Kormányos Sándor: Végül

                   Szertefoszló álmaimból                    

mi az mi végül megmarad?

Egy halvány illat, s túl azon,

arcod...szemed...a szád...hajad...

Csoóri Sándor: Zápor

Gyerekek visitoznak,
iszkolnak hazafelé.
Mogorva vihar csapkod
feléjük villám-bottal.

Szalad a kotlósunk is
haza a kertek alól;
gömbölyü kiscsibéi
fölsíró sárga gyöngyök.

Zápor jön, bika-mérgű,
fehér tajtékú zápor –
menedékhelyet hajszol
minden ég alatt élő.

Csak apám szánt nyugodtan:
öreg már menekülni –
vakrozsdás ekevasán
habzik is ím a zápor.

Kalapját feltornyozza
s az ökrök oldalához
huzódva nézi, nézi
a vízzé vált világot.

Ökörszag s fényes eső
kavarog körülötte:
mintha a tájba mosva
guggolna mindörökre.

Kántor Péter: A nagymama

Egy ideig ő vitt az iskolába,
ültünk a trolin, mint két kisgyerek,
a Rottenbiller utca állomásnál
a nagymama mindig hangosan, gúnyosan
felnevetett: Rothadt Biller! Ha-ha!
Először tetszett, később kérni kezdtem:
Ne olyan hangosan, nagymama!

Go to hell! – ilyeneket motyogott az utcán,
mikor görnyedten, vaksin loholt erre-arra,
s ha találkoztunk, orrunk majd összeért már,
hogy felismert: Te vagy az?! –
egyszerre csupa mosoly lett az arca.

Kék szeme volt és tizennégy dioptriás
szemüvege, és operabérlete,
és negyvenkettes lába és piros papucsa,
és La Fontaine-e és Vanity Fairje,
és háza, régen persze, és albérlői aztán,
és a WC-ben négyszínű golyóstollal
négy nyelven, a tanítványoknak, cetli:
Don’t pull the ring hard! – és még ezernyi
kacata, kincse, könyve, hamisgyöngye,
piros teáskészlete huszonnégy személyre,
vitrine, tükre, fésűje, Larousse-a,
és ő – olyan soványan, mint a piszkafa,
és ő – olyan egyedül, mint az ujjam.

Nyaranta Bécsbe járt látogatóba,
panaszkodni: ott Pestre, Pesten Bécsre,
a Trafalgáron így meg úgy – mesélte.
De nagymama! Te ott sohase voltál…
Az erkélyen állt, nézte az esőt:
Hogy itt mi megy! – mondta mély megvetéssel.

Várnai Zseni: Most este van

Most este van, lefekszem

napomra visszanézek,

fáradt vagyok, meleg volt,

a hőség elcsigázott,

sokat futottam, mentem

s a por belepte lelkem,

mint utszéli virágot.

Napomra visszanézek,

beszéltem emberekkel,

azok is megsebeztek,

szavak tüskéjét érzem,

próbálom elfeledni,

poros ruhám levetni

s aludni hófehérben.

Késő van már, elalszom,

elfordulok napomtól,

a hold vizébe nézek

s kendőm beléje mártom,

ezüstben elmerítem,

szívemre ráterítem,

borogatom, - ne fájjon.

Lackfi János: Helycsere

Te elmentél s én itt maradtam.
Vagy én mentem s te maradtál?
Ugyanúgy kattognak ízületeim,
mint egykor neked,
ha lépcsőn megyek felfelé.
Ugyanúgy falatozom bicskavégről,
s dobálom magamba az ételt, mint te.
Ugyanúgy libabőrös a nyakam,
mint volt a tiéd,
míg tiéd volt a nyakad,
(most vajon kié?),
emlékszem, hogy irigyeltem,
milyen férfiasnak tűnt.
Ugyanúgy vacakol a térdem,
mint a tiéd, fokozottan ügyelnem kell rá.
Ugyanúgy kisebesedik olykor szájam
a pocsékul mosogatott éttermi poharaktól,
mint a tiéd.
Ugyanúgy bratyizok sorbaálláskor az emberekkel,
ahogyan te szoktad, cinkosan.
Ugyanúgy idézgetek félhangosan,
színészkedve fejből vagy könyvekből,
ahogy tőled hallottam.
Ugyanúgy szégyellős dünnyögésbe vész
gyengédségem,
mint a tiéd.
Ugyanúgy faragok ceruzát, fogpiszkálót,
ahogyan tőled lestem el.
Ugyanúgy felcsattanok ingerülten,
ha barkácsolok, s valami nem jön össze,
ahogy veled is megesett.
Ugyanúgy emlegetem a dolgok
tetves, nyavalyás mindenségét,
ahogy te emlegetted.
Ugyanúgy lobog bennem,
ahogy benned lobogott
az az elpusztíthatatlannak hitt láng,
melyet mohó életösztönnek nevezhetünk,
rajta, kihasítani helyünket a térben,
szolgálni azokat, akiket szeretünk,
küzdeni végkimerülésig,
roskadásig cipelni terheket,
elszöszmötölni szaporátlan aprómunkával,
belefeledkezni tűnődő pillanatokba,
századszorra kezdeni elölről.
Elmentem helyetted,
itt maradtál helyettem.

Rab Zsuzsa: A kezdet szabadsága

Alakja, súlya, mélye nem volt semminek,
és nem tartoztam senkihez és senkinek.
Nem volt még táj sosem köröttem oly szabad,
és koldusan nem volt halandó gazdagabb:
vacok, kenyér, komiszdohány ha telt miből,
a többi már előbomolt a semmiből.
Nem fürtöket hozott az ősz, csak lombokat,
levél szinét, avar szagát, egy gondolat
tűnő varázsát, lebbenő selyem ködöt,
kristály eget fújt tágra a fejem fölött.
S ha jött a tél, fagyok adták ki mérgüket:
fehér-kék bál volt, tollkavargás, szédület.
Nem hó esett a kékesfényü éjjeken:
kuszált, ezüstös szálakon a végtelen
röptette, húzta szűk köreinket fölfelé,
s zúdult a csillagfény, vakult a szem belé.
Vonal, tömeg feloszlott lassan, szétbomolt,
fényfoltot láttam, árnyék táncát, színgomolyt.
Eggyésodort-font végeset és végtelent
húszéves ifjuságom és a képzelet.

Árvai Emil: Gyógyíthatatlan

Csapdából szabadult állat
sebeit nyalogatja.

(Nem tudja, mi az: bocsánat;
nem is foglalkoztatja.)

Egész éjszakát átvonít.

Mindig csapdával álmodik.

Rákos Sándor: A bűnhődés

itt jöttem
valamikor
ezer lábbal
léptem
ezer szemmel
láttam
ezer füllel
hallottam
tízezer kézzel
fogtam
százezer ujjal
tapintottam
erőm
eget ostromolt
most
botladozom
emésztő napod alatt
zsákhordó
aki nehéz súlyt cipel
lábam
megroggyan
vakon
a látásra
süketen
a hallásra
bénán
a fogásra
zsibbadtan
a tapintásra
erőm elpárolgott
emlékeim
lakatként
önmagukba csukódnak
fejem fölött
a nap kialszik –
bűnhődnöm kell
mielõtt az éj fedele
reám csapódna

Kiss Anna: Lefagyott virágok

Repedezett víztartókat választott a néped.
Van ígéret, mehet inni, és szomjan visszatérhet.
Mint lefagyott virágok, a megfagyott remények.
Most alázattal, hittel Uram terád néznek.
Hiszen mi nem világítunk, sajnos nincsen fényünk.
Ha összejövünk is, túl halkan beszélünk.
Te nem hallhatod meg, mert nem szívből jön a fohász.
Imádkozunk mi, de nagyon kevés a "kovász.-
Kevés a kovász és kevés a só is.
Só nélkül megromlik a kevés jó is.
Gyújts világosságot a nép szívében.
Ébreszd fel a nemzetet, ébredjünk fel végre!
Most kezedbe teszem magyar nemzetem.
Akaratod nélkül nem történhet semmi sem.
Ha úgy akarod "Góliát- győz, hogy néped felébredjen.
Nádszál hitem azt suttogja, nem vész el "Dávid- sem.

Magaly Quinones: Elmosolyodsz-e

Elmosolyodsz-e ismét azzal a mosollyal
ami megbillenti a földet
hogy lehulljam róla
míg fenn nem akadok a szemedben

Megérinted-e az arcom
és helyette a merengésből
felriadt lelkem
tapintod ujjaiddal

Megengeded-e hogy
az álladhoz simuljak
s megtanuljam felhörpinteni
az árnyékokból mit fáj elveszteni

Ma megteszed?

Dabi István fordítása

Hervay Gizella: Két miniatűr

Öröm

Hűs és áttetsző, csobogó víz vagy,
s a mindenség a pohár.
                                             
Bánat

Ha nem vagy itt, a szerelem,
akár a fehér fellegek
fekete árnya a vizeken.

Szabó Lőrinc: A bagoly

Kisfiam kieszelte, hogy van
valahol egy mindenható,
aki megbünteti, ha rossz és
csokoládét hoz, hogyha jó.

A nagyurat el is nevezte:
– Bagoly! – mondta – ez a neve! –
De úgy látszik, rám is hasonlít,
mert nagy kerek szemüvege

van a bagolynak: legalább is
így mesélgeti a gyerek;
s akármi történik a házban,
az mind a bagoly műve lett.

A bagoly vitt el reggel engem
és estére ő vitt haza,
a baglyot hívtuk, ha nem ízlett
a gyereknek a vacsora,

s Lóci megtette ezt is, azt is,
amit azelőtt semmikép,
csak azért, hogy bebizonyítsa
külön istene erejét.

Nekem nem tetszett a bagoly, de
tűrtem némán egy darabig.
Tegnap azonban elővettem
s faggatni kezdtem a kicsit:

– Mondd, Lóci, bagoly igazán van? –
– Van hát! – Ismered? – Ismerem! –
– De én nem tudok hinni benne,
amíg nem látom, hogy milyen! –

– Látni fogod! – jött tűzbe erre
Lóci, s mérgesen otthagyott;
s most a fejét tíz hosszú percig,
gondolom, azon törte, hogy

hogyan tudna meggyőzni engem,
mert végül is előszedett
valami fiók fenekéről
egy régi rossz szemüveget,

s jelentve, hogy a bagoly itt lesz,
kiment az erkélyünkre, és
már kiáltott is: – Úgye, látod?
Itt van az ablaknál! benéz!

Épp rád néz! szemüvege is van!
Itt a bagoly!… – Elhallgatott,
s én láttam, hogy csakugyan ott van,
a szemüveges alakot:

láttam Lócit átszellemülten,
ahogy benézett, komolyan
és gőgösen, mint aki érzi,
hogy rettentő szerepe van:

láttam Lócit tágult szemekkel,
sugarasan, mint egy szobor…
S szaladtam a másik szobába
a hírrel, hogy itt a bagoly, –

és Lóci, mire visszatértünk,
már bent volt, ugrált, kacagott,
s szemében ragyogott az isten,
aki a lelkében lakott.

Kántor Péter: És lassan minden alak alakult

A Duna folyt, futott a hatos villamos,
míg én a padban ültem, nyűttem a padot,
előbb támlásat, később elegánsat,
amihez külön vaslábakon külön szék járt –
teltek az évek és koptak a kréták.

A tintatartó megszűnt, megszűnt a helye,
felváltotta az isteni golyóstoll,
és jött a zsebrádió, a magnó: a Calypso,
az Illés, a Metró, a Beatlesek,
a sportszatyor már nem volt hengeralakú,
és lassan minden alak alakult.

Levél pörgött a szélben – ki figyelte?
kinek volt ideje ott, akkor, erre?
kétórás matek dolgozat után,
kettes fizika felelet előtt,
a legelső házibulik alatt,
KISZ építőtáborok alatt,
mikor az Úton feltűnt Kerouac,
és nem látszott sarkában a halál,
mikor Húsz órát mutatott az óra,
és a távolból Hideg napokat,
mikor Mobutu legyőzte Kaszavubut,
mikor bólintott Dunakeszi szépe,
és bólintott a szájában a fűszál,
amit olyan lenyűgözően rágcsált,
és amit aztán kiköpött valahol…

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
– Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felboncolta a babát.
– Most nagyobb vagyok, mint te! – mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
– föl! föl! – mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra – és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!…
És ekkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: – Te kölyök! – Aztán:
– No, ne félj, – mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Márai Sándor: A kutatók

„ Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk. Ez a pillanat, mikor egyszerű és világos lesz valami, ami az elébb homályos és érthetetlen volt, ez a pillanat, mikor fölénk hajol Isten.”