Túrmezei Erzsébet: Krisztusra várunk

Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap.

Némák a titkok. Nem válaszolnak.

Rejtő ködükbe szemünk nem láthat...

De elültetjük kis almafánkat,

Bízva, hogy kihajt, gyümölcsöt terem.

Titok a jövő. Sürget a jelen.

Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap.

Némák a titkok. Nem válaszolnak.

De a ma int, hogy híven szolgáljunk,

Mert tudjuk, Ki jön:

Krisztusra várunk.

Ha hirtelen jön, ha észrevétlen,

Munkában leljen, ne resten, tétlen!

Testvérek terhét vállalja vállunk!

Mert tudjuk, ki jön:

Krisztusra várunk.

Mira Kus: Decemberi reggel

A ködből
váratlanul
felmerülnek a dér-fedett fák és bokrok.
Valaki jelenlétének fehér küldöncei,
akik titkos pecsétekkel ellátott
ködös leveleket hoznak.
Mozdulatlan ruhákban, titokzatos, fehér csipkékben,
kikeményített, merev körgallérokban,
amikkel hófedte lágy, érzékenyen kinyújtott nyakukat védik.
A csend mélyen elrejti a nyugtalanságot,
de még mélyebben rejlik - a nyugalom.
Az emberi értelem távoli, hófedte mezőinek
nagy, kegyes adománya.
A legegyszerűbb dolgok. Fog esni a hó?
Elveszti a levegő a fejét és fehér pelyhekkel
kezd körtáncot?
A reggeli tejeskávé illata
folyékony alakokat horgonyoz le. Lassan
megjelennek a körvonalak és kivehetőbbé válik a táj
az életunt szemhéjak alatt.
Miféle madár
kezdi hirtelen a dalát?

Dabi István ford.

Ady Endre: Imádság háború után

Uram, háboruból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szívem
S nincs, mi nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szívemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Rainer Maria Rilke

"Gyöngyök perdülnek szét. Jaj, odalett a zsinórjuk?

Felfűzném ismét, de mit érne: hiányzol,

biztos csat, hogy meg tudd őket tartani,

                                                                     Kedves."

Babits Mihály: Magyar szonett az őszről

Jön az ősz, már hullnak a cifra virágok
szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok,
ha süvít a böjti szél: »Nincs szükség rátok!
Már vége a násznak, megestek a lányok.«

Komolyan és szürkén, mint a gőgös szerény,
fiait ringatva ül a termés, helyén,
kész elbocsájtani a Szentmihály szelén
s hős anyaként halni a November derén.

S már érzi az éh nyúl, hogy a fű kopaszabb.
Jajgat a sok madár, folyton vérzik a nap.
Megy a gőzös, Pestre, füstje a földre csap.

Ideges a farkas a gyürött erdőben.
Ideges az ember szíve a mezőben.
jön valami amit minden ért, csak ő nem.

Takács Zsuzsa: Szétdobált szoba, benne a megvetett

Szétdobált szoba, benne a megvetett
széles ágy. Nem számítottam rád.
Amikor jöttél, már aludni készültem.

Most itt, mint legelőször újra.
Egy félpár papucs, a székre
hajított pulóver, az írógép elöl,

éjfél és egy óra között,
a számodra nagyonis ismerős blúz,
csupa kihívó jelzés, egy öv –

rajongó híveink. Zakód és inged,
ahogy bőrödtől elválik a vászon s még meleg!
Az asztalon az érted égő lámpa.

Pilinszky János: Aranykori töredék

                       U. E.-nek

Öröm előzi, hirtelen öröm,
ama szemérmes, szép anarchia!
Nyitott a táj, zavartan is sima,
a szélsikálta torlaszos tetőkre,
a tenger kőre, háztetőre látni:
az alkonyati rengeteg ragyog.
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.
Az össze-vissza zűrzavar kitárul,
a házakon s a házak tűzfalán,
a világvégi üres kutyaólban
aranykori és ugyanaz a nyár!
És ugyanaz a lüktető öröm;
dobog, dobog a forró semmiben,
ellök magától, eltaszít szivem
és esztelen szorít, szorít magához!
Mi készül itt e tenger ragyogásból?
Ha lehunyom is, süti a szemem;
mi kívül izzott, belül a pupillán,
itt izzít csak igazán, idebenn!
A világ is csak vele fényesűl,
az örömtől, aminek neve sincsen.
Mint vesztőhelyen, olyan vakitó
és olyan édes. Úgy igazi minden.

Csorba Győző: Dialógus

                   Az ötvenéves Vigiliának

A test mondja:
    Látom magam (ki kit? – én s engemet):
    romlok naponta: egy-egy ismeret,
    egy-egy képesség, ami az enyém volt,
    riadtan észlelem: nincs… vége… szétfolyt.

A lélek mondja:
    Nem sajnállak: minden vesztő napod
    bennem új és új csillagként ragyog,
    egy-egy gúzshurkot oldva, bontva rólam
    fölkészít, hogy szabad legyek valóban.

A test mondja:
    Kárörvendő! Megépülésedet
    az én romlásomnak köszönheted:
    jöttél belém mint beíratlan irka,
    s az én történetemmel vagy beírva.

A lélek mondja:
    Értem lettél, jegyezd meg, épp ezért
    a szép és keserű történetért,
    hogy ami egyszer volt, az el ne vesszen,
    s ne lehessen, hogy többé ne lehessen.

Esad Bayram: Visszhangok

Leszálltál a tengerfenékre,

Felugrottál a holdra,

A házadba gyűjtötted az egész világot,

Mégis éjjel-nappal csak zokogsz.

Dabi István ford.

Csorba Győző: Bízzunk a test köznapi életében

Mire szájamra jut mire szájadra jut
Elnyomorodik
megromlik a szó
Behabzsolta a száj a test tudását
Folytonos félreértések között botorgunk
Nincs jobb beszéd?
Bölcsebb ha hallgatunk:
nem kavarunk keserűséget

Nekem elég hogy vagy
Legyen neked is elég hogy vagyok
És mert az ölelés is
csak darabos kiáltás
benne se bízzunk egymagában
Hanem bízzunk a test
köznapi életében
mely szürke semmiségek
gyönyörű orgonáján
zengi ki a szerelmet.  

Garai Gábor: Négysoros

Nézd, a gondnak van atyjafia-gondja,

s a nagyobb gond a kisebbet kioltja.

Látod, az öröm erre képtelen:

pótolhatatlan és testvértelen.

Szabolcsi Erzsébet: Este

Valami bíbort szórt az este
a lassan úszó fellegekre.
Valami kósza szellő lebben
ebben a fáradt, álmos estben.
Valami furcsa fájó dallam
suhan felettem lágyan, halkan.
Valami bánat sír az égen,
s lehull a nap a vérző éjben.

Zbigniew Herbert: Addios

Még itt vagy, de indulásra készen,
a tárgyak körvonalai halványulnak, nincs már szükség rájuk,
nevetséges, mily fontosak voltak
még az imént.
Mi mennyországunk volt, az ágy is
alig látható négyszög.
Elsőnek a tárgyak tűnnek el,
könnyen vagyunk közömbösek irántuk.
Még jelenléted jelzi a hangod,
bár idegenül cseng már, vágyam száll feléd
az utolsó főhajtásig, ami azt jelenti, tőlem elmész

ö r ö k r e.

Dabi István fordítása

Zsigmond Géza: Csend

A csend

hangokból

született,

mint

tükörképből

a tárgy:

magára ismer

az, aki hallgat.

Jan Walkusz: Ajándék

Neked adom
soha
meg nem írt
versemből
a szavakat
és...
a könnyekkel hullatott
virágokat
az esteli ködöt
amit                                  
utolsó
sugarával
becézett
a tegnapi nap

neked adom
az álmatlan
éjjel
az égről
lelopott
csillagfényt

- neked -
tartogatom
emlékezetemben
a villámtól
reszkető
fák zokogását
és a kősírok
közé bújt
hófehér
lucerna
illatát

- sok mindent -
adok még neked
szavaidért:
- Te az enyém vagy!