2016. február 9., kedd

Rose Ausländer: Ki

Ki emlékszik majd rám
ha elmegyek

A verebek sem
akiket etetek
a jegenyék sem
az ablakom előtt
sem a zöld szomszédom
az Északi park

A barátaim
talán egy órácskáig szomorúak lesznek
majd elfelejtenek

megpihenek
a föld testében
mely átalakít engem
és elfeled

Benő Eszter fordítása




Számomra ismeretlen szerző

"Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja." (Máté 16:25)

Mai Igénket remekül magyarázza az alábbi történet:

Ez egy történet a hegymászóról, aki szeretett volna feljutni a legmagasabb hegycsúcsra. Erre a nagy útra sok évi felkészülés után indult el. De mivel a dicsőséget saját magának akarta, úgy döntött, hogy egyedül mászik fel a csúcsra. Elindult felfelé.

Telt az idő és késő este lett. Ahelyett, hogy éjjeli sátrát elkészítette volna, folytatta a mászást, mindaddig, amíg besötétedett. Sűrű éjszaka borult a hegytetőre. Körülvette a feketeség, a Holdat felhők takarták el, semmi sem látszott.

Ahogy így mászott felfelé, már csak pár lépésre a csúcstól, megcsúszott és zuhanni kezdett. Csak fekete pontokat látott maga körül, és érezte az erőt, ami kegyetlenül húzta lefelé.

Ezekben a félelmetes percekben életének minden jó és rossz pillanata lejátszódott a szeme előtt. Érezte, hogy milyen közel van a halálhoz. Egyszer csak erős rántást érzett, elakadt a kötél és megállt a zuhanásban. A kötél fájón hasított a tenyerébe. A teste a levegőben lógott, csak a kötél tartotta.

Abban a pillanatban csak azt tudta kiáltani: - Istenem segíts!

Az égből váratlanul egy mély hang hallatszott:
- Mit akarsz, hogy mit tegyek?
- Ments meg, Istenem!
- Tényleg hiszed, hogy megmenthetlek?
- Persze, hogy hiszem!
- Akkor vágd el a kötelet, amivel meg vagy kötve...

Egy pillanatra csend lett. Az ember úgy döntött, hogy mégis teljes erejével kapaszkodik a kötelébe és megvárja a reggelt.

A mentőcsapat mesélte, hogyan találták meg másnap a megfagyott hegymászót. A teste a kötélen lógott, amihez oly görcsösen ragaszkodott. Csak két méterre volt a földtől...

*
Isten nem azért mond valamit, hogy értelmeddel mérlegeld, hanem azért, hogy engedelmeskedj Neki.

2016. február 7., vasárnap

Ingrid Sjöstrand: A felnőttek furcsák néha




A felnőttek
furcsák néha.

Azt hiszik,
elég összeterelni
két „alkalmas korú” gyereket,
és a két gyerek
automatikusan jó haver lesz.

Szeretném összeterelni
papát
találomra egy "alkalmas korú"
bácsival
és megnézni, összehaverkodnak-e
 - biztosan nem akarna
engem se többé összeterelni
Ulla-Gullával például.
Sokkal szívesebben játszom
Lill-Pärával,
pedig Lill-Pära kis tökmag,
de ugyanazt szereti
és ugyanazt utálja, mint én
 - Ulla-Gullát például.

Fordította Tótfalusi István

Luuk Gruwez: Együvé tartozók

biztos létezik valahol az elveszett dolgok világa,
ahol egy hanyagul ottfelejtett kesztyű
kikezd egy vén újsággal,
sállal, zsebkendővel vagy fésűvel.

a kesztyűnek nem hiányzik már a kéz,
a zsebkendőnek nincs szüksége könnyre,
sőt, a sál sem vágyja többé
gyereklányok és anyák melegét.

- minden összetartozik, ami elveszett.
De a senkinek sem kellő gyöngédség,
szűnni nem akaró borzongás,
az első nedves éjszaka, a legbutuskább kedves,

egy meghalt gyermekjátékai...
És úgy teszel, mintha feledni tudnál mindent,
pedig oly elveszetten, ahogy csak ember állhat,
a világmindenségben egyedül kell lenned.

Daróczi Anikó fordítása

Lina Gabrielli: Fehér utcákról álmodom











Fehér utcákról
álmodom;
keskeny,
rejtett
utcákról,
magas házfalak közé
bújva,
ahol könnyü
ölelni
és csókolni forrón
szabadon.

Fordította Nagy. E. József

2016. február 6., szombat

Reményik Sándor: Valaki értem imádkozott

  

Reményik Sándor: Valaki értem imádkozott

Mikor a bűntől meggyötörten,
A lelkem terheket hordozott,
Egyszer csak könnyebb lett  a terhem,
Valaki értem imádkozott.

Valaki értem imádkozott,
Talán apám, anyám régen?
Talán más is aki szeret,
Jó barátom vagy testvérem.

Én nem tudom, de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt, aki értem csak
Egyszer is imádkozott!

Elza Vecina: A csend ritmusa

Hullottak rám a szavak.
Jégesőként verték a fejem.
Védekeztem, menekültem előlük,
Amíg el nem értem a tengert.
A tenger ősz haját fésülgette és melankolikus
gondtelt tekintettel nézett és beszélni kezdett -
a hangja lassan és mélyen csengett, mint anyám hangja.

- Fuss a jégesőtől - mondta.
- A jégeső tönkreteszi a vetést, letöri a virágokat, leveri
                            a gyümölcsöket, agyonveri az embert.
A jégeső a halál nővére.
Menj a csendhez!
A csend az élet kezdete -
Minden nagyság kezdete.
Susog a kis makk csendjében született ezeréves tölgy.
Zúg a csöppnyi forrás csendjében született Daugava és Volga.
Dalol a szerelem csendjében született nagy Tagore.

Csendben mozog a fejünk felett a Mindenség, minden életet
                                              nagyszerű ritmusában hordoz.

Dabi István fordítása

2016. február 4., csütörtök

Zelk Zoltán: Ha ott




Ahol az útjuk megfutott szelek,
ahol a hajléktalan árnyak,
ahol a törött szárnyú záporok
menedéket találnak,
ahol egy asszony léptei alatt
a fű nem hajlik, jég be nem szakad,
ahol a perc az ágakon
tollászkodva megül, már föl se rebben –

ha ott, ha ott, ha végül is
a bekerített csendben.

Takács Zsuzsa: Engedd, hogy homlokom még földerüljön

Engedd, hogy homlokom még földerüljön,
hogy fölengedjen a végleges hideg,
hogy erőszakos legyek mint a gyerekek.
Engedj mindent, amit akarok!
Hogy járjanak a halottaim újra,
üljenek villamosra, csöngessenek be hozzám.
S ne tereld népemet vágójuh gyanánt,
de vedd le vállamról a világ gondját,
hiszen a te dolgod, hogy megtartsd a világod.
Engedd, hogy ágyról-ágyra fényes hajam lobogjon,
és hívj meg terített asztalodhoz,
de ne kelljen fizetnem.
Tedd, hogy fiatal legyek ma és örökké,
hiszen te akartad, hogy legyek és vagyok,            
pedig kezembe adtad éles szerszámaidat.
Gyógyíts meg engem, adj tanácsot.
Utam ne vesszen el,
és örökölje magzatom a földet.
Ha lefekszem, aludjak el azonnal.
Álmomban hajtsd hozzám füledet,
és ne torolj meg minden bűnös gondolatot,
de csinálj a napnak bennem sátrat.
Ha meg kell halnom, haljak meg legott.
Ne kelljen mondanom: nem vagy.

2016. február 1., hétfő

Szabolcsi Zsóka: Szegetlen

Nyomasztó csend dübög fülemben.
Asztalon szegetlen kenyér.
Az asztal túlvégén hiányod
nézem. Várom, hogy visszatérj.
Szavak sejlenek. Zsongnak bennem
hibiszkuszt bontó éjszakák.
Csillan a kés élén egy sós csepp,
s dobog tovább a némaság.


Szabó Magda: Születésnapi vers




Október köd, októberi illat,
októberi, ferde sugár!
Hát örüljek, hogy a körbefutó év
térdet hajt holnapután?
Hát örüljek, hogy egy napja az évnek
az enyém, a sajátom egészen,
s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő
kiáltja szét születésem?

Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan,
csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban,
széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv,
fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát,
köd, köd, puha köd…
                    Ez a nap az enyém.

Mi enyém, mi? Még ez a vers sem.
Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti,
a költemény.
Csak a hit, a tudat,
hogy majd ha megfutottam
útjaimat,
jut tán nekem sír, temető,
elnyughatom majd a kemény
deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm,
azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön,
s nem kell lerogynom idegen
felhők alatt,
és nem idegen ég
rontja el tagjaimat.
Örüljek? Kivánjak magamnak
még hosszú életet?
Fogom fülem, hogy én se halljam,
amikor nevetek,
fogom szemem, hogy meg ne lássam a
jövendő éveket.

Te, aki élnem segítesz,
te, óvó oltalom,
kinek törékeny mosolyába
kapaszkodom,
irgalmatlan esztendeimben
egyetlen irgalom,
őr rettegő nappalomon,
rettegő álmomon:
köd guggol a hegy ormán,
nem tudom, mit takar.
Valami jön. Mikor jön?
Soká jön? Vagy hamar?
Te minden veszteségen
átfénylő diadal,
erősebb, mint a törvény,
mint minden ravatal,
ki élet helyett voltál életem,
e tébolyban egyetlen értelem,
kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz,
hát majd a föld is könnyű lesz nekem!

Algimantas Baltakis: Szeretet és gyűlölet

Számunkra csak azok élnek,
akiket szeretünk,
akiket gyűlölünk.

Csak őket látjuk,
csak őrájuk gondolunk.
Akkor is, ha már meghaltak.

S többieknek
árnyékuk sincs.

Dabi István fordítása

Sík Sándor: Hiszek




 Hallják meg hívők és hitetlenek
Élet-halálra szóló eskümet!
A szív bősége zúg fel ajkamon,
Az kényszerít a Krisztus vallanom.
Hallják meg rokkant, vén aposztaták
S a vétekben vajúdó új-világ,
A forradalom, a vak Leviáthán,
És hallja meg a settenkedő Sátán:
Isten nevében vallomást teszek:
Hiszek.

Hiszek, és hitem súlyos és kemény.
Nem tünde tan, nem pille vélemény.
Nincs benne így-úgy, bárcsak és talán:
Igen és nem, kereken, magyarán.
Semmi csűrés és semmi csavarás,
Ínyeskedés és köntörfalazás:
Hiszem és vallom, szeretem és élem,
Amit az Egyház hinni ád elébem.
Ebben a hitben élek és halok:
Katolikus vagyok.

Hiszek egy Istent, ki három személy,
Az élő Istent, aki bennem él,
S akiben élek, mozgok és vagyok,
Kinek tenyerén megsimulhatok.
Akinek rám is éber gondja van,
És cselekszik bennem és általam.
Aki mozdítja minden mozdulásom,
S én jóban-rosszban boldogan imádom
Intéző édes mély akaratát.
Hiszek Istenben, hiszem az Atyát.

Égnek és földnek testté vált frigyét:
Hiszem a Krisztust, hiszem az Igét.
Akit az Atya örök óta szül,
És akiben szépséggé lesz a zűr.
Kinek emberré tetszett válnia,
Hogy Isten legyen az ember fia.
Ki hogy minden nap eljöhessen hozzánk,
Ízlelnünk adta a rejtelmes Ostyát.
Benne az élet és benne az út.
Hiszek Istenben, hiszem a Fiút.

Hiszem a Krisztus gyújtotta tüzet:
A Szellemet, aki a Szeretet.
Aki Szent Péter ajakán rivall,
Hegyeket bont, szíveket áthidal,
És hét csatornán csorgatja beléd
Az élesztő kegyelem kútfejét.
Ki tüzet gyújt az embergondolatnak,
Kiből fölébe nőhetsz tenmagadnak
És mosolyoghatsz, alkothatsz, ölelhetsz.
Hiszek Istenben, hiszem a Szentlelket.

Hiszek, és tudom, honnan a hitem.
Házamat én kőszirtre építem.
Négy élőlény az erős alapok:
ember, oroszlán, sas, tulok.
Hallottam a piacon szólni Pált,
Hallottam Ágostont és Ottokárt,
Látom a szirten Péter kulcsait,
S bennem a mélyben, hallom döbbenettel:
Kimondhatatlan gerjedezésekkel
A Szentlélek sóhajtozik.
Ó tudom kinek, ó tudom kinek:
Én az eleven Istennek hiszek.

Élő hitemmel vagyok én szabad.
Mankó helyett kötöttem szárnyakat.
Ami akad a földön emberi,
Gazdag szívem testvérnek ismeri.
És ami túl az emberkörökön,
A végtelenség: ígért örököm.
És mikor üt a boldogságos óra,
Hogy befogadjon koporsóm gubója:
Hitem gyertyája utolsót remeg,
És Istennek ajánlom lelkemet.

Antanas A. Jonynas: Az enyém de a tied

Az én kezem de a te homlokod
az én szavam de a te hallgatásod
az én ágyam de a te éjszakád
az enyém de a tied

Dabi István fordítása



Antanas Drilinga: A szerelem órája

Szeretlek titeket.
Oh ti, akik
Már néhány évtizede
Velem együtt meneteltek,
Oh ti, akik
Minden nap a kezeteket nyújtjátok
Vagy akiknek hosszú évek múltán én szorítom meg a kezét,
Akiknek az arca megváltozott
Éppúgy, mint maga az élet -

Szeretlek titeket!
Szeretlek titeket, akik a gyermekkor
Gondtalan messzi nyaraiból érkeztetek,
Titeket, kis madarakat, akik ott daloltatok
Teli torokkal az erdőszélen,
Ugyanolyannak ismerlek benneteket,
Habár már egyikőtöket sem, egyikőtöket sem
Látom itt magam mellett,
Mégis érzem a szíveteket,
Elkalandoztatok valamerre, elutaztatok a kacskaringós síneken,
És a szívetek ott dobog örömötökben és bűnötökben,
De még mindig elevenen, mintha lobogna a gyermekkori nyarak
Fényében

Szeretlek titeket.
Habár már nem egy nevet
Kő jelöl a sírdombon -
Milyen gyorsan, oh, milyen gyorsan
És hihetetlenül és fájdalmasan és értelmetlenül
Jön az, amit az emberek egyszerűen
Távozásnak neveznek.

Milyen gyorsan, oh, milyen gyorsan száradnak fel az arcon a könnyek,
A szelek simogatják
A tavaszi piros tulipánt,
Amit ha látunk, örömtelien mosolygunk,
Mert az a tavasz jele, mert nyílnak a tulipánok, mert jönnek vissza a gólyák,
Mert minden olyan, amilyennek lennie kell.
Mert mi ismét magasan hordva a fejünk lépdelünk a szülőföldünkön
És én szeretlek titeket.

Szeretlek titeket.

Dabi István fordítása