2014. március 29., szombat

Serfőző Attila: Páncélcsönd











Ha nincs rólad hírem,
nem remélem a volt illatát,
s  áthangolt zongorák
ujjrendje másolódik bennem.
Ha nem hallok felőled,
oda minden remény,
lelkemben szótlanul botorkál a sötét,
és a fény.

Képes Géza: Az áruló barát

Belekötsz mindjárt a kiinduló
pontba: áruló nem lehet barát
s aki barát, az soha nem árul el.
Nincs igazad. Más a gondolkodás és
más a cselekvés logikája. Más.
Ha az ember, vagy mondjuk inkább: férfi
barátom volt tíz éven át.
Elhitette velem, hogy életét
adná értem, de én már kezdtem sejteni,
hogy életemet adná bármikor
saját magáért.
Azt mondom: kezdtem sejteni.
Dehát hiába sejtünk valamit,
amikor bekövetkezik,
ököllel vág gyomorszájon a vég.
Az áruló csók több mint a kivégzés,
benne mint jelben minden benne van.
S mikor már hátunkon csattog a korbács,
mikor cafatokra tépett vállunkra
törlőrongyból terítenek palástot,
mikor fejünkbe nyomják
a tövisből font koronát
s mikor megfeszítenek, még akkor is
csak azt az arcot látjuk, azt a szájat,
mely ott az Olajfák hegyén
gyöngéden ránkhajolt
s megcsókolt:
nehogy a poroszlók tévedésből
valaki mást
fogjanak el helyettünk.

József Attila: Kedvesem

Bizony a szirmok összeborulnak este.
Nem akartalak megcsókolni se,
Csak hogy kicsit itt érezzelek mellettem,
Mint kisgyerek az édesanyját.
A vackorfa a beojtott ággal összenő,
Én is jobb vagyok, hogy beojtottál csókjaiddal,
Én kedvesem,
És szebb is vagyok, miként az éjszaka
A számlálhatatlan csillagoktól.

Meleg vagy: esőt hozó tavaszi szél,
Mely fogócskára tanítja a gyerekeket
És fölkelti a sáros füveket.
Régóta várt mellem bozontos rengetegje,
Hol éhesen, meg félfagyottan
Indulatok aggancsos csapata öklelődött
És most, íme,
Békén legelgeti liliomszavaidat
Meg a violákat.

Mert megjöttél, hisz meg kellett jönnöd,
Én kedvesem.

Még sötét van,
Leheletünk se látszik,
De ablakunkon ragyognak már a jégvirágok,
Odaki hajnalodik
S én még mindig csókokat beszélek.

Serfőző Attila: Úgy kerestelek

 Úgy kerestelek,
ahogy lámpafénye kutat
az irgalmatlan térben,
mint kagyló húsába rejtőzködőt,
akár Szu-Csong herceg a nőt.

Kacskaringós folyó mentén
követtelek,
zivataros határokon át,
fény is miattad lettem,
s érted akasztottam igát.

Zágorec-Csuka Judit: Januári epigramma




Ó, ha tudnád, álmaimban
őz voltál, amely tiszta
forrás után kutatva
enyhítette szomját,
megtörölközött
bennem.

Julia Hartwig: (Az ősz...)

Az ősz, mint valamilyen krónikus betegség.
Mindennapos amputáció.
És az orvos egyszerre elfordítja figyelmes
és szigorú arcát. Napfény-teli remény árasztja el az
erdőt, rétet meg a kertet.
Ez csak azért történik így, hogy a kicsi, a
legkisebb, az alig látható pókocska elvégezhesse
a feladatát kifeszítve a légben a fehér szálak csomós
csíkjait.
De tévedne az, aki ebből túl messze ható következtetéseket
vonna le.

/ Dabi István ford./

Stanislaw Franczak: A vonal




Emberek vagyunk
És ez összeköt minket

Emberek vagyunk
Pedig annyi minden elválaszt minket

Hol van az a vonal
Amelyik összeköt és elválaszt

 /Dabi István ford./

Igmándi Szűcs István: A tátrai tóhoz ballagok



Alél a völgy. Tikkasztó
melegben pihegnek
az eres levelek
- és a természet bolyongója,
ki kaptatok
a hegyen fölfelé.

Lemarad a nyár, meg
az erdő is lassan
lépteim nyomán.
- Elérem a havas bérceket.

Bezárt tó terül tehetetlen
a zord hegyek horpadt
kráterében, mint viharfelhők
szorító ölelésében
egy maroknyi tiszta ég.

Két valóság, két tükörkép;
tó az égben - ég a tóban,
s végigszánt
a hegyi szél
a néma tó vizén.

Konczek József: A forrásból ivó szarvas

Újra meg újra eszembe jut a forrásból ivó szarvas,
aki a vékony jéglemez-hártyát a patájával törte fel,
s meleg arcával, bársonyos orrával
olyan volt, mint egy szobor, miután átjött a földeken.

Nem szántották fel rángó fintorait
szikrázó üvegcserepek, üvegtörmelékek, eldobált butéliák,
amikkel sok helyen tele van az erdő, pedig ott ibolya fog nyílni,
és a talajból buggyanthat az ártatlan virág.

A szarvas nyugodtan tudott inni a téli forrásból,
melyet eltakartak az országút felől a fák,
a fősodorvonali forgalomtól védve és még jókor
más útra terelve a vad fiúk üldözte vadlányok csapatát.

2014. március 28., péntek

Pilinszky János: Végkifejlet




Magam talán középre állok.
Talán este van. Talán alkonyat.
Egy bizonyos: későre jár.

2014. március 27., csütörtök

Reményik Sándor: Már járt...

Már járt a villám a fejem felett,
S bújtam előle vén fenyő alá
Jó helyre ép...
Egy csattanás:
Lobogtunk volna mind a ketten:
Én és a kihez menekedtem.
És lettünk volna egy halom hamu,
Két élet hamuja.
Bottal piszkálta volna valaki:
Melyik az ember és melyik a fa?...

Pákozdi Gabriella: Szép vagy











Szép vagy.
Nem a természet formált,
génjeid bűvös hada,
nem is szikével metszett
istennő-maszk tapad rád;
Szép vagy,
mert bőröd pórusain
át illatozva
szivárványt fon köréd
a boldogság.

Franci Novak: Akár a növények, az emberek

Megdöbbentő, hogy erőteljes szélben mennyire erőt vesz rajtunk a remegés
a csúcsok valamelyikén állva, a sziklán, a mélység fölött, kézenfogva,

egymást óvva a zuhanástól. Mi - a nő, férfi, a gyermek letekintünk,
az emelkedő levegő dagályába, ahogy feljön a tölgyig,

amely görbe háttal nő a sziklák mellett. Nézz le, milyen mély
- mondja a nő a gyermeknek és az ő tekintete egy ideig

a nőén belül reked mint a mag a héjában, a makkban,
de a gyerek tekintetében nincs félelem, csupán csodálkozás

ahogy az apró fakoronákat és kőoszlopokat figyeli, ahogy lentről,
a völgyszorosból kiemelkednek. Kézen fogjuk egymást mint mozdulatlan táncosok.

Így tartjuk a másikat, tenyér a tenyérben – a kezünk a másik kéz emlékezetét
viszi majd tovább, formáját, remegését, izzadtságát, melegét

a kézfogás érzését, sima és durva felületüket, archiváljuk másik testek
alakját mint láthatatlan jegyzeteket a kéregben, a levelekben

az erekben. Lábunk alatt növő fakoronák görbe árnyékaként lép
ki belőlünk emlékük és amikor újra összefonjuk ujjainkat,

üres teret teremtünk, ágak közti tért, bőrünkből növénypor- és eterikus olajillat árad
Mohalepte köveket mondunk ki, mintha beszédünk fehér puha

robbanás lenne a szilárd kövön. Azokra tekintünk, akik jönnek,
látjuk a számtalan fekete faderék hullámzását a lejtőkön,

számtalan ágaik- és ágacskáikkal, leveleikkel és kacsokkal, a tekintetek mélyén tekintetekkel
mint magvakkal a héjban, a makkban - és ismét eltávoznak más,

napsütötte csúcsokra. A föld fekete nyoma amely a közeli sziklák közt húzódik
mint kimondatlan mondat, mint jelölés a térben, amit férfi és nőként a gyereknek akartunk elmondani

és amit a gyerek talán már tud; nekünk, embereknek akár a növényeknek
fel kell vállalnunk a felelősséget, hogy a porló kövekből

új föld legyen, hogy teret hagyjunk a vetésnek, az esőnek, a gyümölcsök
pattogó héjának, teret hagyjunk azoknak, akik útban vannak ide.

/  Balazsek Dániel ford./

Barbara Pogacnik: Hazátlanság

Álmomban a szavak ezüstös sűrűjében, meztelen,
kimondhatatlanságukon át szaladtál. A csendes
vasútállomáson az aprópénzek
fényes körökben gurultak, a homlokzatok
boltozatai, színei közt csörögtek.

A csupasz plafonú helyiség idegen, felcserélhető.
Akkord-körök karikás marást mérnek felfele a combomra,
hangzásukba, a pénzérmékbe verten a csípős leheletbe
bőrömről eltávolítom az egyre erősödő hangot.
Az utcai padok és az otthon bútorzatának melegsége
egyszerre, egyforma leheletet lélegeznek:
egyszerre kint s bent fekszem. Képtelenség
közelebb férkőznöm, de eltávolodni sem tudok.

Aprópénzek szegényes köre az állomáson. Visszhangjuk
laposan a földre hull.
Álmomban a csendből színek hullnak
majd a fehérségben elhalkulnak,
kiürülnek az emberélet labdái s szerelemmel telítődnek,
üres partokon tüzel ránk az ég, midőn csak fehér árnyai vagyunk
mindannak, mi elfogadhatatlan. S álmodtam, álmodtam, hogy
egy pillanatra átölelhettelek.

/ Lukács Zsolt ford./

Simek Valéria: Egyetlen út sem

Hiába tudom, hogy volt egy táj,
oda egyetlen út sem vezet már.
A távolság, amit magamban őrzök,
akár egy átvilágított éjszaka.
Egyedül hallgatom a csend
szavahihető mondatait
születésről, halálról.
Itt élek a tél lidérces
szelei között, a délelőtti
havazás némaságában.
Elleng a csönd. Az ölelés
forró éjjele nem takargat
suttogást, hallgató virágzást.
Elsuhogtak a fényküllők
arany pásztái…
Álmaimban távoli mezőkről
ügetnek felém lobogó sörénnyel
a gyermekkor meghajszolt lovai.
Mennyei ménes nyerít,
sörényes virradat…
Hiába tudom, hogy van egy ház,
oda egyetlen út
sem vezet már.