Az ember idejut. Ha ráér,
verset ír a versért magáért.
Hogy ami elsuhan fölötte,
szavakkal lazán megkötözze.
2014. október 8., szerda
Rákos Sándor: Barackfaág
Ahogy menekülve is hozzámbújsz, bontott hajjal, föltakartan,
olyan vagy, mint vergölődő barackfaág
a viharban.
Rázkódik a vállad, melled két csöpp kúpja gyáván-esetlenül
összekoccan, lélegzésed elfúlva-akadozva
reámterül.
Gyöngyházfényű, hullámzó hasadalja magasfeszültséggel
tölti meg ujjaimat, fölszikrázik tőle a
nyári éjjel.
Lehullik a szoknyád s mintha függöny hullna, künnreked a világ.
Hajlítgat a szél s te nyöszörögve eltörsz,
barackfaág.
olyan vagy, mint vergölődő barackfaág
a viharban.
Rázkódik a vállad, melled két csöpp kúpja gyáván-esetlenül
összekoccan, lélegzésed elfúlva-akadozva
reámterül.
Gyöngyházfényű, hullámzó hasadalja magasfeszültséggel
tölti meg ujjaimat, fölszikrázik tőle a
nyári éjjel.
Lehullik a szoknyád s mintha függöny hullna, künnreked a világ.
Hajlítgat a szél s te nyöszörögve eltörsz,
barackfaág.
Rákos Sándor: Virágének
Én téged gondolni se merlek,
félek, a szemem kibeszélné.
Nincs merszem szólni közeledben,
mert megtudhatnák egy szavamból.
Kitépném a nyelvemet is,
ha félálomban megnevezne.
Mást szól a szívem, mást a szám,
fulladok a növő titoktól.
Morajlik bennem életed,
mint hars tenger a kőmederben.
Ki vagy te, mondd, hogy testedért
úgy hallgatok, mint a gazember,
s a lángpallost is vállalom,
mellyel lesújt rám az ítélet?
.jpg)
félek, a szemem kibeszélné.
Nincs merszem szólni közeledben,
mert megtudhatnák egy szavamból.
Kitépném a nyelvemet is,
ha félálomban megnevezne.
Mást szól a szívem, mást a szám,
fulladok a növő titoktól.
Morajlik bennem életed,
mint hars tenger a kőmederben.
Ki vagy te, mondd, hogy testedért
úgy hallgatok, mint a gazember,
s a lángpallost is vállalom,
mellyel lesújt rám az ítélet?
Rákos Sándor: A szél
Körülmatat.
Elárasztja a tárgyakat.
Odasimítja az abroszt
az asztalhoz,
tükör előtt
meglengeti a teritőt.
Robban.
Vad attak.
Megremeg az ablak,
az ajtó zára fölpattan
s váratlan
vendégként belép valaki,
a padlót megrecsegteti
és nem beszél.
Redőnyrésen befú a szél.
Elárasztja a tárgyakat.
Odasimítja az abroszt
az asztalhoz,
tükör előtt
meglengeti a teritőt.
Robban.
Vad attak.
Megremeg az ablak,
az ajtó zára fölpattan
s váratlan
vendégként belép valaki,
a padlót megrecsegteti
és nem beszél.
Redőnyrésen befú a szél.
Julia Hartwig: Hívatlanul jön
Az a pillanat, amikor az értelem megértette, hogy
becsapták vagy becsapta önmagát.
Amikor a kapott sértés teljesen kifejezően megnyilvánul
és nincs rá semmiféle igazolás.
Amikor az író az asztalról lelöki a mester képét.
Amikor a szeretet és a vonzalom ráébred, hogy nem
állták ki az idő próbáját.
Amikor egyedül maradunk, teljesen egyedül, fagyos
lélekkel.
De vajon boldogtalanabbak vagyunk-e azoknál, akik
továbbra is kitartanak a régi választásuk mellett csak azért,
hogy ne tagadják meg eddigi létüket.
Dabi István fordítása
becsapták vagy becsapta önmagát.
Amikor a kapott sértés teljesen kifejezően megnyilvánul
és nincs rá semmiféle igazolás.
Amikor az író az asztalról lelöki a mester képét.
Amikor a szeretet és a vonzalom ráébred, hogy nem
állták ki az idő próbáját.
Amikor egyedül maradunk, teljesen egyedül, fagyos
lélekkel.
De vajon boldogtalanabbak vagyunk-e azoknál, akik
továbbra is kitartanak a régi választásuk mellett csak azért,
hogy ne tagadják meg eddigi létüket.
Dabi István fordítása
Julia Hartwig: Biztos lenni és nem lenni
A juhar és gesztenyefák leveleinek zöldje a nap felé
nézve átlátszó, mellette a tó majdnem feketének tűnik.
A víz sötét ragadós felszínén át látni a vörös ezüst
pikkelyű hatalmas pontyok suhanó árnyát.
Ez a korzójuk. Itt nyugodt életet élnek.
Nem ismerik a rajokban úszó lazacok veszélyes kirándulásait,
nem is tudnak a tiszta hegyi patakokról sem a boldog
pisztráng-ugrásokról. A park az ő egyetlen ismerős vidékük,
tájuk és mennyországuk. Semmi másra nem vágynak.
Mégis jobb óvatosnak lenni az idegen boldogság
megítélésében.
Dabi István fordítása
nézve átlátszó, mellette a tó majdnem feketének tűnik.
A víz sötét ragadós felszínén át látni a vörös ezüst
pikkelyű hatalmas pontyok suhanó árnyát.
Ez a korzójuk. Itt nyugodt életet élnek.
Nem ismerik a rajokban úszó lazacok veszélyes kirándulásait,
nem is tudnak a tiszta hegyi patakokról sem a boldog
pisztráng-ugrásokról. A park az ő egyetlen ismerős vidékük,
tájuk és mennyországuk. Semmi másra nem vágynak.
Mégis jobb óvatosnak lenni az idegen boldogság
megítélésében.
Dabi István fordítása
2014. október 3., péntek
Mezey Katalin: A lélek néha
A lélek néha csöndességre vágyik,
megnyugodni végre valamiben.
Mint gyermek, valakinek a mellkasára
hajtani bajtól zsibogó fejem.
Egy percre megpihenni elnyugodva,
nem kérődzni örök kétségeken.
A lélek vihar előtt csöndet áhít,
ha tudja is, hogy a vihar üzen.
megnyugodni végre valamiben.
Mint gyermek, valakinek a mellkasára
hajtani bajtól zsibogó fejem.
Egy percre megpihenni elnyugodva,
nem kérődzni örök kétségeken.
A lélek vihar előtt csöndet áhít,
ha tudja is, hogy a vihar üzen.
Fábián Tibor: Eszem leszem
Az az enyém, amit megeszek. A gondolat életünk jelenében nem csak az ételre érvényes. Sőt egyre kevésbé csak arra. A 21. században a kannibalizmus, az emberevés is modernebb formát ölt. S immár nem csak magunkat esszük, hanem a másikat is. A közelben lévőt, aki – fogalmazzunk így – ott van egy “harapásnyira”. Nagyokat harapunk, marcangolunk belőle. Szemből vagy hátulról.
És láss csodát: mégsem lakunk jól... Az emberhústól, a kényszeres marcangolástól nem leszünk, nem lehetünk jóllakottak. A vadászösztön nem csillapszik.
A 21. századi kannibalizmus azért fejlődhetett ki, mert képtelenek vagyunk mit kezdeni a mellettünk lévővel. Vadállati indulatoknak engedünk, rávetjük magunkat. Levadásszuk.
Hol direkt módon, szemből támadva, tigris-erőnk és hatalmunk tudatában. Hol pedig sunyi prérifarkasként oldalról, hátulról marunk belé a gyanútlan áldozatba.
El akarjuk tüntetni, ki akarjuk törölni az életünkből. Úgy, hogy lenyeljük, magyarán: esszük az életét. Ehhez képest a modern radírgumi, a “Delete” billentyű még egészen humánus megoldás.
Esszük az életét, abban a tévhitben, hogy ezzel többek leszünk. Hogy így felülkerekedhetünk. A mások szemében, az éles fogú farkasok, tigrisek és oroszlánok között és azok rangsorában.
Esszük az életét, „mert ha nem (t)eszem, ő esz meg engem” – simítjuk el fel-feltörő lelkiismereti hullámainkat.
Csak a trófea marad. És a szűnni nem akaró éhség-érzet.
És láss csodát: mégsem lakunk jól... Az emberhústól, a kényszeres marcangolástól nem leszünk, nem lehetünk jóllakottak. A vadászösztön nem csillapszik.
A 21. századi kannibalizmus azért fejlődhetett ki, mert képtelenek vagyunk mit kezdeni a mellettünk lévővel. Vadállati indulatoknak engedünk, rávetjük magunkat. Levadásszuk.
Hol direkt módon, szemből támadva, tigris-erőnk és hatalmunk tudatában. Hol pedig sunyi prérifarkasként oldalról, hátulról marunk belé a gyanútlan áldozatba.
El akarjuk tüntetni, ki akarjuk törölni az életünkből. Úgy, hogy lenyeljük, magyarán: esszük az életét. Ehhez képest a modern radírgumi, a “Delete” billentyű még egészen humánus megoldás.
Esszük az életét, abban a tévhitben, hogy ezzel többek leszünk. Hogy így felülkerekedhetünk. A mások szemében, az éles fogú farkasok, tigrisek és oroszlánok között és azok rangsorában.
Esszük az életét, „mert ha nem (t)eszem, ő esz meg engem” – simítjuk el fel-feltörő lelkiismereti hullámainkat.
Csak a trófea marad. És a szűnni nem akaró éhség-érzet.
Gyurkovics Tibor: Por-vers
Kicsiny vagyok – megsemmisíthetsz.
Úgyis tudom – megsemmisítesz.
Akkora vagyok, mint a por,
amit a lovas letipor.
Állok, örökké veled szemben,
kit magamnál jobban szerettem,
csak porszem vagyok hozzád képest,
por beszél a por istenéhez.
Ahogy a nyom beszél a lóhoz:
lépj rám, tiporj el, ne gondolkozz,
azt akarom, mikor e tájon
elpusztítasz – neked is fájjon.
2014. október 2., csütörtök
.jpg)
Jánosházy György: Arcod álmodta meg...
Te kölcsönözted mosolyod a Napnak,
hogy olvadjon a bánat és harag;
a csillagok, virágok, madarak
ezüstcsengettyű-hangodon kacagnak.
Arcod álmodta meg karácsony éjjel
a képíró középkori barát,
hogy muzsikáló angyalok karát
élő mosolyra gyújtsa ecsetével.
Szívembe zárva hordom nevetésed,
az arcod és a mosolyod, a hangod,
nem zúgják túl sem ágyúk, sem harangok,
úgy szürcsölöm a neved, mint a mézet,
s ha szólit a világ szigorú rendje,
emlékedet viszem a végtelenbe.
hogy olvadjon a bánat és harag;
a csillagok, virágok, madarak
ezüstcsengettyű-hangodon kacagnak.
Arcod álmodta meg karácsony éjjel
a képíró középkori barát,
hogy muzsikáló angyalok karát
élő mosolyra gyújtsa ecsetével.
Szívembe zárva hordom nevetésed,
az arcod és a mosolyod, a hangod,
nem zúgják túl sem ágyúk, sem harangok,
úgy szürcsölöm a neved, mint a mézet,
s ha szólit a világ szigorú rendje,
emlékedet viszem a végtelenbe.
Szabó Lőrinc Az árny keze
„Maradj velem, mert beesteledett!”
Bibliát hallgat a gyülekezet.
Alkony izzik a templom ablakán.
Hitetlen vagyok, vergődő magány.
„Maradj velem, mert beesteledett!”
– Ha így idegen, vedd emberinek,
súgja egy hang, s ahogy látó szemem
elmereng a régi jeleneten,
az emmausin és felejtem magam,
a sugár-hídon némán besuhan
egy örök Árny: lehetne Buddha is,
de itt másképpen hívják, és tövis
koronázza: én teremtem csupán,
mégis mint testvérére néz reám,
mint gyermekére, látja, tudja, hogy
szívem szakad, oly egyedül vagyok,
s kell a hit, a közösség, szeretet.
S kezét nyújtja. Mert beesteledett.
Bibliát hallgat a gyülekezet.
Alkony izzik a templom ablakán.
Hitetlen vagyok, vergődő magány.
„Maradj velem, mert beesteledett!”
– Ha így idegen, vedd emberinek,
súgja egy hang, s ahogy látó szemem
elmereng a régi jeleneten,
az emmausin és felejtem magam,
a sugár-hídon némán besuhan
egy örök Árny: lehetne Buddha is,
de itt másképpen hívják, és tövis
koronázza: én teremtem csupán,
mégis mint testvérére néz reám,
mint gyermekére, látja, tudja, hogy
szívem szakad, oly egyedül vagyok,
s kell a hit, a közösség, szeretet.
S kezét nyújtja. Mert beesteledett.
Fabó Kinga: Mint régen
Ahogy a lélekből kiszakad a test.
Ahogy a testből a lélek.
Ahogy ujjongó örömöt érez.
Ahogy összeér két test, két lélek.
Ahogy közvetlenül az énből az énbe.
Az a szerelem, mint régen.
.jpg)
Ahogy a testből a lélek.
Ahogy ujjongó örömöt érez.
Ahogy összeér két test, két lélek.
Ahogy közvetlenül az énből az énbe.
Az a szerelem, mint régen.
Végh Tamás: Őrangyalom
Kitart mellettem évek óta már.
Néha megsajnál egy kicsit,
Úgy tesz, mintha néki is fájna
Meglett korom esztelen tékozlása.
Lehajlik olykor hozzám, vállamra ül,
Mögém bújik, ha mellénk oson az este,
S örökléthez szokott szemét arcomon
Pihentetve int: közeleg az éj megint…
Néha megsajnál egy kicsit,
Úgy tesz, mintha néki is fájna
Meglett korom esztelen tékozlása.
Lehajlik olykor hozzám, vállamra ül,
Mögém bújik, ha mellénk oson az este,
S örökléthez szokott szemét arcomon
Pihentetve int: közeleg az éj megint…
Tornai József: Miért nem élhetünk fényben, örömben?
Miért nem élhetünk fényben, örömben?
Fák csontvázára nő a tavasz húsa zölden.
Micsoda havazás! A ringló fehér szirma
a tiszafákat most vastagon beborítja.
Kortyolgatom veled május-felhők alatt
a törékeny fényt, mi szerelmünkből maradt.
Miért nem élhetünk...? Az egész világ beteg.
Hiába sütött ki a nap: halottal beszélgetek.
Fák csontvázára nő a tavasz húsa zölden:
miért nem élhetünk fényben, örömben?
Miért nem... Ülünk a parton, nézzük két idegen
félárnyékát a nevető, nagy vizen.
Fák csontvázára nő a tavasz húsa zölden.
Micsoda havazás! A ringló fehér szirma
a tiszafákat most vastagon beborítja.
Kortyolgatom veled május-felhők alatt
a törékeny fényt, mi szerelmünkből maradt.
Miért nem élhetünk...? Az egész világ beteg.
Hiába sütött ki a nap: halottal beszélgetek.
Fák csontvázára nő a tavasz húsa zölden:
miért nem élhetünk fényben, örömben?
Miért nem... Ülünk a parton, nézzük két idegen
félárnyékát a nevető, nagy vizen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)