Benyó Judit: Véget nem érő monológ az emberi vágyakozásról

Vágyakozom az adakozásra, a jóságra és az örökkévalóságra –
a tiszta csendre, melyben a kiscsikókat kiviszik a mezőre,
az áhítatos csendre, melyben minden kivirágzik!
Vágyakozom a táncra, mely szívemből szakad ki,
a meleg ritmusra, mely a körben, a táncban érik!
Vágyakozom a virágágyak virító színére,
az esőre, melyet a szél loccsant rám,
a micisapkás zsokéra, ki elmondja hogyan él,
hogy mindig elkölti, amije van.
Vágyakozom a vágtató "Hold-Szekérre",
a trappoló, a csattogó, izmos gyerek után,
az álmodó, a friss szemű éjszakákra,
melyek egyszerre több élettel kecsegtetnek!
A körbe keringő, sugaras nappalokra,
melyek a ruganyos földeken lépésre késztetnek,
a lélegző, a felemelkedő, a kurjantó reggelekre,
mikor az ember csendes és engedelmes.
Vágyakozom a szélcsendes órákra az Alföldön –
a mérges, hegyi fák társaságára,
a babrálgató, a meleg-hasú szél közelségére,
a vigasztaló és a haragos szélre!
Vágyakozom a fázós, a bukdácsoló messzeségre,
ahol pókok tanyáznak,
a táltos ló emberre tekintő szemére!
Vágyakozom anyám erős szívébe bújni!
Vágyakozom a titáni erejűek XXI. századára!

Benyó Judit: Még mindig mint egy kisgyerek

Még mindig mint egy kisgyerek,
bámulom az életet,
koldulom az életet!
Még mindig mint egy kisgyerek,
örülök, fűnek, fának, virágnak,
és egyre csak reménykedek.
Itt kuporgok egy tisztáson,
hogy senki ne bántson,
hogy senki ne lásson!

Benyó Judit: A Hortobágy csipkebokrai

Rajta!
Maradjunk kicsit a mezőn –
fényes bokrok vörösbogyós
ágait tűzzük a hajunkba,
hadd virítsanak az élet színei,
hadd száguldjon a szekér,
esküvőbe megyünk!
Hadd fújja táltos lovaim sörényébe
fűzött selyemszalagokat a szél!
Ma olyan szépen fütyörészget a szél,
a folyó partján leheveredek a fűbe,
csipkebokrok tövébe,
és hallgatom, hallgatom a szívemet.
És boldog vagyok, hogy élek,
hogy lélegezhetek!

Ughy Szabina: Háló

Nélküled vak vagyok és gyenge,
a te szemeddel láttam csak a fényt.
Homokká válik számban az étel,
a változás dallama megakad bennem,
ereimben gyógyszerek bűze kering,
lábam összecsuklik alattam,
mint a télre kint felejtett kerti szék.
A valós idő lassúbb az óra számlapján
rángó másodpercmutatónál.
Maradj csak ilyen némán, maradj,
hallgatásod megtart, zuhanó artistát a háló.

Boda Magdolna: sokszor

Sokszor elképzelem
hogy ülünk egy kávézó
teraszán
hűvös van
ezüst a hold
néha eléúszik egy felhő
átölel a karosszék
rám fonja
rokokós hidegét
a fekete féminda
spirálisa
kavarom a kávém
beleejtem a kockacukrot
még egyet
még egyet
még egyet
annyit képzelődöm
már mindenütt
kockacukor

Boda Magdolna: azért

minek neked arc
ha nem vagy
a nyakkendőd rosszul van
megkötve – majd én
bár kevés a gyakorlatom
a nyakkendőkben,
de szeretek babrálni rajtad
a kapu előtt
mint egy vasúti peronon
utánad intek
majd elküldöm a képet
tudod amin összeölelkezve
álltunk direkt a póz
kedvéért érzelmi indok nélkül
ha tudsz
ha tudsz
azért üzenj

Lator László: Ha úgy esik, napokra elmerülsz

Ha úgy esik, napokra elmerülsz,
s felszínre dob egy kóbor pillanat,
és tóba néző önfeledt gyerek,
próbálgatod készülő arcodat.
Ez vonz, ez a szeszélyes küzdelem
a világgal s magaddal, magadért?
Hány lehetőség, félkész forma, vázlat
vonz és taszít, megbont és alakít!
Csupa zavar, kihunyás-lobbanás,
szád ártatlan, szemed buján ígér.
Mozdulsz, és védtelen testedbe csap
a hirtelen nyilalló szenvedély.
Egy perc: félszeg csókod parázna lesz,
ajkad, fogad, nyelved, ínyed mohó,
lágy ölelésed öntudatlanul
ellenkező, mégis kínálkozó.
Veszedelme zátonyokig sodor
a zuhogó, vezérlő csillagod
kimondhatatlan sajgással gyötör
és ismeretlen szépséggel ragyog.
Milyen gyönyörű, mily reménytelen
két egymással tusakodó magány!
Bárcsak tehetném, gyenge húsodat
s lelked, ha van, magamba oldanám.
Szeretlek, vagy csak áltatom magam,
mert elhiszem, hogy majd feloldozol?
Tedd hát, ha tudod, hogy ne nyelje el
a tévelygőt egy alantas pokol.

Petőcz András: Hazaút

Hazafelé mentem az éjjel, meleg volt, mondod, és
háltak az utcán, teszed hozzá, valami jázminokról is
mondasz valamit, közben jelentőségteljesen nézel
rám, mintha felelős lehetnék mindezekért, azokért,
akik az utcán háltak, vagy a melegért, vagy éppen
a jázminokért, hogy nem tapsikolnak, nem is tudom,
elvárásaid vannak velem szemben, de azokat nem
fogalmazod meg pontosan, igen, a hazám ez, itt,
ez a tájék, messzeringó gyerekkorom világa, és
magyarnak számkivetve nem tudok létezni, mert ezen
a nyelven beszélek, ezen a nyelven fogalmazom meg,
ha fáj valami, ha hiányzik valaki, ne nézz rám úgy,
mintha hibás lennék valamiben, nem én tehetek arról,
hogy néhányan a járdán fekszenek,
                                                       alattuk térképet rajzol
a vizeletük, mondom, mégsem vagyok felelős a melegért,
a jázminok hiányáért sem, nem, nem!, teszem hozzá,
megyek haza, otthonom az, ahol megpihenhetek, ahol
értik a szót, amit kimondok, ahol elnyugszanak bennem
a mindennapok, és ahol emlékekkel teliek az utcák,
viszem tovább a múltamat, apám emlékét, anyám
gesztusait, szavakat, mondatokat idézek egyre, közös
tudás bukik fel bennem minduntalan, építem azt, amit
építhetek, szavakból és indulatokból katedrálist, örök
mementónak mindazok számára, akik megláthatják
majd azt, amit felépítettem, otthon-haza-templom,
ha lesz majd szemük a látásra, és fülük a hallásra,
mondom magamban, szerelmesen és tántorogva.

Nagy Gáspár: Hajnalka

Hajnalka bíbor virága
sötétben ébred világra

bársonyos sötét bíbora
kinyílik mindig hajnalra

szerelmet áhít tölcsére
szerelmet kapnék cserébe

szerelmet ásít tölcsére
harmatot töltsél mélyére

dicsérje harmat záporát
éltem haló- és hímporát

hajnalka éltem hajnala
szívem szívedhez hajlana

szerelmes szívű hajnalka
vérem véredhez omlana

hajnali órán kápolnám
álomba aztán ápolnám

nappali álom halálos
közelebb visz a halálhoz

gyönyört hírdető virágom
tölcséres kelyhed bezárom

szívem dobogná színeid
egy nyáron át októberig

bíborpiros és égszinkék
virágot hozzád én vinnék

képzeletemben nem volt rég
ilyen felhőtlen boldog ég!

Nagy Gáspár: Ima

Ima az, ami
templomi csöndben,
a lehunyt szemek mögöttiben
megtörténik –

és ima az, ami
mögött látszik a mécs örök fénye
és hallszik egyetlen orgonahang,
nem innen, hanem onnan.

Ami ima, az
már az elejétől a végéig
megfordítva is ugyanaz marad,
ugyanannak szóló szó –

és ami ima, az
mégis váratlanul nyílik ki
ég és föld határán,
akár egy szirmos ejtőernyő.

Ady Endre: Köszönöm, köszönöm, köszönöm

Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Zavart lelkem tegnap mindent bevallott:
Te voltál mindig mindenben minden
Boldog szimatolásaimban,
Gyöngéd simogatásaimben
S éles, szomoru nézéseimben.
Ma köszönöm, hogy te voltál ott,
Hol éreztem az életemet
S hol dőltek, épültek az oltárok.
Köszönöm az én értem vetett ágyat,
Köszönöm neked az első sirást,
Köszönöm tört szivü édes anyámat,
Fiatalságomat és büneimet,
Köszönöm a kétséget, a hitet,
A csókot és a betegséget.
Köszönöm, hogy nem tartozok senkinek
Másnak, csupán néked, mindenért néked.
Napsugarak zugása, amit hallok,
Számban nevednek jó ize van,
Szent mennydörgést néz a két szemem,
Istenem, istenem, istenem,
Könnyebb a lelkem, hogy most látván vallott,
Hogy te voltál élet, bú, csók, öröm
S hogy te leszel a halál, köszönöm.

Szegedi Kovács György: Reményed néha

Reményed néha

sav marta kő,

álmatlan szögesdrót.

S jön az önsajnálat

két uszállyal megrakodva;

kínálja elmúláshoz szoktató

dohos imáit.

De ha kibocsátanád

szíved sötét ablakából

elgyötört, vézna kis galambod,

olajággal a csőrében

térne vissza hozzád.

Birtalan Ferenc: Vezekeltem

a kezedre emlékszem a szádra
lehet már ősz volt kint lehet
valahogy átmenekültünk a nyárba
azután halálig veled

ahogy szólsz a hangodra emlékszem
ahogy kérdezed: szeretsz-e
s én itt fekszem azóta is csak ébren
te feszítettél keresztre

nem megyek hozzád már évek óta
hittem így könnyebb lesz talán
de nem kudarcba fulladt minden próba
te vagy az egyetlen hiány

az időm elfogy lassan letelik
bűneimért vezekeltem
élek ameddig muszáj s megengedik
hogy itt tartsalak a versben

a hangod szád kezed emlékezem
érezlek tapintható vagy
amíg maradnom kell dolgomat teszem
soha nem mondtam le rólad

Mezey Katalin: Uram, ha nem vezetnél

Uram, ha nem vezetnél
mindég tüskés utakra,
aligha ismernék rá
sorsomban kéznyomodra.
Uram, ha nem vezetnél,
akkor senkim se volna,
aki vergődő, lázas
lelkemnek válaszolna.

Nem tudom, hogy találsz rám
tereiden, Hatalmas,
időd, erőd miként van,
hogy meghalljál, meghallgass,
nem tudom, hogy szólal meg
egyszer csak az a válasz,
amit tudom, Te adtál,
ami mögött Te állasz.

De már elég, hogy hallom,
de már elég, hogy mondod.
Már érzem, hogy jelen vagy,
s nem faggatom a titkod.
Mellkosaramban lüktetsz,
világod ölén élek,
szertefoszlott a gőgöm,
már nem bánt, hogy nem értlek.

Szegedi Kovács György: Vércsoport

Amelyik jó mindenkinek:
köztudatban a nullás.
A tudomány állása szerint
már az sem.
Csak egy maradt;
az egyetlen,
az örök vér-remény.
Mert valami olyan az Övé,
mindegyikkel baráti,
mindegyikkel elfogadó.
Mit nekünk,
ha az átok-idő
végül kicsomagol csontig; mert
megmeríttettünk hószín igazában,
s behunyt szemmel is
megtaláljuk a tömegben
ruhája szegéjét