Sebestény-Jáger Orsolya: Virradat

Fűzfákon át sír a szél,
megannyi emlék-ablakot nyitott.
Göcsörtös évek erezetén
buknak át korhadt csónakok.

Lucskos ez az est.
Még nem adtam át Neked.
Kóbor kutyát játszik a múlt,
hogy énem belülről eméssze meg.

Jó lenne megnyugodni már, magamba kuporodva,
csak csobbanna át az éj e vénséges habokba,
csak hallanám hangod: „Ne félj” -
 mert a mindenségnek hangja van.
Őt hallom átlényegülve,
 s hallottam egykor – még alaktalan.

Már fölfelé nyújtózom, mint szél tépte fűzfa ágak,
így nyúlnék mohón és fogvacogva
e védtelen éjben utánad.

Virrad már. Távlatokat áttörve érkezel.
A hullámok mind elsimulnak békéd fényeivel

s míg sírok, mint egy gyermek,
Te engeded megint
látni a mindenségen át a Mennybolt színeit.

Jász Attila: (el)

Amikor annyira kellett volna,
hogy itt legyél és szeress, és
amikor olyan nehéz velem,
fogd a kezem, simogasd fáradt
fakéreghomlokom, amikor nagyon
fel vagyok indulva, hogy

ez nem mehet így tovább, pedig
belehalnék, ha csak egy percig
is lélegzésed gondolata nélkül
kellene élnem, de ím, itt a perc,
épp előttem múlik, és távozik,
nélküled is, veled együtt, el.

Szabó Lőrinc: Titkos párbeszéd

S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
- Számolni kezdeném a perceket.
Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
- Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
- Füst s láng bennem is együtt kavarog.
Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
- Nem mozdulok, el ne riasszalak!
Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
- Nap! Zöld árny! Tücskök! Ezüst éjszakák!
Mit mond majd az első tekinteted?
- Hogy eddig, csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
- Félelmes az isten igézete!
Utad leszek tőle a föld fele.
- Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz ...
- Még a boldogság is rettenetes!

Ne ítélkezzünk

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. (Mt 7,1)

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele: – Milyenek itt az emberek? – tudakolta. – Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs. – Athéni vagyok. – És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg. – Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan. – Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg. A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek. – Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
– Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs. A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg: – Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy! Az öreg bölcs mosolyogva csillapította: – Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

(Számomra ismeretlen szerző)

Heltai Jenő: Levél

... Ha el akarna néha jönni hozzám,

Kicsi szobámat szépen rendbe hoznám,

Ha nem is hozhatnám le az eget,

De beszereznék néhány szőnyeget.

A pamlagon, hol álmodozni szoktam,

A sok lyukat megfoldanám titokban,

Rozoga, tintás asztalomon itt

Elhinteném kedves virágait.

Parancsait komorna-módra lesve,

Főznék teát, mikor leszáll az este.

S amire nem volt példa soha még:

Szenet hozatnék és befűtenék.

Az óra járna és a lámpa égne,

S azt mondanám, ha menni készül: "még ne..."

Suttogva kelne ajkamról a szó,

Hogy élni édes és szeretni jó.

Sebestény-Jáger Orsolya: Filemon és Baucis

Ránk szőtt évek fátyola lobban,
ha válladra hajtom a fejem,
pókháló finom ráncaink gyolcsát
tépi szét bennünk e múlatlan szerelem.

Lásd, Filemon és Baucis lettünk
egymásba fonódunk: mint fatörzzsel az ág,
míg víztükör felett, távoli partokon
álmodik bennünk a fiatalság...

Gáspár Aladár: Várakozás

Micsoda csend
és milyen idegenség
szorong
e szobává szűkült térben,
ebben
a falak közé zárt,
sanyarú sötétben.
Csak egy ajtón át
dereng be résnyi fény,
mely szegényes asztalt
rajzol középre,
meg egy megbillent széket
arctalan alakkal.

„Van”, ahogy tán „volt” is
eszmélése óta…
Vár hitetlenül
kóbor vigaszhozókra.

Mészáros Ferenc: Zsoltár az örök nőhöz

Kútszemed időtlen mélységéből
Visszacsillannak az évek és a pillanat,
Amikor megnyílt az óvó fészek,
S jöttél a világra fénynek...

Nem azért fakadt e dal,
Hogy számláljon évet, hónapot,
Ez csak egy merengő sóhaj,
Mely áldja az Istent, hogy adott!

És áldja az Asszonyt, akiből nyíltál,
Mint egy virág a kikeletben,
Küldte a méhéből fények titkát
Örök hitet a szerelemben.

És áldom a forrást szemed mélyén,
Ahol a fényed időtlen csillan,
Ölellek makacs, önző szívvel,
Fürödnék Benned holtomiglan!

Sebestény-Jáger Orsolya: Metamorfózis

Ennem adtál. Falatnyi ízed nem felejtem el,
bár rejtőzködve jössz, mint bort rejt hűs kehely.

Újra átemelsz fáradt, nehéz folyók fölött,
hogy porszemmé őrlődnek a kőkemény rögök,

lázas lépteim alatt, mintha szállanék
egy végtelen tenyéren szappanból buborék.

S mert ennem adtál – érzem lélegzetem.
Már elszunnyad szívemben társam: a gyötrelem.

Több vagy mindennél – titkod elkísér -
a végérvényes íz vagy: óbor és kenyér.

Sebestény-Jáger Orsolya: Bábel tornya

(1Móz 11)

Úgy vittünk oda minden követ,
mint kincset visz mind az álmodó,
hogy szerezzünk magunknak hírnevet,
mely határtalan és el nem fogyó.
Magunkkal vittük csöndjeink,
a szótlan és konok némaságot,
mely nem kérdez, nem kér
csak magasba tör  –
tükrében látom a kettétört világot.

Urunk bocsásd meg hallgatásunk,
hogy hallgattunk ott, hol nyílt volna a szánk
és egymás szavába vágva beszéltünk,
hol a csöndben Te szóltál volna hozzánk.

Hans-Guido Klinkner: A csend dala

 Az idő zajában
hol hallhatod
kotta és
szöveg nélkül
a csend dalát?
Magányos úton,
roppanó hóban,
két lépés között
befelé hallgatózva:
egy fuvallatban
szívdobbanásod
és lélegzeted
játszanak neked
egy dallamot.

Bayer Béla fordítása

Csoóri Sándor: Búcsúvers

Te távolodsz?
Vagy én távolodom?
Futnak a vonatok észak felé és dél felé
s erdők nyomulnak közénk,
szigorú vadvizek.
A tanyák fölött hosszan köröz,
levegőt sarabol egy vércse,
mintha a veled összekötő
hajszáldrótokat kaszabolná.

Voltál valaha valakim,
voltam én is világjáró árnyékod neked,
most egy röghözkötött, csonka szélmalom
árnyéka lehetnék csak a perjefűben.

Fürjek, fácánok futkorásznak
közel a töltés mellett,
ezüstnyárfa levele remeg -
Látsz-e még valahol szikrázó, zöld levélfényt,
mely szökésemben is utolérhet?
Látsz-e sást, szitakötőt s gyászoló kutyát
az én szememmel?

Múltadnak múltja leszek,
búcsúzó világtűz
e kiüresedő délutánon.

Ha nem kifosztott testtel halnék meg én is,
talán bűnösnek érezném magam
megrabolt életedért,
de így csak lesütöm szemem
és szökevény homlokomat a szélbe tartom.

Amit elveszek tőled,
visszaadom most gyorsan
árokpartnak és fasoroknak,
vissza az elmaradó nyári síkságoknak: ragyogjanak.
Legyen határtalan újra, amit kezdetben
annak hittünk,
legyen határtalan, de most már nélkülem.

Mezey Katalin: Új este ez, mindenben új

Meghalt, aki semmit sem értett,
a test, akit mindenben gátolt,
nyűgeitől megszabadult és
most már tud mindent magától.

Tud mindent rólunk is, hiszen
már minden tudás része lett,
nem akadályozza az öregkor,
meszes vér, dermedt ízület.

***

Kilépett a közös időből.
A közös szálat elszakítva,
magunkra hagyott a világgal,
amelynek maga volt a nyitja.

A kapuja volt. Most bezárult,
mi itt vagyunk, ő odaát.
Kevés vagy sok ami elválaszt?
Mint a tükör. Két oldalát

elválasztja az, ami látszik,
attól, ami a kép mögött van:
az egyik van és látható,
a másik van, és láthatatlan.

A gyermekivé fogyott test csak
alabástrom szobra annak
- ahogy előbb még ő feküdt itt -
a legutolsó mozdulatnak.

***

És már többé nem szorul ránk,
tőlünk semmi sem kell neki,
legföljebb az imádságunk,
ami még utolérheti.

Míg minket utolér az este,
az első este nélküle.
Új este ez, mindenben új.
Nem tudjuk, mit kezdünk vele.

Milosava Mijovic: A madár felismerése

A hangjukról ismerem fel a madarakat
Tudni akartam hol van a fészkük
Mikor kelnek ki a fiókák
Mikor repülnek el
Hogyan
Felfelé vagy oldalra
Semmi más nem érdekelt
Tényleg
Nem avatkoztam be a madarak életébe

Ahogyan telik az idő
A röptükből ismerem fel a madarakat
És szeretem amikor a messzeség magába öleli őket

Dabi István ford.

Tornay András: Így akarok élni - így akarok halni

megmosva 

megtisztulva 

megbocsátva 

megtalálva 

újrakezdve 

felfedezve 

tenyeredben 

jól elrejtve