom,
mert nem osztozom, nem vonz falka. És lusta is,
. . . nagyon lusta, nagy gömbölyű formák,
a zöld és narancs szín ejt rabul, almaillat vagy barack.
Gyűlölöm a szegfűt és félek a harmatcseppes rózsáktól,
mert gyengévé tesznek.
Ilyen vagyok, sőt.

Rónay György: Mondd, szereted az állatokat?

Mondd, szereted az állatokat?
A kutyát, macskát, csacsit, lovat
s a madarakat: a verebeket,
rigót, galambot, pintyeket,
akik a Földön veled élnek,
s bundájuk, tolluk melegében
nekik is van szívük, csak éppen
nem beszélnek?

Mondd, szereted az állatokat,
s figyelted őket néhanap:
hogy mit csinálnak, hogyan élnek,
s a maguk nyelvén mit mesélnek,
vagy miről hallgatnak, mikor
komor
csöndjükbe burkolódzva ülnek,
és titokzatos, hallgatag
külön világukba merülnek?

Én szeretem az állatokat.
Elnézem őket,
ha játszanak, alszanak, vagy tűnődnek
titkaikon és a világon.
Hidd meg, barátom,
nekik is vannak titkaik,
s csak annál nehezebb talán
számukra ez a sok talány,
mert nincsenek rá szavaik.

Tégy próbát, hisz ember vagy: értsd meg
a bennük szorongó miértet;
segíts nekik, mondd ki helyettük
azt, ami ott ködlik a testük
vaksi lelkében - vidd közelebb
az állatokhoz az embereket,
hogy megértsenek végre minket.
S mi is őket, kisebb testvéreinket.

2013. december 17., kedd

Pilinszky János: Kétféle



Kétféle nap kétféleképpen ragyog,
elárvulok, sötétedem a fényben,
köztem s egy távol nádas rajza közt
mutál vékonyka földi jelenlétem. 

Bence Anikó: Disztichon


Libbene lágyan a szép kicsi hullám, átsiklik kezén
Játszó szellőnek, s csendesen élete vész.

Horváth Levente: Álom

megyek -
kikopik alólam az út
lábnyomod őrzi a szél
kövekben látom az arcod megyek -
riadtan sikolt a szürkület
parányi szemcsékként folyik az idő
álmából felriad a pók megyek -
számolgatom a harmatos fűszálakat
könnyeim elnyeli a föld
érintésem elhajlik a szélben megyek -
s benned kővirágok törnek a
         halhatatlanság felé

Dora Gabe: Dedikáció



         





Bojan Penev emlékére

Te tanítottál meg, hogy értsem
a hangok
és a bennük rejlő gondolatod
közti láthatatlan kapcsolatot.
Kezed remegésében
megéreztem az érzések ritmusát,
tekintetedben észrevettem
az adaggio bánatát,
a scherzo örömét.
Habár nem látlak,                                
habár egy sírkő gránitján
felfutó borostyánná
változtál,
hallak az éjszaka choraljában,
a nappalok dallamában.
A világ tele van zenével.
A világ tele van veled.

Egyed Emese: Magadra ébredsz

A cél szem elől veszthető! Az irány eltéveszthető! 
A fontos jel, a kedves tárgy, a lélek nyugalma, a vágy
elveszíthető, elveszíthető, elveszíthető!
A félelem, a fájdalom (felleg az égen s válladon),
a tépelődés szemeidben, hogy szabad-e (nincs, ki segítsen
eldönteni), hogy szabad-e -
Belefeledkezhetsz a hóba, a késlekedő válaszokba,
melegedet kérő kezekbe, s magadra ébreszt az idő;
de a kékség, a lehetetlen, a hazugság szavakban-tettben
(hiába sírsz, hiába futsz:) el nem veszíthető!
Ha világgá mehetnék, akkor a tegnapokból, jobb magamból
megmenteném, amit lehet; neked adnék jövőt, hitet,
fekhelyet lombos fűzfaágból; s ha kívül-belül mégis fázol,
nem engedném el a kezed!

2013. december 16., hétfő

Rónay György: Verebek










Tizennyolc-húsz fokos hideg
volt idefönt a hegyvidéken.
Már azt hittem, ezen a télen
kipusztulnak a verebek.
Napok óta egyet se láttam.
S mi történt tegnapelőtt? Ebéd
után egy kevés maradék
      volt még a tálban,
csak pár falat, de mégis étek:
eltenni kevés, kidobni vétek.
A cica kényes, nem eszi meg.
„No, majd megeszik a verebek!”
Azzal egy kis tálkára véve
kitettük a balkon közepére
      a hóba.
Nem történt semmi perceken át.
Aztán megrebbent egy bokorág,
      s gyanakodva
      kidugta fejét,
és szétnézett egy kis veréb.
Szemügyre vette a terepet –
(de akkor már új s új verebek,
tíz-tizenöt is lehetett,
tolakodtak a háta megett) –
tollát borzolta, mintha fázna,
      majd hirtelen
      rászállt egyenesen
a balkon alatt a barackfára.
Onnét, kis kémlelés után,
mint csöppnyi gombolyag,
oly puhán huppant le a hóba a balkonon.
A többi veréb az ágakon
      leste, mi lesz.
Nem történt semmi. A kis begyes
ugrott egyet-kettőt, utána
      lecsapott a tálra,
kikapott belőle egy rizsszemet,
      s eszeveszett
iramban visszamenekedett
      a fára;
      onnét lesett
a balkonunkra. A többi veréb
      elébb s elébb
óvakodott, majd egyik a másik
után röppent a barackfáig,
barackfáról balkon peremére,
s onnét orvul, gyanakodva,
      félve a tálig,
s egy rizzsel vissza az ágra.
Ellepték már egészen a fát.
És most kezdődött a haditanács!
      Micsoda lárma!
Húsz? ötven? száz? – a Rózsadomb
valahány verebe ott zsibong
azon az egy fán, ott csivitol,
      s amikor
elérkezik a pillanat,
zúgva megindul a csapat:
surrog-burrog a sok kicsi fürge
      szárny, s a szürke
hadsereg elfoglalja a tálat.
      Nekilátnak,
nyelik szaporán a rizsszemeket.
S a tálon csak úgy kopog és pereg
a sok kicsi csőr: tíz, száz, ezer
békés kis géppuska kelepel,
s mire a nagy csata véget ér,
a tálka alja olyan fehér,
hogy annál szebb a leghevesebb
mosogatás után se lehet.
      A balkonon a hó
      tele van millió
      pirinyó
      szarkalábbal:
a verebek lábnyomával.
Azóta minden ebéd után
nagy veréblakoma van Budán
a balkonunkon: itt zsibong
      a Rózsadomb
minden verebe, s zengi veréb-
nyelven, hogy jólesett az ebéd,
s jöhet bátran a többi veréb
vendégségbe, mert van elég,
      s lehet
mínusz tíz, húsz, harminc: a telet
majd csak kibírjuk, verebek,
verebek, rigók, emberek,
ha van bennünk egy kis szeretet.

Szentmártoni János: A vers előtt



A papír, mint a köd:
átláthatatlan.
Belerajzolom a várost,
legyen hol laknom,
és rohanó embereket
írok minden utcasarokra.
Kitalálom az életem,
hogy legyen múltam,
és némi jövőképem.
A jelenről hallgatok
- élem amíg élhetem.
Néha mintha hegycsúcson
állnék, rálátnék a völgyre,
és sasmadarak szárnyának
léglökéseit érezném
ködbe szúrt arcomon.

Bede Anna: Nem megyek sétálni


A fákra most is hó tapad,
A szél hívó dalait zengi,
De a havas fenyők alatt
Már nem jön értem senki.

Végigjártam egy életet,
Már nem csábít el bármi,
Már nem hallgatok senki másra,
Múltból jövő csaló hívásra
Már nem megyek sétálni.

Kristályvirágfák csengnek,
A lombjuk már nem él.
A rügyek betemetve.
A szárnak nincsen nedve.
Halálos ez a tél.

2013. december 6., péntek

Illyés Gyula: Téli éj


Úgy, úgy, jó gyermekem, úgy lesz ujra minden, mint e világban volt.
Künt az ablak előtt megropog a friss hó, nyikorog, muzsikál,
ahogy a favágók elcsoszognak sorra... Lent a puszta kutnál
szomjas ökrök bőgnek ... nyújtva s panaszosan ... mint e világban volt.

Mint e világban volt, úgy lesz ujra minden ... zsong a téli reggel,
Nagyanya dödögve tüzet rak a szoba kicsiny kályhájába,
söpörget, törölget, behoz három bögrét reszkető kezekkel. -
Alszol, de beleng már álmodba is a tej édeskés párája.

Igy lesz ujra minden; álmélkodó szemmel ismersz mindent ujra,
páros drótja közt a megtisztitott lámpát ... a hű varrógépet, mely vígan csörömpöl.
Ó, reggeli csodák! mintha minden ujra kezdődne! ... Emlékezz! -
Tisztán, megújulva
ülsz föl a dunyhák közt, pislogsz nevetve a hirtelen örömtől -
Ez lesz a másvilág ... nevetve ismerünk egymásra, kik hajdan
elváltunk, nevetve füzzük egymás nyaka köré karjainkat -
Künt kerék nyikordul, a disznók visongva döngenek az ólban.
Tele fürge zajjal, nyüzsgő igérettel megkezdődik a nap.

Az édes, a könnyü, meghitt nap, a szép nap! és mostan beváltja,
mivel hajdan ujra s ujra hitegetett: sohase lesz vége -
Becsilingel a dél. Megáll a délután; ott ülsz az ablaknál és anyád karjába
dőlve nevetgélve tekingetsz a téli derüs szép vidékre!

A gyönyörű völgybe! s integetsz ha néha ismerősök jönnek küzközdve a hóba
S elfeledsz más mindent, ami máskor történt és másutt: azóta mindig
Idegenben!
ifju könnyeidet, férfi vergődésed ... a jajt, a hajh-t, a négy sírt,
melyeknél zokogva
nyögtél s átkozódtál ... elfeleded mindezt. Ahogy kezdetben volt, úgy lesz ujra minden!

S ezt az éjszakát is, e téli éjszakát, bús éjt, születésed harmincadik
éjét, mikor zengve-búgva
leomlott körötted a jövő légvára, gyermeki játékvár! s te dideregve-fázva
kiáltottál volna, már az ég felé is! - s szenvedtél csak némán, asztalra borúlva
mint kedves karokba,
hogy se földön, se égen, nem lelted helyedet, sehol e világba...

Reményik Sándor: Heten










Egy bükki kirándulás emlékére
Egy szénaboglya tövén heverésztünk:
Kicsiny társaság, heten, magyarok,
Nők, férfiak - s a csillagokba néztünk,
Néztük: a Göncölszekér hogy ragyog.
Szállt, szállongott a sarjú friss szaga,
S a lelkeink úgy összehangolódtak
Mint a Göncölszekér hét csillaga.

Derült este volt. Búját, baját, gondját
Egy pillanatra ki-ki levetette,
Becsomagolta töprengéseit,
S hátizsákjában feje alá tette.
Ott fenn fénylett a nagy Harmónia,
Egy csöpp belőle szíveinkbe tévedt,
S szívünk betelt - nem volt több óhaja.

Elfeledtük, hogy innen menni kell,
A következő perc már szétszakít,
Eltörik a csillagtelt csend-tükör,
S mi kereshetjük tört darabjait.
Hét csillag-hajó összehangolódhat
Egy ezüstfényű örök béke-útra, -
De más az útja hét magyar hajónak.

Reményik Sándor: A haldokló tücsök








Még szól a tücsök, de már nem soká,
Átadja csöndes birodalmát.
Oly nesztelenül tűnik el,
Mint szeptember s a hulló levelek.
A katonáit elbocsátja,
Szabadságolja tarka udvarát,
Haldokló nemzetének búcsút int.
Még szól a tücsök sárguló gyepen
És vérbehanyatlott bokrok tövén, -
Hallgatja minden fűszál, falevél:
Csendország bánatos polgárai.
Még szól a tücsök, de már nem soká.

Az éjek hűvösödnek,
Fénybogár se marad
Mindszentekre a temető füvében.
Az országból csupán a címer,
Csendország címere: a csillagok.

Isten veled lantos-fejedelem!
Dalok királya, de már vége annak,
Elmúlott tőlem a királyság,
Ki tudja, hol lel a jövő tavasz?