Bella István: Utószó

Ime az írás! Megúntam fölszedegetni

azt, ami nincs. A szalmaszál-esélyt.

Jövőbe ment harang, mohamúlt lep be, semmi-

-szívem csak akkor zendül, ha megzendít a szél.

Bella István: Levél helyett

Már megint esik az eső, már megint
csupa kék-zöld harapás a szívem,
már megint
vörös, zöld, sárga neonjaidban ázom
Varsó
és Budapest:
Hitted volna-e, hogy megnősz, mint a hajam,
mint az eső,
mint a szél a fákban.
Te vagy itt minden romos fal,
minden mécses te vagy, minden parázsló,
tisztelgő rózsa,
s te vagy itt minden új ház,
minden új emelet.
Szorítom arcomhoz hajad, de laza a szél,
kicsúszik ujjaim közül,
nem marad más, csak a hátráló ég,
egyre nehezülő szívem,
közted és köztem,
föld és ég között,
ejtőernyő nélkül szállva,
szabadon.

Bella István: Nélküled

Nélküled lelassul szívem

Nélküled nem ismerek magamra

Nélküled csak nézek magamra

Tűnődök honnan ismerem

Nélküled nem is én vagyok

Csak valaki lézeng helyemben

Ki voltam lakhelye ismeretlen

Másik földrészre távozott

Gyurkovics Tibor: Vízibicikli

Száz pillanat eggyé sűrítve
nagyon ragyog bennünk a nyár
az örvényesi strandon égve
vízibiciklink körbe jár

egy halhatatlan délutánon
csak körbe-körbe míg az ég
reánk teríti mint egy álom
átlátszó selyemköntösét.

Tóth István: Ártatlan világ

Engem nem tudott megingatni senki
  - így szól a nád - mert én egyénileg
  legyezgettem a zavaros vizet,
  hogy zavartalan tudjon elpihenni.

  Nékem tanúim az égbeliek
  - szól a kígyó - nem tekerte el semmi
  az agyamat. Tekerni s tekeregni:
  nékem önként jött az édeni tett.

  Én más elől nem futottam sosem
  - így szól a nyúl, de magamtól jogom van,
  míg saját irhámból ki nem futottam.

  Nem taposhatott énrám senki sem
  - így szól a csizma - s széttaposva hallgat
  a könnyes fű - sok kőre hullott harmat.

Benyó Judit: Madarak az őszben

Hatalmas madár-felhők fejem fölött,
imbolyogva száll az ősz,
szárnyak emelkednek,
magasba repülnek,
táncolnak,
tánc
az éjszakában,
aztán fáradt szárnycsapással,
sűrűlombú fák között megbújnak éjjel,
a csend éjszakájában,
szomjúságom egyre nő -,
őszi harmatba burkolózva, fázósan,
szeretetre vágyva,
visszatérek,
viharvert életem ritka percei
bivalycsordaként törnek át a tájon.

Benyó Judit: Szárnysuhogás

      I

Szárnysuhogás
az ég sötétjében, egyre magasabban,
hová repülsz madár-szívem,
csodamadaram?
Faleveleket kergetsz,
az elsuhanó szerelmet siratod?
Időtlen időkig szeretni,
mögöttem a nyár forró-aromájú lebegése,
most az ősz zizegését hallgatom,
és látom az októberi, sápadt csillagok
sugárzó villogását,
elmaradt ölelések éjszakáinak fájdalma.

                     II

Novemberi köd, sírás hallatszik
a nedves falevelek fölött -
szíved hallom dobogni a novemberi
éjszakában,
álmok az idő sikátorában.
Melletted lenne újra kivirulásom,
életem féktelenül száguldana
vad, zord hegyek felé.

Végh Tamás : Csak a hűség

Tűnékeny, törékeny pillanatokat őrzök. 

Érzem szakadatlan, örök érintésed 

átsuhanni az atlantiszi hómezőkön.

Féltelek, szorítlak, -óvnálak-, tartalak. 

Csak hűségem az, ami állandó marad, 

ha szilánkosra törik a megőrzött pillanat.

Jan Twardowski : semmi

 

Milyen különös ez

mennyire fájt neki

bele akart halni

és most milyen lényegtelen

ostobaságnak érzi

milyen aprócska

semminek

Zsille Gábor fordítása

Székely Magda : A másik

A másik gyorsabb. Övé a vita. 

Érveit könnyű váltogatnia. 

De folytonos diadala felett 

Vár irgalommal az egyetlen egy.

Csoóri Sándor: Fénykép, nagy háttérrel

Behajolok a képbe s arcomnál
megáll a Nap, mintha te volnál.

Az utcán senki, csak a délután
gyalogol négy ludunk után.

Nézd, mielőtt szerettél volna,
itt folyt a gyerekkor folyója.

Homokjába halat rajzoltam:
ússzon az elképzelt habokban.

Az öröklét is idefénylett,
mint mennyei tükör-csendélet.

Nem tudtam, hogy felnőtt leszek
s halált iszom, követ eszek.

Jó volt itt szegénynek is lenni,
mezitláb záporban kerengni –

ha anyám nem sírt volna annyit,
szegény maradtam volna mindig…

Zöldek a lombok, mint az álom
ökrei – ballagnak át az árkon.

Időm kevés van emlékezni,
tégedet lehet csak szeretni

s nézni e szalmasárga utcát,
mint az életet… elejét, hosszát,

s hallgatni, hogy a jegenyék
hogyan szülik meg a zenét.

Jan Twardowski: Létezel

„…ne szórjátok gyöngyeiteket sertések elé” (Mt 7,6)

Létezem mert Létezel
csupán ennyin áll a hit
a remény a szeretet a szépen megírt imádságok
a nagy Aquinoi és a kis Lisieux-i
mindazok kik titokban a szentek példáján nőnek
az aggodalmas lámpás amint Istennél őrködik
az első szerelmet követő könny mely
akár a gyöngy (de nem a sertések előtt)
az emberi és állati sorsok mik túl kurták betegesek
a halál mi egy gödrön egy sírbolton keresztül repít
az értelem az értelmen túl kezdődik
létezem mert Létezel – hinni a legegyszerűbben kell

a kiművelt hit az ördögnél lakik

Gyurkovics Tibor: Nap – hold

Villódzni látom a szemedben a napot

s ahogy ragyog a hold ha hűvös este lesz

égi morzejelek a zöld táviratot

boldogan betűzik: szeretlek és szeretsz.

Gál Éva Emese: Nyári pasztell

  saját fotó

                                                                                                                                                                       
Ha pasztellképet rajzolnék a csendről,
kiválasztanám ezt az éjszakát,
ahol a holdfény kiszakad a mennyből,
s ragyogása az égre visszahág.

Mintha fénye a föld paplana lenne,
az egész világ alatta szuszog.
Puhán domborodó lélegzetekre
írnak sebet a hullócsillagok,

de a takarók lassan szertemállnak,
mint szirmai az ébredő csodáknak,
s teljes arccal feltündököl a hold.

Ezüstbe önti, árnyalja a tájat,
ami létet nem választhat magának,

csak örökli a mennyet és pokolt.

Gyurkovics Tibor: Minden levél

Minden levél és minden alkonyat
neked babuskál, neked tartogat.

A föllobogó fényes nyári tűz
forróságával az ajkadba űz.

Szádba, szívedbe, fogaid közé:
örömmé égjek, váljak derűvé.

Neked emel az ég fölé a táj:
örömmé érik bennem a határ,

hogy fölragyogjak neked mint a nap
neked tartogat minden alkonyat,

neked babuskál mindegyik levél,
amely szerelmes ujjaidhoz ér,

ha végül végig egy leszek veled:
szerelem-nyár, szerelem-őrület

láng legyen testünk és láng a ruhánk,
ahogy maga az Isten szabta ránk…