Reményik Sándor: Béke

Valami furcsa összehangolódás, 

Valami ritka rend – 

Széthúzó erők erős egyensúlya, 

Mély belső bizonyosság idebent – 

Bizonyosság arról, hogy élni jó, 

Szenvedni elkerülhetetlen, 

Szeretni tisztán: megistenülés, 

Meghalni szép – 

S a Kifejezést meglelni mindezekhez, 

Megtalálni a felséges Igét: 

Az Igét mindezekhez: 

A Béke ez. 

Orkán ordíthat aztán odakünt, 

Robbanhat ezer bomba: kárbament, 

De kárt nem okozott. 

Bent: 

Csend. 

A Béke itt kezdődik. 

Bent: 

Csend. 

Isten hozott. 

Rose Ausländer Még itt vagy

Dobd a félelmedet
a levegőbe

Hamarosan
itt az időd
hamarosan
a mennyig nősz
a fű alatt
a könnyed a semmibe
hull

Még
illatozik a szegfű
fütyül a rigó
még szabad szeretned
a szavak elajándékozva
még itt vagy

Legyél az ami vagy
Add azt amid van

Dabi István ford.

Rákos Sándor: Szomjúság

„Szomjúhozom!” – szólt a Názáreti.
Hallották a pecérek, katonák.
Ott hentergett keresztfája tövében
a megváltatlan, iszonyú világ.

„Szomjúhozom!” Nem sírt esőt az ég.
A csodák érverése kihagyott.
„Szomjúhozom!” S egy kéz nyújtotta már
az ecetbe mártott szivacsot.

Rákos Sándor: Nem az idő

Nem az idő – persze, hogy az idő nem,

csak mi múlunk el valamennyien.

De támadnak új élők és ezekben

tovább méri magát a mérhetetlen.

Arnold Spescha: Moneglia

A sirály kiáltásában

a te búcsúarcod -
Egy szárnycsapás
a tenger
kacajában

hullámok csapdosnak
messziről
bennem

Dabi István ford

Tresa Rüthers-Seeli: Könnycseppek

A könnycseppek

amiket

te nem

hullajtottál

nem

tudták

meglágyítani

a követ

Azok amiket

lenyeltél

talán

ki tudták volna

egyengetni

az utunkat

Dabi István ford.

Mihail Lermontov: Az ima

Mikor már nem bírom tovább
A gyötrelmeimet:
Hang csendül a gyászomon át,
Mennyei üzenet.

Szavai szentség és erő
És összhang és zene,
Az éggel összebékítő
Szépség költészete.

S a kétely sziklája nehéz
Szívemről legörög:
Hiszek, és majdnem sírok, és…
És úgy megkönnyebbülök!

Szabó Lőrinc ford.

Felix Giger: A szavak jók

annak mi tegnap volt

A szavak jók
annak mi holnap lesz

A pillanatnak gyilkosai

Dabi István ford.

Lányi Sarolta: Két szem halvány emléke

Ó kedvesem, (kit igy sosem neveztem
s ki régen messze vagy már életemtől,
mert mára már csak szó vagy, vagy talán
két régi szem halvány emléke csak, -)
ó kedvesem, vajh merre jársz ez esten?

Mostan, hogy ujra ősz van és hideg már,
kinek nyomába jársz a nyirkos utcán,
amely ma is oly drága még nekem,
mert léptem ottan lépteid kisérte?
(Ma végig árva út, mert senki sem vár ...)

S hogy ködruhában pillog már a gázláng,
mely látta régen sok bus bucsuzásunk,
fényét szemem beissza könnyesen
s elgondolom, ha ujra itt lehetnél ...
Talán örülnénk egymásnak, de fáznánk,

hisz oly hideg van s oly hiába lestem
az ismert drága főt ezernyi fej közt.
... Elégiát fütyül a szél felettem ...
Tudom, hogy messze van már életemtől
a kedvesem. (Vajh merre jár ez esten?)

A teremtés csodái - Tejút

A teremtés csodái

Felix Giger: Egy gyermek imája

A mogyoróspele
begyűjtött
sok magot és
mogyorót

Már száraz levéllel
bélelt házában
alszik mélyen

Uram
miért nem vagyok én
mogyoróspele
vagy egy jóllakott hörcsög

Dabi István ford.

Szabó Lőrinc: Ősz

Most már a barna, dérütötte rónán
mulandóságról mond mesét a csend.
Most már szobádba halkan elvonulhatsz
s hallgathatod az álmodó Chopint.

Most már a kályhatűz víg ritmusára
merenghetsz szálló életed dalán,
míg bús ködökből búcsút int az erdő,
mint egy vöröshajú tündérleány.

Zelk Zoltán: Férfi

Férfi vagy, magányos, virágültető,
idegen tájak gondozója - szelid a
jókhoz, s kegyetlenül szótlan
a hizelgőhöz, ki meglopná bizalmad.

Keserü szerelem ásta mélyre szemed
s mint ág verdesi arcod egy lány
visszatérő hangja. Lehajtott fővel
jársz-kelsz emlékeid s bölcs könyveid között.

Növeszd meg szakállad! erdő övezze
fájdalmadtól rögös arcodat
s mint fák közt a bújdosó nap,
úgy tünjön elő ajkadon a mosoly.

De ne fitymálj senkit, semmit mosolyoddal,
hisz férfi vagy, magányos, mint a hegy,
melynek homlokát nem érhetik el
a lent futkosó szellők.

Zelk Zoltán: Megírhatatlan

Szemembe süt az arcod –
menekülök a fénybe,
tegnap is egész éjjel
ültem a villanyfényben.
Arcod nem perzselt már, de
hangod nem szűnt fülemben –
miért jössz, hogyha nem vagy,
miért vagy ily kegyetlen?
Te aki a nemlétet
már fényévekkel méred,
ily gyorsan elfeledted,
milyen hosszú az élet?

Zelk Zoltán: Ötven felé

Mondd, mért vénül veszteg, aki
vándornak született,
mért hullatod, mint őszi fák,
a pergamen-szín, zörgő éveket,
mig ágad hó üli, néma rigó,
s azt is elűzik parittyás szelek?

Kelj útra hát. Kössél batyut.
S mit tégy vele? Ne inget, kenyeret,
ne sót, dohányt – légy egyszer kapzsi már,
ha eddig csak pazaltad kincsedet:
emlékeidet kösd bele,
mind-mind ahány alkonyod, reggeled.
Azt a köves udvart! Anyád dalát!
rétet, mikor a pipacs parazsát
fölszítja a hajnal lehellete!

Botot vágni van még erőd
s a fütty is megterem
még ajkadon. Hát mondd, mi kell,
hogy áthaladj a földi téreken,
hogy hegyek kuporogjanak eléd,
hogy átgázolj folyókon, tengeren?
A kézben a bot, a szájon a fütty,
a szívben sose hunyó szerelem.

S ha majd utad végére érsz,
ha szív és elme tudja, nincs tovább:
egy dalt, egy dalt még akkor is,
ha együgyüt, ha mármily ostobát!
Mint varázsló, ki fölkúszik
a légbe dobott egyszál kötelen,
úgy csüngj te is, az űrben ott
egy szál énekké változott
utolsó perceden!