Hiába tudom, hogy volt egy táj,
oda egyetlen út sem vezet már.
A távolság, amit magamban őrzök,
akár egy átvilágított éjszaka.
Egyedül hallgatom a csend
szavahihető mondatait
születésről, halálról.
Itt élek a tél lidérces
szelei között, a délelőtti
havazás némaságában.
Elleng a csönd. Az ölelés
forró éjjele nem takargat
suttogást, hallgató virágzást.
Elsuhogtak a fényküllők
arany pásztái…
Álmaimban távoli mezőkről
ügetnek felém lobogó sörénnyel
a gyermekkor meghajszolt lovai.
Mennyei ménes nyerít,
sörényes virradat…
Hiába tudom, hogy van egy ház,
oda egyetlen út
sem vezet már.