Gámentzy Eduárd: Elég egy szó is

Ne mondd hosszan!
Elég egy szó is!
Hiszen már rajtakaptalak!
Szemedben ködös hajnali pára,
S benne költöző madarak
Készülnek sietve útra kelni,
És mosolyodban valahol,
Ott van a kérdés,
Ott van a válasz.
Csak én nem vagyok ott sehol!

Gámentzy Eduárd: Bocsánat!

A favágók megölik a fákat
És nem mondják Istennek:- Bocsánat!
Olyan hangosak a láncfűrészek,
Ha mondanák, úgysem értené meg!?

A fák sírnak, s rettentő haraggal,
Farkasszemet néznek még a Nappal
Utoljára, majd recsegve dőlnek.
Azután csak ölelik a földet.

Mozdulatlan karjaikba zárva,
Pihen kicsi mókusok halála.
S a madarak…-Őket úgy szerettem!
-Mondja már ki valaki helyettem!

Lányi Sarolta: Nagyon csendes szerenád

Téged dicsér a némaságom
s daltalan ajkam néked áldoz
lelkem fojtott félénk szavát
te hallod, ha nem is kiáltoz.

Beszél majd énhelyettem hozzád
az őszi táj halkan szelíden
s az esti szél füledbe dúdol,
hogy örökre tiéd a szívem.

Tiéd elmém munkája, gondja
s az álmom is tiéd legyen...
...ó halld e rejtett, hű zenét:
dalol neked az életem.

Komáromi János: emlékezz rám…

emlékezz rám
amikor vérző felhőktől
búcsúzik az alkony
és a fáradt ráncok
árkokká mélyülnek az arcon

emlékezz rám
amikor a szív dobbanása
már a csendbe akar veszni
ha a lángoló szenvedély
már csak szelíden tud szeretni

emlékezz rám
amikor szemedben utoljára lobban fel
a derű fénysugara
ha egyre sűrűbben érzed
már indulnod kell Haza

emlékezz rám
némán merengő utazásaid
állandó állomása legyek
nem állhatják utadat
folyók és hegyek
benned szülessek meg
újra meg újra
engem ölelj majd
üres ágyadra borulva

emlékezz rám
éjszakáidban én legyek a sötét
nappalaidban hordozzam a szerelem hitét
álmodban én adjam a boldog perceket
ébren Te legyél… aki megint eltemet

Weöres Sándor: Öregek

Oly árvák ők mind, az öregek.

Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé -
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban -
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóizüen -
nyujtott tenyérrel a templom előtt
úgy állanak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.

És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
"Jó napot, bácsi."

A nyári Nap,
a téli hó,
őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
"Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téged megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni..."

Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.

És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre,
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.

És rabok ők már,
egykedvű, álmos leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata -
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:

"No gyere, tedd le."

Lányi Sarolta: Lábnyom

Még megyek. Ám örök vissza-siralmat kongat a szivem.
Tiprom alattam a létet: a hosszú hólepte útat.
(Bús a szivárvány a hóhideg, holtfehér színben).

Létem a létben: tétova árva lábnyom a hóban.
Bárki mögöttem jön, megelőzhet. Mindegy. Nem sietek már.
Esteledik… ennyi az élet. – És ez így jól van.

Cseri Kálmán: Az elengedés tudománya

Az elengedés tudománya

Meghalt Cseri Kálmán

          Aki nem tudja, mi az Isten kegyelmi ajándéka, csak azért nem tudja, mert nem ismerte Cseri Kálmánt. De őt mindenki ismerte. Korunk egyik, ha nem a legnagyobb hatású igehirdetője volt – s itt minden szót mérlegelni kell: igehirdető és hatás. A kettő külön értelmetlen, a kettő együtt, emberileg, lehetetlen. Még cecei beosztott lelkész volt, több mint ötven éve, amikor Sárbogárdon prédikált, talán nyolc-tíz éves lehettem. Semmire nem emlékszem, amit azon a hétköznapi evangelizáción elmondott (a gyermek hamar elkalandozik, ha komoly a szó), de mindent értettem abból, amit mondott. Ez volt az ő nagy titka és roppant meggyőződése – érthetően szólni az evangéliumot, és újra meg újra mondani ugyanazt, mert egyetlen ugyanaz van: Jézus Krisztus – mindörökké.

          Már teológus voltam, amikor megengedte a hatalom, hogy a pasaréti lelkész szemináriumot tartson az akadémián. Roppant izgalommal készültünk az első alkalmakra, de nyomban lehűtött bennünket – mi titkokat, mesterfogásokat, pompás módszereket vártunk, de nem volt titok, csak az Ige, nem voltak mesterfogások, csak az Ige nyilvánvaló értelme, és nem voltak módszerek, csak az egyetlen út, az imádság, hogy Isten Szent Lelke felragyogtassa a szavunkban azt, akit szeretünk: Jézust. Igen, Cseri Kálmán szerelmes ember volt, Jézus szerelmese, ezért volt szemérmes és tartózkodó, ezért nem vegyült e világ dolgaiba, ezért nem hajlott ujjongókkal mindenféle új felé, de ezért volt mindig nyitva a szíve és az egész élete a Jézus barátai előtt. Szerelmes volt Jézusba, akiről páratlan közvetlenséggel, egyszerűséggel, visszafogottsággal és eltökéltséggel szólt – Jézusról, aki szerette és szereti őt, és ha őt, akkor téged is.

          Nem szívesen vállalt egyházi közfeladatot, de nem azért mert sajnálta volna az időt az egyház ügyes-bajos dolgaira, hanem azért, mert nem érezte magát késznek arra, hogy erős legyen az erősködők között. Mégis, talán ő volt az egyetlen, aki mindig minden szolgatársát imádságban hordozta, tanácsolta, bátorította arra az egyre, az üdvösség-ügyre. Amit pedig engedett a vállára tenni, azt példaértékű alapossággal és hűséggel végezte. Szerette, akiket Jézusa rábízott. Tanácsosként vizitált egyszer nálunk Budahegyvidéken, ahol korábban évekig volt káplán. Ahogy végigjártuk ifjúkora helyszíneit, és mutatta, mi hol volt, egyszer csak, váratlanul megjegyezte, neki akkoriban sok könnyes imádsága volt, látva szeretett egyháza foszladozását. Cseri Kálmán és könnyek? És megfordítva: Cseri Kálmán és a mosoly? Aki hallotta egy-egy oldó, derűs megjegyzését, tudja: mély és mindent gyógyító humora is volt. Mert a Krisztus tanítványa volt – a Mesterért minden odahagyó és mindent vállaló, csakhogy szólhasson Róla, csakhogy kereshesse Őt, csakhogy másokat Hozzá vezethessen. És éppen ezért, az Ézsaiás által megjövendölt szenvedő szolgáért, nem szerette a zajongást. Tudta, hogy az igazság előbb-utóbb leveti magáról a sallangokat, a pufogtatás csak a magának hízelgő, Isten ellen lázadó embert ragadja meg.

          Egyszerű akart lenni, amilyen a gyermek – feltevések és visszavonás nélküli. Súlyos betegséggel harcolt már két évtizede. Nem is harcolt, a betegség fölött járt, uralkodott a bajon, hogy szolgálhasson. Minden imádságért hálás volt. Minden jobbulást kegyelemnek vett. S tudta, a Megváltó öröktől szereti őt is – és várja, hogy leomlott földi sátorháza helyett befogadja a mennyei hajlékokba.

Bogárdi Szabó István

Forrás: parokia.hu

Weöres Sándor: Parainesis

Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni.
Hej, a régi vének hova lettek,
kikre úgy sunyorgott föl a tacskó,
mint tanácsok arany-asztalára,
bölcsességre, megelégedésre?
Ma Philemon szégyelli sok évét
s morog, hogy nem bír az unokákkal
versenyt enni-inni és szeretni –
nem vállalja az ősz drága fényét,
így lesz a tavasznál is bohóbbá.
Szép hó-fürtjét Baucis megtagadná
s ahelyett, hogy ifjúsága mézét
az öregkor borára cserélné,
holtig torzan éli ifjuságát.
Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni.
Boldog voltál tán gyerekkorodban
s nem elnyomott, görbe-hátu pára,
ketrecbe zárt récénél utolsóbb,
hogy a kedved mindig visszajárna?
Vagy tán véred termő ifjusága
boldogságot nyujtott, víg nyugalmat
és nem lázat, bokák citeráját,
minden elmúlásnál iszonyúbbat,
hogy szánalmas roncsát úgy szorítod?
S annyi édességet ád az élet,
hogy siralmas elszakadni tőle?
de ha gyönyör lenne is fenékig:
kívánnád, hogy turkálva-röfögve
vakarózhass benne mindörökre?
Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni.
Homo sapiens, kétlábu testvér,
de szerény, de koldus lett a vágyad:
hajdanában a tökélyre vágytál,
ma a boldogsággal is beérnéd –
és még ezt se képzeled nagyobbnak,
mint hogy bendőd bírja Marcsa főztjét
és ágyékod bizseregni tudjon
s legyen életedben holmi lim-lom
mit tiédnek, birtoknak becézhess. –
Isten vendége vagy e világon!
mért nem hagyod, hogy a házigazda
minden termét sorra nyitogassa,
minden kincsét rendre megmutassa?
letelepszel az előszobában
s ott békében nyújtóznál örökre.
Azért szánom én a mai embert,
mert a szíve nem bír öregedni.

Bódás János

" Mert szép vagy és mikor Rád gondolok,

lélekben ünneplőbe öltözöm."

Kardos Csongor: Dal

 Lehámlik rólam a világ, a nagy féreg,

mint őszbe hajló platánokról a kéreg.

Madarak röptét hordja a szürke szél,

nehéz köntösében közeleg a tél.

Nyugtalan zörög a szalma

s kitárul a csend –

Isten ölelő karja.

Kardos Csongor: Emlék

Amikor leszállt a köd a dombok közé
és csupaszon maradtak a fák,
amikor sáros maradt a kanyargó út, mely messze visz,
és leszedték az utolsó virágot,
amikor közénk jött a süppedő avarban
a csend és a szomorúság
és varjak keringtek a szántóföld felett,
amikor elment az egyetlen, akit igazán szerettem,
eszembe jutott az Isten.

Utassy József: Motívum

Küszöbén az estnek

csillagfakadáskor
dalba fog az ember

ha már fáj a sorsa
nagyon szépen fájjon

küszöbén az estnek
csillagfakadáskor

Utassy József: Ritmusán a tengereknek

Jaj szeretlek, jaj nagyon szeretlek,
lázas homlokomra hull a hó,
bontsd meg ágyam hófúvását, kedves,
drága tested legyen takaróm!

Jaj szeretlek, jaj nagyon szeretlek,
gyöngyül arcod, ajkam csupa vér,
lobbog nagy szemem zsarátja, reszket,
lábad úgy kalimpál, Holdat ér!

Rengünk ritmusán a tengereknek:
jaj szeretlek, jaj nagyon szeretlek.

Utassy József: Utamba kerültél

Utamba kerültél,
meg is perzselődtél,
nagy szemem tükrében
óriássá nőttél,
ölelt a szél, csókolt
kikelet, nyár, ősz, tél:
mikor levetkőztél,
mikor levetkőztél.

Időnk, a dezertőr,
pecséteket feltör,
megrontja szerelmünk,
parazsad is pernyül,
emlék leszel, emlék:
szobám ablakából
nézlek, ahogy elmégy,
nézlek, ahogy elmégy.